A polgármesterek csalódottak, dühösek, elárultnak érzik magukat. Az V. kerület már a pert szervezi a kormány–főváros megállapodás parkolási rendszert érintő része miatt. Mi fogja és mikor azt eldönteni, hogy ez egy jó megállapodás vagy nem jó megállapodás? Mit fogunk látni?

Egy sokkal jobban működő várost, és azt, hogy a főváros nem megy csődb. Azért nem becsülném le ennek a jelentőségét. Ez a megállapodás tartalmaz a főváros számára rendkívül fontos és előnyös rövid, közép és hosszú távú megoldásokat. Mindegyik nagyon fontos. Ami nagyon fontos, hogy tudjuk zárni az idei évet. Ez egyáltalán nem volt biztos. 2026-ban a főváros eljutott arra az állapotra, hogy ha nincsen a kormányzattal együttműködés, akkor egyszerűen pénzügyileg nem tudja zárni az évet, és egy nehezen definiálható összeomlás alakulhat ki. Mi azt vállaltuk a parlamenti választási kampányban, hogy valahogy eltoljuk a biciklit április 12-ig, tudva azt, és ezt őszintén elmondom mindenkinek, hogy nem tudunk és nem is akarunk együtt élni azokkal az állami megszorításokkal, amelyek lehetetlen helyzetbe hozták a fővárost pénzügyi szempontból. A megállapodás egyik része az, hogy a főváros eláll azoktól a perektől, amelyeket az előző kormánnyal szemben indított, kap egy egyszeri 120 milliárdos konszolidációt, ami nagyjából az általunk perelt összeg 80-85 százaléka, és akkor tudjuk zárni az idei évet – egyébként nagyon-nagyon verejtékesen.

Úgy érzékelte, hogy ez a kormány, az új, hagyta volna csődbe menni Budapestet?

Ha az előző kormányon múlt volna, akkor nem tudom, hogy mi lenne. Az előző kormány azért nem vitte csődbe a fővárost, mert nem tudta. Nem azért, mert nem akarta, hanem azért, mert nem sikerült neki. Van az a híres mondás az előző kormányszóvivőtől, hogy de sikerült. Nem sikerült! A 2025-ös évet úgy tudtuk zárni, hogy valamit sikerült azért a kormányból kiszedni azokból az európai uniós projektekből, amiket mi előfinanszíroztunk, de úgy tudtuk zárni a 2025-ös évet, hogy rengeteg számlát áttoltunk 2026-ra. Gyakorlatilag papíron talpon maradtunk, de nyilvánvaló volt, hogy ez egy rendkívül méltatlan és fenntarthatatlan helyzet. A rövid távú megoldás az, hogy 2026-ot tudjuk zárni. Nem sikerült elérnünk azt, amit szerettünk volna tárgyalóasztalnál, mi egy nagyobb konszolidációs igénnyel léptünk föl, és nagyon-nagyon nehéz lezárni az évet, de valahogy majd megoldjuk.

A szolidaritási hozzájárulásos perekben nyerésre álltak. Mi győzte meg arról, hogy ezt érdemes elengedni, és a teljes siker helyett részsikerért alkudni?

Az idő. Mire ezek a perek végigmennek, az két-három év. Két-három év múlva mi már nem vagyunk sehol. Ez az egyik nagyon praktikus oka. De a másik oka az, hogy én nem akarok a kormánnyal perben állni. És nem azért nem akarok, mert politikailag ez kedvező vagy kedvezőtlen, hanem azért, mert az azt jelenti, hogy mi nem partneri viszonyban vagyunk. Sokkal jobb a tárgyalóasztalnál eldönteni valamit, mint a bírósági tárgyalóteremben, ezért választottuk ezt a megoldást. Valójában a perek és az Alkotmánybíróság legutóbbi döntése, ami tulajdonképpen az egész rendszernek az alkotmányos problémáira fölhívta a figyelmet, nyilván nagyon fontos adu volt nekünk a tárgyalóasztalnál, de a fő adu az volt, hogy az új kormány nyilvánvalóan nem engedhette meg azt, hogy a nemzet fővárosa beleálljon a földbe. Ez egy politikai kényszerhelyzet volt. A kormány ezt értette, de tényleg az utolsó percig győzködtük egymást, hogy a főváros nagyobb összeget kapjon, ugyanakkor azt is el kell fogadnom, és ez szerintem egy általános üzenet a magyar önkormányzati világnak, hogy ez a kormány most éppen egy olyan költségvetést akar összeállítani, amelyben az önkormányzatok jogos igényei mellett ott vannak a szociális dolgozók jogos igényei, a családipótlék-emelés jogos igényei, az egészségügy plusz forrásigénye, tehát ez egy teljesen más politikai helyzet. A partnerség az azt is jelenti, hogy nekünk, önkormányzatoknak, tudomásul kell vennünk, hogy a központi költségvetés is nagyon nehéz helyzetben van. Tehát ebben a helyzetben ez a támogatás minket kihúz a vízből, és közép és a hosszú távon olyan fejlődő pályára tudunk állni, ami a későbbiekben az ilyen típusú helyzeteknek az újratermelődését megakadályozza.

Korábban 400 milliárdos összegre kalkulálta a szolidaritási hozzájárulás által Budapestnek okozott kárt. Akkor a perektől való elállással ezt tulajdonképpen végleg elengedte?

Az Alkotmánybíróság azt mondta ki, hogy maga a szolidaritási hozzájárulás rendszere alkotmányellenes abban a formában, hogy ezt most kivetik, de ebből nem következik, hogy nem lehet szedni. És a mi peres követelésünk nem a szolidaritási hozzájárulás összegének az egészéről szólt, hanem arról az összegről, amely a fővárosi önkormányzatot úgynevezett nettó befizetővé tette. Magyarán mi azt pereltük a bíróságon, hogy oké, hogy az állam nekünk nem ad egy vasat sem arra, hogy ellássuk a feladatainkat, de ne is vegye el a saját pénzünket. Ezt a különbözetet pereltük, ami nagyjából 140 milliárd forint. Tehát egy peren kívüli megállapodásban az általam perelt és hosszú évekkel később realizálható összegnek a 86 százalékával megállapodni, szerintem ez egy jó egyezség.

Tehát majdnem a peres követelést nyerték meg ezen az egyezségen?

Tulajdonképpen igen. Az a különbség, hogy nem három év múlva kaptuk meg, amikor már a hajunkra kenhetnénk, mert akkor már rég csőbe mentünk volna, hanem most, amikor a legjobban kellett. Ilyen szempontból ez egy, mind a két fél számára cipőkanállal, de elfogadható egyezség, és a jó egyezség mindig azon alapszik, hogy mind a két fél egy kicsit csalódott. Amikor valaki elad egy lakást, vagy vesz egy lakást, mindenki azt gondolja, hogy lehetett volna kicsit drágábban eladni, vagy lehetett volna kicsit olcsóbban venni, de aztán mégiscsak megállapodtak, tehát valahogy mindenkinek jó, nagyjából így élem meg 2026 zárását. De ami nagyon fontos, hogy az ember rövid távon sok mindent kibír, ezt magánéletünkben is tudjuk, ha látja a perspektívát, látja azt, hogy nem kell ezeket a gyötrelmeket újra és újra átélni, és van valamilyen fény az alagút végén. És az, hogy 2027-ben, majd az elkövetkező években folyamatosan a főváros és a kormány 50-50 százalékban finanszírozza a budapesti és agglomerációs közösségi közlekedést, ez túl azon, hogy hárommillió embernek az életét nagyon pozitívan befolyásolja, a fővárosi önkormányzat számára pénzügyi szempontból egy nagyon fontos kikönnyítés. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy a város nem fog beleroskadni abba, hogy finanszírozza Magyarország legnagyobb közösségi közlekedési rendszerét, mert nem egyedül kell ezt megtennie, hanem egy nagyobb rendszer egészeként, a teherbíró képességének megfelelő arányban kell, hogy ezt finanszírozza. Ez egy óriási dolog hosszú távon, mert pénzügyi szempontból fenntartható pályára tesz minket vissza, azt a pénzt, amit nem kell beletennünk a közösségi közlekedésbe, bele tudjuk tenni a köztisztaságba, a zöldfelületek fenntartásába, a lakhatási programokba, és így tovább. És van esélyünk arra, hogy az európai uniós források felhasználásával megvalósuló beruházásokkal párhuzamosan jobb szolgáltatási minőséget adjunk az agglomerációban és az egész budapesti várostérségben, és tudjuk csökkenteni a Budapestre zúduló autóforgalmat, ami tulajdonképpen ma a legnagyobb környezeti, közlekedési, gazdasági, társadalmi kihívás, amivel a városnak szembe kell néznie.

Ezzel a politikai megállapodással nem lesz Budapest nettó befizető, vagyis elérték azt, amit a szolidaritási adó bírósági támadásával el kívántak érni?

Igen. Van még egy tétel, amit nem tudok egész pontosan definiálni, mert még nincsen ebben végleges döntés. A nagyságrendét azért látjuk, ez pedig a szolidaritási hozzájárulás csökkentése. Nagyon fontos, hogy ez a rendszer úgy lett kimatekozva, hogy a fővárost sújtsa a legjobban, de azért nemcsak minket érint. És nyilván a kormány egyébként nagyon helyesen a főváros számára adott könnyítést nem akarta kőbe vésni addig, amíg nem állapodik meg a kerületekkel és a megyei jogú városokkal, illetve azzal a 300 településsel, amely jelenleg befizet. Én egyébként javasolnám, hogy ezt a kört bővítsük ki, mert a Fidesz az előző körben politikai kampánycélból szerintem csökkentette a befizetők számát, de ez most egy másik kérdés, ez a Pénzügyminisztérium kompetenciája. A lényeg az, hogy lesz még egy könnyítés, és ha ezt is belekalkulálják, akkor nagyjából ott tartunk, hogy a város nem nettó befizető, tehát elértük azt, amit alkotmányosan korábban vitattunk.

Voltak önkormányzatok, amelyek vártak a főváros pereinek kimenetelére, ők most tulajdonképpen megfürödve ott állnak, mert nem lesz bírósági precedensük. Mit tanácsolna nekik?

Van bírósági precedens, hiszen mi 2023-ban indítottuk el az első pert, és ezt a pert nyertük meg tavaly. Mi megnyertünk egy pert a közigazgatási bíróságon arról, hogy a közigazgatási jogot sértő módon vették el a pénzünket. Ebből nem következik az, hogy nekünk jár kártérítés. Megalapoz egy kártérítési pert, de az egy másik per. Mire végigperlekedjük ezt a folyamatot, addigra sok víz lefolyik a Dunán még ez az alacsony vízállás mellett is. Én ezt mondtam mindig a polgármester társaimnak, hogy szerintem tárgyalóasztalhoz kell ülni, és azért ezt vegyük nagyon komolyan. Az Alkotmánybíróság azt mondta, hogy a parlamentnek január 1-jéig meg kell alkotnia egy a települések közötti kiegyensúlyozó rendszert. Ezt hívhatjuk szolidaritási hozzájárulásnak továbbra is, de az egész metódusát teljes mértékben át kell alakítani, és ebben az önkormányzatok partnersége, hogy megtaláljuk azt a megoldást, amivel együtt tudunk élni, és például nem fogják az önkormányzatok újraperelni az államot, mert azt gondolják, hogy nem felelt meg az új szabályozás az Alkotmánybíróság döntésének. Ez egy jó értelemben vett politikai megállapodás kérdése is.

Volt szó a kormány és a főváros megállapodásában ezekről, hogy az összes többi önkormányzattal meg is kellene egyezni, beleértve a budapestieket is?

Abban az értelemben igen, hogy emiatt nem lett véglegesítve az, hogy a következő évtől a fővárosnak mennyivel csökken a befizetési kötelezettsége, ami az idén 100 milliárd forint. Ez brutális összeg. És jövő kedden lesz egy következő tanácsülés, ahol a következő költségvetés kapcsán a kormány bemutatja az önkormányzatokat érintő terveit. Van egy mértékvita, tehát hogy mennyi a befizetési kötelezettség, meg van egy jogi vita, hogy ezt milyen jogcímen, egészen pontosan hogyan szedi be az állam, és mire fordítja. Ez utóbbit azért hangsúlyoznám, mert az Alkotmánybíróság döntése, amely behivatkozza a nemzetközi megállapodásokat, amelyeknek Magyarország része, például a helyi önkormányzatok európai chartáját, az alapján az következik, hogy ezt a befizetést, amit az önkormányzatok adnak, nem lehet egyszerűen bedobni a nagy közös kalapba, a nemzeti költségvetésbe, hanem az önkormányzati rendszeren belül településtől településig kéne eljutnia. Ettől ma nagyon messze vagyunk. Vannak kiegyensúlyozó mechanizmusok, van a Szent István Vidékfejlesztési Program, van a települések rendkívüli támogatása, van a Magyar Falu Program, a Versenyképes Járások Program, tehát vannak olyan programok, amelyekeknek a fő kedvezményezettjei az alacsonyabb adóerőképességű magyar települések, tehát lenne hova adni a pénzt, de ennek a szumma mennyisége eltörpül attól, amit az állam beszed. Egy szó, mint száz, a fővárost érintően a szimbolikusnál nagyobb, érdemi, de nem radikális csökkentéssel számolunk. Szerintem ez érvényes az önkormányzati rendszer egészére, és ennek a részleteit nyilván a kormány a jövő héten fogja az önkormányzatok elé tárni.

A közgyűlésen nyilván átmegy, a polgármesterek azonban dönthetnek úgy, hogy perre viszik. Felkészültek arra, hogy egy politikai megállapodást a budapesti kerületek megpróbálnak megtorpedózni?

Szerintem ez egy új helyzet. Most már nincsenek lefojtva azok a jogállami eszközök, amelyekkel az önkormányzatok élhetnek.

Eddig sem voltak lefojtva, beperelték a kormányt.

Bepereltük és meg is nyertük. Mondjuk dodonai döntést hozott az Alkotmánybíróság, azt mondta, hogy alkotmányosan nem problémás, majd az indoklásban leírta, hogy de, és a bíróságot azért ez orientálta bizonyos döntésekben.

De most már egy másik Alkotmánybíróság van.

Ezért szerintem a kormánynak nagyon komolyan kell venni azt a feladatot, hogy az Alkotmánybíróság aggályaira reagáló, érdemi biztosítékokat a rendszerbe beemelő jogszabályt alkosson. Ezen dolgozik a kormányzat, nem egy egyszerű történet január 1-jéig eljutni az új szabályozásig, de remélem, hogy sikerülni fog.

Ha a 2027-es szolidaritási hozzájárulás mértékét, kulcsát még nem tudjuk, akkor mi a biztosíték arra, hogy meg lehet csinálni a hiány újratermelődése nélkül a 2027-es évet?

Ez egy jó kérdés. A nagyságrendet azért tudjuk. Önmagában nagyon fontos dolog, hogy az idei évben mi több mint 220 milliárdot költöttünk közösségi közlekedésre, és a jövő évben pedig 170 milliárdot fogunk költeni, tehát ott azért van egy nagyon erős kikönnyítés. És az is nagyon fontos, hogy a partnerség kapcsán szeretném hangsúlyozni, hogy mi is vállaltunk valamit ebben az egyezségben.

20 milliárdos megtakarítást.

Igen.

Meg a költségvetési felügyelőt.

A költségvetési felügyelő szerintem közös érdek, mert az arról szól, hogy van valaki, aki minden adatot lát a mi gazdálkodásunkban, és egyébként ez szerintem nekünk jó, mert mi úgy gazdálkodunk, hogy minden próbát kiállunk, bármilyen politikai támadások is értek minket, mindig kiderült, hogy valójában a mi gazdálkodásunk nagyon felelős és rendkívül takarékos. Az elmúlt éveket részben azért is tudtuk túlélni, mert nagyon nagy mértékben tudtuk hatékonyabbá tenni a gazdálkodásunkat a cégek összevonásával.

Ott ül a közgyűlés egy hatalmas Tisza-frakcióval, belenézhetnek bármibe.

De nagyon fontos, hogy ez nem egy politikai poszt, ez egy közigazgatási poszt, a mostani jogszabályokban is van, a kormány kijelölhet bármilyen állami vagy önkormányzati szerv élére felügyelőt. Én kifejezetten örülök, hogy ez van. Van az a régi pesti vicc, hogy a hosszú távú barátság alapja a pontos elszámolás. Nekünk nincsenek titkaink. Legszívesebben én az egész világot behívnám költségvetési megfigyelőnek, mert nincsenek titkaink.

Ő lesz a főváros lobbistája a kormánnyal és azt fogja mondani, hogy tényleg így van, ahogy a főváros mondja.

Ezt fogja mondani. Lehet, hogy nem ezzel az attitűddel érkezik, de hogy ezzel fog hazamenni, abban biztos vagyok.

Tudják már, hogy ki lesz?

Nem, de nyilván szakember lesz, ez föl sem merül, hogy ne az legyen. Szerintem ezt a miniszter úr el fogja dönteni. Kiváló csapat állt össze a Pénzügyminisztériumban, nyilván találnak majd megfelelő kollégát. Mi szeretettel látjuk, és tényleg ez közös érdek. Szeretném nagyon világossá tenni, abból, hogy mi nagyon nehéz pénzügyi helyzetben politikai módon ellentartottunk a kormányzati megszorításoknak, és azt az elvet követtük, hogy a közszolgáltatások mennyiségét és minőségét nem akarjuk rontani, nem következik az, hogy ne álltunk volna át sokkal takarékosabb üzemmódra. Ezt az üzemmódot kell továbbvinnünk. Ha mondjuk jövőre van 170 milliárd forint, amit befizetünk a közösségi közlekedésre, nagyjából mondjuk 80 milliárd forint a szolidaritási hozzájárulás, amit ki kell fizetnünk, akkor marad nagyjából 200 milliárd forint működési büdzsénk. Ebből kell kivenni a 20-at.

10 százalékot ebből meg kell találni.

Ez egy nagyon kemény vágás, és úgy, hogy hat év folyamatos vágás után vagyunk.

Van már sejtésük, hogy ezt hol lehet? Lámpát hamarabb lekapcsolják és kicsit sötétebben leszünk?

Nem, ilyen nem lesz.

Nem fogjuk észrevenni? Ha nem vesszük észre, azt fogják mondani, de azt korábban is meg lehetett volna csinálni, hiszen nem vettük észre.

Egy részére ez azért nem igaz, mert a mértékét nem tudom még pontosan megmondani, de jelentős része lesz ennek a spórolásnak, az a kamatköltség. Több miniszterelnök is vádolt minket azzal, hogy trükkök százaival éltünk túl, én erre büszke vagyok, mert túléltünk, miközben meg akartak fojtani. Nyilván, akit le akarnak nyomni a víz alá, az kapaszkodik mindenbe, például olyan pénzügyi eszközökbe, amelyek elég drága mulatságok. Amikor az önkormányzatok teljes joggal partnerséget várnak a kormánytól, akkor valójában nem partnerséget várnak, hanem pénzt. Azt mondják, hogy kapjunk több pénzt, ezt én értem, és egyet is értek vele, de most nem egy maffiaállamtól akarjuk elvenni, visszavenni az adófizetők pénzét, hanem egy olyan kormánytól, amely rendbe akarja tenni az alapvető közszolgáltatásokat, adót akar csökkenteni, családi pótlékot akar emelni, szóval ennek a pénznek nagyon sok helye van. Az önkormányzati világnak a partnerség jegyében el kell mondani azt, hogy ő mit hoz ebbe a partnerségbe. Például szerintem azt, hogy rosszul működő, hatékonytalan struktúrákat lebont.

Van a fővárosnak rosszul működő, hatékonytalan struktúrája még ennyi év takarékoskodás után?

Van, de ez valójában nem a főváros, hanem a főváros és az agglomerációs közösségi közlekedés párhuzamos működéséből származó hatékonytalanság. Azzal, hogy a BKK nemcsak Budapesten szolgáltat, hanem az állam beszáll 50 százalékos tulajdonosként, és a hárommillió lakost kiszolgáló agglomerációnak fog szolgáltatni, óriási lépést teszünk a hatékonyabb közszolgáltatások irányába, mert ez a rendszer most párhuzamosan működik. Volt egy nagy összekapcsolás, hiszen a tarifaközösségi megállapodással az utasok oldaláról már ez egy rendszernek tűnt, de azért ez nagyon messze van még ettől. Ebben óriási hatékonysági tartalék van, és nem azért akarjuk ezt kiaknázni, mert pénzt akarunk kivonni a rendszerből, hanem szeretnénk jobb szolgáltatást nyújtani, és Budapestnek majdnem annyira fontos, hogy Érdről be lehessen jutni a városba tömegközlekedéssel jól, mint amennyire fontos az, hogy a városon belül is lehessen jól közlekedni, mert az autóforgalom fele az agglomerációból jön. Ha ezt nem tudjuk csökkenteni, ebben a városban meg fogunk fulladni.

Ehhez vonalakat kell építeni. Most úgy tűnik, hogy reggel befele nem lehet közlekedni ezeken az utakon, estefelé meg fordítva van.

Nyilván az úthálózatnak vannak fizikai korláta, de nem is autóforgalomban gondolkodunk, hanem a jobb közösségi közlekedésben. A Budakeszi úton mindig dugó lesz, de ha lesz egy buszsáv, akkor legalább a busz nem fog állni a dugóban. És még sorolhatnám az ilyen típusú beruházásoknak a végtelenségét. Ezeknek egy része kötöttpályás fejlesztés, HÉV-ek, elővárosi vonat, erre nagyon komoly lehetőséget jelentenek a megérkező európai uniós források, óriási beruházási boom lesz, sokkal jobb lesz a kötöttpályás közlekedés az agglomerációból Budapestre. A 3-as metró meghosszabbítása is elsősorban ebből a szempontból fontos, mert nagyon fontos északi, vasúti kapcsolatokat fog elérni.

Ezt nulláról kell csinálni? Van egy budapesti agglomerációs vasúti stratégia…

Nem, nem a nulláról. Azt kezdjük el megvalósítani, amit még a BFK élén Vitézy miniszter úrék dolgoztak ki. Ez egy nagyszerű, ambiciózus, forrásigényes stratégia, de azért most az európai uniós források egy jelentős részét erre is föl lehet használni. Egyszerre bővítjük a szolgáltatás infrastrukturális elemeit, de nagyon fontos, hogy a szolgáltatásnak része az, hogy van egy egységes menetrend, hogy egységesen elgondolt szolgáltatásokban gondolkodunk, van professzionális utastájékoztatás, van elektronikus jegyrendszer. Mind az alapinfrastruktúrában, mind a szolgáltatásban minőségi ugrás lesz ezzel a változással, és ebben volt a legnagyobb tartalék. Ezt a főváros azért nem tudta önállóan megcsinálni, mert a mi törvényi feladatunk az a helyi közlekedés a városhatáron belül. Ebben nyilván volt még tartalék, de az igazi tartalék abban van, hogy a két rendszernek megpróbáljuk ennek a szinergiáit felszínre hozni. A Zsámbékról jövő sárga buszra senki sem száll föl Budapesten, pedig az a busz ugyanúgy elviszi őt a Budakeszi útról a Moszkva térre, csak senki nem tudja, hogy az a busz egészen pontosan hova jár, jó rá a jegyem, vagy nem jó rá a jegyem.

Országbérletet kell venni, akkor jó.

Ez kétségtelen, csak nincs benne az utazásszervezés filozófiájában, hogy az agglomerációból bejövő közlekedést a városon belül is használjuk. Ez egy óriási tartalék, de van egy egészen konkrét tartalék még, ez pedig a buszágazat.

Ha 50 százalékos tulajdonosai lesznek a BKK-nak, ki fogja eldönteni, hogy mennyi legyen a jegyár?

Ez egy jó kérdés, de igazából ez már eldőlt, mert amikor megkötöttük a tarifamegállapodást, akkor azt is vállaltuk, és engem azért is nagyon sokan támadtak, és azt kell mondjam, hogy nem lett igazuk, ahogy most is támadnak, akik nem értik ezt a rendszert, és most sem lesz igazuk, de majd az élet ezt nyilván eldönti. Onnantól kezdve, hogy közös tarifa van, márpedig ez szerintem nagyon helyes, csak együtt tudunk dönteni az emelésről. Én egyébként azt gondolom, hogy Budapesten nagyon pozitív tendencia volt, hogy a budapesti átlagbér 1,5 százalékáig lecsökkentettük a bérletárakat, ezt kellene tartani, tehát az átlagbér növekedését követő jegyáremelés teljesen rendben van, de ebben közösen kell döntenünk az állammal. De ez eddig is így volt. A regionális BKK-tól függetlenül a tarifaközösség már kijelölte ezt az utat, hogy nekünk együtt kell döntenünk ebben, és szerintem ez a helyes út az ilyen típusú várostérségekben, mint amilyen Budapest. Azt a megoldást találtuk, hogy van egy kötelező partnerség, egy olyan menedzsment, ahol az állam és a főváros csak együtt tud dönteni ennek az összes előnyével és hátrányával, mert lehet, hogy bizonyos konfliktusokban meg kell tudni állapodni, de az előnye sokkal több, mert azt jelenti, hogy konszenzusos döntés van, konszenzusos menedzsment van, és az, hogy a BKK szakmai integritását tiszteletben tartja a két politikai szereplő, ez azt fogja eredményezni, hogy amit ma a budapestiek megkapnak szolgáltatásminőséget, megkapják az agglomerációban élők is, és ez szerintem a legjobb hír hosszú távon pénzügyileg a fővárosnak, és közpolitikai szempontból, közösségi közlekedésminőség szempontjábl is.

A cégvezetők rendszeréban a Budapest–kormány megállapodással lesz valamilyen változás, vagy mindenki marad a helyén, csak az igazgatóságokba jönnek be a kormány emberei?

A BKK esetében olyan vezetési struktúrában állapodtunk meg, ez január 1-jéig lép életbe, hogy az állam és a főváros egy négy- vagy hatfős, paritásos igazgatótanácsot alakít ki, és ez dönt a személyi kérdésekben. Én bízom a BKK mostani menedzsmentjében, ha ez a bizalom kölcsönös tud lenni a kormányzat részéről, akkor szerintem ezzel a csapattal tudunk menni tovább.

A parkolás okozta a legnagyobb vitát, dühöt váltott ki a fővárosi polgármesterek körében. Semmi esély nem volt arra, hogy a megállapodás előtt megpróbálja őket meggyőzni?

Érdemes szerintem kettéválasztani, hogy miről is szól a vita. Mert a vitának van egy olyan eleme, ami úgy tűnik, hogy már nem vita tárgya, mégpedig az, hogy tulajdonképpen ma már senki nem kérdőjelezi meg azt, ami ennek a döntésnek egyébként az egyedüli pontja jelenleg, hogy egységes fővárosi parkolási rendszer legyen.

Baranyi Krisztina azért utalt a Centrum Parkolóra, ahonnan elég sok embert elvittek, tehát az egy központi szervezet volt.

Én értem, de sem a szereplők, sem a helyzet nem ugyanaz. Az, hogy rendbe tesszük a kormány és a főváros viszonyát, óriási lépés, de egy kicsit rendbe kell tennünk a főváros és a kerületek, illetve a kerületeken belüli viszonyrendszereket is. És ebben az ügyben van egy rogáni örökség, ami egyébként három elemben is megmutatkozik. Az egyik a parkolási rendszer, amit egyébként nem egy társadalmi egyeztetés után, hanem egy random politikai döntéssel hoztak létre, elvették a fővárostól még a saját közterületein is az üzemeltetés lehetőségét, miközben már akkor is mindenki tudta, hogy ennek az ellenkezőjét kéne csinálni. Ugyanez igaz egyébként arra is, hogy a főváros elveszítette az idegenforgalmi adóbevételeit, miközben a turizmus feladatai a fővárosnál vannak, és akkor egy teljesen random politikai döntéssel rögzítették az úgynevezett forrásmegosztást, hogy a kerületekre jutó iparűzési adórészt hogyan osszák meg egymás között. Mind a három kérdés szerintem súlyos károkat okozott Budapest egészének. A nagy népességű kerületekben a parkolás piszlicsáré tétel a forrásmegosztáshoz képest. A XIII. kerület szerintem évente 4 milliárdot veszít azért, mert a forrásmegosztási rendelet számára hátrányos. Ezeket a dolgokat el kell kezdenünk kibeszélni. Visszatérve a parkolásra, mert jelenleg ez van csak az asztalon, az, hogy egységes fővárosi parkolási rendszer legyen, amit a főváros üzemeltet, nemcsak egyszerűen egy hatékonysági kérdés és egy helyes választás, mert most 13 párhuzamos rendszer van, hanem azért is, mert van egy technológiai átalakulás, és ezt a technológiai átalakulást nem lehet kerületi szinten az előnyünkre fordítani. A technikai átalakulás az az, hogy az európai nagyvárosokbanmár nagyon régóta rendszámfelismerő automatákkal ellenőrzik a parkolást. Végigmegy egy autó a városon, nem egy nyilván, hanem annyi, amennyi kell, és leolvassa a rendszámokat, és azonnal, aho., ha valakinek nincsen matricája, küldi a büntetést.

Tehát nem a parkolóőr csippant?

Ez egy nagyon drága történet. Mi mindent megtettünk azért, hogy olcsóbbá tegyük a parkolási üzemeltetést. Nem kellenek most már a parkolóautomaták, és ezt a rendszert egyébként még az előző ciklusban kezdtük el, amikor a kötelező parkolóautomata-számot próbáltuk csökkenteni, próbáltuk ösztökélni a kerületeket, hogy olcsóbb rendszert üzemeltessenek. Senkit sem vádolok korrupcióval, szerintem a korrupciót sikerült kiűzni ezekből a rendszerekből, részben azért, mert a főváros még 2019-ben megtiltotta az alvállalkozók bevonását a parkolásüzemeltetésbe, de ettől még nem hatékony ez a rendszer. Az én becslésem szerint évente nagyjából 10 milliárd forintot dobunk ki az ablakon. 10 milliárd forint olyan pénzt, amit az autósok befizetnek, joggal várnak el cserébe azon kívül is valamit, hogy meg tudnak állni egy parkolóhelyen, például az úthálózat fejlesztését, ami katasztrofális állapotban van, és nemcsak az utak, a felüljárók, a hidak. A Flórián felüljárót felújítottuk, de ilyenből van még húsz. Ott van a Petőfi híd, amit hamarosan fel kell újítanunk. Az Árpád híd következik. Elképesztő amortizációs veszteség van az autós infrastruktúrában. Ezt muszáj ledolgoznunk valahogy, és ha csak azt a tízmilliárd forintot megspóroljuk, amit kidobunk az ablakon, akkor már azt jelenti, hogy megötszöröztük a főváros útfelújítási keretét.

Mit csináljon az a kerület, amely nem feltétlenül az útfelújításra szeretné költeni, hanem szociális intézményekre, lakások felújítására. Van ilyen kerület, amely ezt meg is mondja, és nem tudja, hogy honnan fogja megszerezni a pénzt.

Ez már egy jogos vita. Abban, hogy a parkolást a főváros olcsóbban üzemeltesse, a technológiai lehetőségeket kihasználva, én azt látom, hogy már nincs vita. Egy új elem van, és ez valóban a kormányzati megállapodásnak a része, hogy a kormányoldal annak a célnak a megvalósítása érdekében támogatna egy ilyen parlamenti törvénymódosítást, ami még előttünk van és annak a társadalmi és politikai vitája is előttünk van, hogy ez egy tág értelemben vett útfelújítási megfontolás.

Ezt a pénzt másra nem lehet költeni.

Igen. Dolgozunk egy olyan javaslatcsomagon, hogy például városrehabilitációs és lakhatási vagy éppen kifejezetten ma a közterületeinket alapvetően meghatározó szociális, speciális ellátási formákat igénylő forrásokat találjunk. Itt van az ideje, hogy kibeszéljünk eddig kibeszéletlen dolgokat. Ebből nem következik az, hogy nem lesz ilyen típusú forrás, de én azért nem vagyok az autósok védőszentje, szerintem ezt kevesen mondanák rólam, de az nincs rendben, hogy a parkolási bevétel egy az egyben elpárolog más közpolitikai, adott esetben fontos és helyes célok finanszírozására. Ez egy eléggé kötött pénz, és én nem nagyon emlékszem Európában olyan helyre, ahol ne lenne valamilyen egyértelmű célja. Jellemzően az útfelújításokba forgatják vissza.

Mit csinálna Pikó András helyében például, aki megmondja, hogy neki ennyi milliárd forint fog hiányozni, és nem az, hogy szebb legyen az autóparkoló, hanem más égető feladatoktól. Polgármesterként Zuglóban látott ilyet nyilván, hogy sok a feladat, kevés a pénz. Mit csináljanak?

Nem vagyunk még a folyamat végén, a kerületi gazdálkodásokat érintő más kérdések is napirenden vannak, és megpróbálunk ebből egy olyan csomagot összerakni, ami egy kicsit megkönnyíti ennek a váltásnak az elfogadását vagy kigazdálkodását. Nem azért hozom elő Rogán Antalt, mert politikailag ezzel felül lehet írni mindenféle érvet. Rogán Antal mint ötödik kerületi polgármester lobbizta ki ezeket a törvényi változásokat, és az a helyzet, hogy bizonyos kerületek elképesztően túlfinanszírozottak, az V. kerületben elképesztő adóbevételek vannak, és nem azért, mert jól gazdálkodnak, hanem azért, mert oda folynak be bizonyos adónemek, miközben a lakosságszám meg csökken. A parkolási pénzeket nem is tudjuk pontosan, mert az V. kerület konkrétan nem áll velünk szóba, nemcsak hogy nem adják át nekünk a nekünk jutó pénzt, de még információt sem adnak. Ha megnézem azt, hogy mennyi az egy főre jutó adóbevétele az V. kerületnek, és mennyi a XVI.-nak, akkor a szorzó három és félszeres. Én abba nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy olyan intézményrendszerünk van, ahol a XVI. kerületi polgár harmadannyit sem ér, mint egy V. kerületi, mert most ez a helyzet. Így vannak beállítva az adórendszereink azért, mert Rogán Antal 2010 és 2014 között egyszerre volt parlamenti képviselő és polgármester, és kilobbizta ezeket a várost egyébként megfojtó szabályozásokat. Ezekhez muszáj hozzányúlni.

Hol nyúlnak hozzá? A közfejlesztési tanácsban megbeszélik a polgármesterekkel? Az egyik nagy fájdalmuk nyilvánvalóan jogosan az volt, hogy őket most ebbe nem vonták be.

Ebbe nem vontuk be, de most jönnek a részletek, és vannak még további javaslatok, amibe szeretném őket bevonni, és egyébként szeretném őket bevonni abba is, hogy találjunk egy modus vivendit a településeinket érintő más ügyekben, például az építési szabályzatokban, ahol a fővárosi polgárokat hátrányosan érintő szabályokat kellene korrigálni. Nyilván kinyílik ilyenkor minden kérdés, kinyílik az, hogy kell-e egyáltalán a 23 kerület Budapesten. Az én álláspontom egyértelmű, tehát én közjogi átalakítást azért nem támogatok, mert történelmileg úgy alakult, hogy Budapesten van 23 kerület. Nyilván, ha most lenne egy időutazó kapszulánk, és visszamennék 1990-hez, szerintem mindenki azt mondaná, hogy nem kell ennyi kerület, sokkal erősebb főváros kell az eddigi tapasztalatok alapján, de ilyenünk nincsen, fogadjuk el azt, hogy van egy kialakult intézményrendszer, ez egy érték, amire lehet építeni. De finomhangolás főváros és kerületek között és finomhangolás kerület és kerület között mindenképpen szükséges, és az elkövetkező hetekben én szeretném, ha erről tudnánk majd beszélgetni. Össze fogom hívni a Budapesti Önkormányzatok Szövetségét, azokat is, amelyek most felfüggesztették a tagságukat, hogy be tudjanak kapcsolódni a döntésekbe. Itt van a XIII. kerület jogos igénye, amelytől elvették a Margitszigetet, szerintem az jogos igény, hogy visszakapják. Azért lépett ki akkor Tóth József polgármester úr, mert egy parlamenti döntéssel elvették a Margitszigetet. Tehát több dolog van az asztalon, a parkolás volt az első, de azt tőlem ne kérje senki, és tényleg most szeretnék ebben nagyon világosan fogalmazni, hogy most van az a pillanat, amikor rendbe tudunk tenni rossz szabályokat. És ma már az az érv, hogy a gonosz kormány elviszi a pénzünket, ez azért nincs. Most meg kell védenünk azt, hogy miért gondoljuk azt, hogy a kerület parkolási bevétele az fontosabb, mint a családi pótlék emelése, mert a kérdés végső soron így merül föl. Úgy merül föl, hogy az állam mennyit tud adni az önkormányzatoknak a forráskivonások kompenzálására, milyen léptékben tudja konszolidálni az önkormányzati szektort. Ez azonban egy más, nagyon hasznos és helyes társadalmi célokkal versengő költségvetési kiadás lesz. Tehát nekünk olyan önkormányzati rendszert kell fölépítenünk a partnerség jegyében, amibe mi is viszünk valamit, és amit tudunk vinni, az egy hatékonyabb és igazságosabb belső szabályozás. Én erre szeretnék javaslatot tenni. A parkolás az egyik eleme ennek, messze nem az egyetlen.

Meg tudják csinálni saját hatáskörben fővárosi közfejlesztési tanácsban, vagy kell hozzá jogszabály-módosítás, mint amúgy ezekhez, amikről most megállapodtak, nyilván kell.

Kell, abszolút. Egyébként, ha a parlament a parkolási rendszert átalakító döntést hoz, például az önkormányzati törvényt módosítja, és azt mondja, hogy ez egy fővárosi feladat, utána jön a java. A Fővárosi Közgyűlésnek el kell fogadnia az új rendszert. A Fővárosi Közgyűlésben bent ülnek polgármesterek, alpolgármesterek. Ott nincs természetes politikai többsége sem a Tiszának, sem a Fidesznek, sem senkinek. Van egy megállapodáskényszer, tez nem dőlt még el. Ami eldőlt, ahhoz viszont azért ragaszkodom, mert én erre kaptam a budapestiektől felhatalmazást, és mert látom ezeket a számokat, látom azt, hogy Prága hogyan üzemelteti a parkolási rendszerét, és látom azt a 10 milliárd forintot, amit minden évben kidobunk az ablakon. Nagyon rossz főpolgármester lennék, ha bele tudnék abba törődni, hogy 10 milliárd forint egy hatékonytalan struktúra miatt kidobásra kerül az ablakon ilyen forrásszegény időben.

Ha megvan a 10 milliárd, akkor azt ki dönti el, hogy az hova kerüljön? Akkor jöhetnek lobbizni érte a polgármesterek? Vagy annak lesz egy rendje, hogy ezt mire kell költeni?

Lesz egy rendje, a fővárosnak van egy útfelújítási terve, hogy milyen prioritásban vannak az utak, amiket fel kell újítani. Mivel eddig ez saját forrásból működött, ezért ezen csak fővárosi tulajdonú utak vannak. De ennek a mostani elvi döntésnek része az, hogy a budapesti úthálózat egészében gondolkodunk. A kerületi úthálózatot is bele kell rakni ebbe a tervbe, meg kell alkotni ezeket a prioritásokat. Én azt javaslom polgármester társaimnak, hogy akiknek vannak útfelújítási terveik, azonnal vegyék őket elő, porolják le. Csak egy példát hadd mondjak. Budapesten a zebrák legalább felét újra kéne festeni. Ez első hallásra nem tűnik olyan nagy feladatnak, de ez egy óriási város, és nagyon sok ezer zebra van. Ezek mind-mind a kerületi igényeket is joggal szolgáló források lesznek, de muszáj egységes Budapestben gondolkodnunk, egységes budapesti úthálózatban gondolkodnunk. Egyébként zebrákban és járdákban és fasorokban is, amikor útról beszélek, akkor mindig ezt képzeljük hozzá. Az egészet kell finanszíroznunk ebből a közös kalapból, és abból a kalapból ki mennyit kap, az egy szakmai kérdés, és akinek vannak tervei, azok nyilván előnyt élveznek, szemben azokkal, akiknek nincs.

Említette a közigazgatási beosztásról szóló régi vitát. Biztos abban, hogy a következő budapesti önkormányzati választás olyan lesz, mint az eddigiek? Az elmúlt 30 évben ezt sokan kedvükre, érdekeiknek megfelelően módosították.

Én azt gondolom helyesnek, hogy van főváros, és vannak kerületek. Méghozzá az a huszonhárom kerület, amit megismertünk. Mindegyiknek megvan a maga identitása, a maga intézményei, valójában a kerületeknek vissza kéne, hogy kapjanak egészségügyi-oktatási intézményeket, tehát én egy erősebb kerületekben gondolkodom, de egy erősebb fővárosban is, hiszen alapvetően decentralizáció előtt kéne, hogy álljon az ország.

Budapest-törvény is az asztalon volt már.

A Tisza-programban volt egy Budapest-törvény, lehet, hogy ez nem egy törvény lesz, hanem törvénymódosítások sora. A Fővárosi Közfejlesztések Tanácsának a törvénybe foglalása nagyon komoly lépés. A regionális közösségi közlekedés szervezőt biztosító törvény nagyon fontos törvény. Ha úgy tetszik, lépésről lépésre a Budapest-törvény kezd kialakulni. A lényeg az, hogy abban a vitában, hogy kellenek-e kerületek vagy nem, az én álláspontom teljesen egyértelmű, és én soha nem fogom támogatni azt, hogy a kerületeket megszüntessék. Most, amikor itt van a történelmi pillanat, van hozzá kétharmad, egy olyan parlamenti többség, amely egyébként nem érintett ezekben a belső vitákban, a Tiszának csak álláspontja van ebben az ügyben, üléspontja nincs. Ez egy szerencsés helyzet. Most szerintem ezeket a dolgokat rendbe lehet tenni, és ha vannak rövid távú érdeksérelmek, azokat egy hosszabb távon egy jobban működő város messze-messze kompenzálni fog.

Rákosrendező, hajózás, rakpartok, Diákváros, ezek számonkérhető tervekkel rendelkező elképzelések, vagy olyan, amit mindenki mond, hogy meg kéne csinálni, és évtizedekig mondhat, hogy meg kéne csinálni?

Rákosrendezőnél elkezdtük a mestertervezést. Most az az elképzelés, erről született egy elvi döntés, hogy a Rákosrendező projektet az állam és a főváros közös projektcégben valósítja meg. Ez azért nagyon hasznos, mert egyébként is az állam csinálja meg a legnagyobb közlekedési infrastrukturális beruházásokat. Nekünk nem kell kifizetni a teljes vételárat a telekért, mert mi beraktuk a lábunkat az ajtóba, mielőtt besúgódott volna, és elvitte volna a külföldi tulajdonost, mint fővárosi önkormányzat, de mi nem tudunk kifizetni még 50 milliárdot egy telekre, és végül is a nap végén az a kérdés, hogy a város érdekeit szolgáló városrész épül-e megfizetődő lakhatással. Erre vannak garanciák, a Rákosrendező megy tovább. A Diákváros állami projekt volt mindig is, volt egy borzasztó mellékút, amikor a Fudan-elképzelés ezt tulajdonképpen ad acta tette. Hál' Istennek most a kormány visszatért ahhoz a tervéhez, hogy megépíti a Diákvárost, ebben nyilván minden támogatást megadunk, de ez egy állami projekt volt korábban is. A hajózás tipikusan az az az elfuserált történet, amit rendbe kell raknunk, és már 30 éve meg kellett volna csinálni, és most megcsináljuk. Közös lónak túros a háta, a folyómeder az államé, a partszakasz a városé, ezért a hajózási társaságok mindig kijátszanak minket egymással szemben, és ebből valójában a hajózási cégeknek is rossz helyzet alakult ki, mert egy kiszámíthatatlan, random politikai döntések által rángatott hajózási helyzet alakult ki, ami mindenkinek rossz. Ha az állam és a főváros, ahogy az elvi döntés szól, létrehoz egy hajózási céget, amely üzemelteti a Duna-partokat, akkor kiszámítható piaci viszonyt teremt a hajózóknak, ezáltal a turizmushoz hozzá tud járulni, sokkal több pénzt el tud kérni a hajósoktól, akik egyébként szívesen fizetnek egy kiszámítható és jó szolgáltatásért, és ezt a pénzt vissza tudja forgatni a város fejlesztésére. Megint egy win-win helyzet.

A turizmus érdeke lesz vajon az erősebb, vagy a lakókérdek lesz az erősebb, mert a lakók most azt szeretnék, hogy ne a Szent István-park előtt parkoljon a hajó, és egész éjjel menjen a dízelgenerátor benne?

Ebben meg kell találni az egyensúlyt, de ennek is az a feltétele, hogy legyen kiszámítható piaci viszony. Mert ha a hajósnak azt tudom mondani, hogy figyelj, a Szent István-parkban nem tudsz kikötni, de ki tudsz kötni egy másik helyen.

De ő úgy adja el a jegyet, azzal a felárral, hogy a Parlamentre néz a kajüt.

Nem lehet mindent. A turizmus és a helyben lakó városlakók érdekeinek az ütközése az egyik legfontosabb konfliktuszónája ma az európai nagyvárosoknak. Ez Magyarországon és Budapesten is így van, de vannak eszközök, amelyekkel tudjuk ezt enyhíteni, például azzal, hogy jó infrastruktúrát építünk a belvárosban, de nem ennyire a lakosság számára kitett helyeken. Nem szeretnék ebben előre rohanni, hogy milyen alternatívákat tudunk kínálni, de fogunk tudni kínálni érdemit. Én azzal teljesen egyetértek, hogy a pesti alsó rakparton, amelynek a zöldítése és a hozzáférés elősegítése az egyik legfontosabb célunk, sokkal kevesebb hajózási kikötőpontot kell létesíteni. Cserébe pedig máshol kell biztosítanunk például olyan infrastruktúrát, ahol könnyen át lehet szállni a turistabuszokba. Össze kell rakni egy olyan csomagot, ami lehetővé teszi azt, hogy mind a lakosság, mind pedig a turizmus szereplőinek az igazát egyaránt figyelembe tudjuk venni.

Budapest pályázik az olimpiára. A kormányszóvivőin a miniszterelnök azt mondta, hogy ez városi kérdés, Vitézy Dávid pedig azt mondta, hogy 2030-ig a kormány nem száll be a finanszírozásba, új stadion, új sportlétesítmény pedig biztos, hogy nem lesz. Mi a pályázatunknak a modellje?

Ezen a koncepcióterven bőszen dolgozunk, hamarosan be is fogjuk mutatni a Magyar Olimpiai Bizottsággal közösen, de amit miniszter úr mondott, annak tökéletesen megfelel. Tehát mi azt gondoljuk, hogy nem kell 2030-ig egy fillér költségvetési pénzt sem rakni ebbe, már csak azért sem, mert ami az olimpiához kell, az az élethez is kell. És ezek az európai uniós fejlesztések, amelyek ma megjelennek Magyarországon és megjelennek Budapesten, óriási lökést adnak ebbe az irányba, hogy a város utolérje magát, és ott legyen annak a döntésnek a kapujában, hogy vállaljon egy ilyen eseményt. Nem számolt ez a koncepció korábban sem 2030-ig kormányzati direkt forrással, és azzal sem számol, hogy érdemi sportberuházásokat kell megvalósítani. Egyrészt Budapest egy olyan város, amely bár még nem volt olimpiai helyszín, de gyakorlatilag felépített egy olimpiai infrastruktúrát. Most ez jó vagy rossz, ezen lehet vitatkozni, meg lehet, hogy kell is, de bizonyos szempontból az idő ezen túllépett, ezek a stadionok megépültek. És nyilván abból a lopakodó olimpiai koncepcióból épültek meg, hogy a kormány nem merte kimondani, hogy olimpiát akar, de úgy csinált, mint aki akarja. Én azt gondolom, hogy a kormányváltás után paradox módon nagyon sokan azt gondolják, hogy Orbán Viktor álma az olimpia, szerintem az, hogy Orbán Viktor megbukott és van egy új kormány, ez nyitotta ki annak a lehetőségét, hogy Budapest és Magyarország pályázzon, mert Orbán Viktor-féle kleptokráciának, korrupt államnak sem a magyarok nem adtak volna felhatalmazást egy ilyen vállalkozásra, sem a nemzetközi világ nem mert volna belemenni egy ilyen politikailag kétes megítélésű kormánnyal egy ilyen partnerségbe.

Fognak mellette erősen kampányolni? Emlékszem, még Schmitt Pál ült abban a székben, amikor azt mondta, hogy azért azt ne higgye senki, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság majd a politikusoknak fog hinni, ide fogja küldeni a saját embereit, és meg fogja méretni, hogy a magyarok akarják-e ezt az olimpiát.

Nagyon fontos, hogy ebbe a kormány nem állt bele. Ez most egyelőre a város ügye. Érdemes egy kicsit megnézni azt, hogy mi is az a procedúra, ami révén eldől, hogy egy város olimpiai helyszín lehet-e. Most már nem az van, hogy van egy pályázat, és akkor mindenki beadja, és valahol egy füstös szobában ez eldől, hanem most lehet tudni, hogy mely városok kandidálnak, és lesz egy rövidített lista. Nekem az a célom főpolgármesterként, hogy ezen a listán rajta legyünk, mert ha rajta vagyunk a listán, akkor még mindig dönthetünk úgy, hogy nem megyünk tovább, de ha lekerülünk erről a listáról, akkor oda már fölkerülni nem lehet. És a mostani közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az a támogatottsági szint megvan, ami kell ahhoz, hogy erre a shortlistre kerüljön Budapest, az a két-három város közé, ahol a következő európai helyszínt kiválasztják. És utána kell átbeszélnünk részletesebben ezt a koncepciót, amelynek a támogatottsága egyébként sokkal magasabb, mint az olimpia spontán támogatottsága, és ebben olyan elemek vannak, hogy egyrészt nem építünk új stadiont, nem építünk semmit az olimpia miatt, csak olyan dolgot, aminek amúgy is meg kell épülnie. Egy konkrét példa: beszéltünk a Diákvárosról, ebben a koncepcióban az szerepel, hogy a Diákváros lesz az olimpiai falu. Tehát a budapesti lakhatási válságot orvosolandó bérlakások és kollégiumok épülnek, és egy hétig használja az olimpia. Ez szerintem egy csodálatos koncepció. És van még egy eleme, amit szerintem nagyon fontos elmondani. Ez az olimpia lehet a világ első nemzetközi olimpiája. Magyarország egy viszonylag kis ország, és annak az elvi lehetősége, hogy egy közép-európai olimpia fővárosa legyen Budapest, amelyben a magyar települések és a környező országok települései, ha van olyan sportinfrastruktúrájuk, ami máshol nincs a régióban, be tudjanak ebbe kapcsolódni, ez szerintem egy elképesztően pozitív üzenet, mert arról szól, hogy Magyarország a Kárpát-medence fővárosa, de pontosan tudja azt, hogy mi együtt élünk ezekkel a népekkel ebben a gyönyörű tájban. Például Szlovákiának vannak olyan sportlétesítményei, ami nálunk nincs, és egyébként nem is tud lenni, mert nem éri meg megépíteni. Rafting például. Brnóban van velodrom. Ha húzunk egy háromórás kört, az még mindig egy nagyon kompakt olimpia, kompaktabb, mint a legutóbbi milánói, ahol sokkal nagyobb távolságok voltak. És azt üzenjük a világnak, hogy mi büszke magyarok vagyunk, büszkék vagyunk a fővárosunkra, büszkék vagyunk a sportolóinkra, büszkék vagyunk a történelmi múltunkra, és büszkék vagyunk arra, hogy ezekkel a népekkel osztozunk ezen a múlton. Ez szerintem egy olyan országban, ami az elmúlt másfél évtizedben a nacionalizmust, a kirekesztést, a mások lenézését emelte a politikájának a homlokterébe, és magyarkodott ahelyett, hogy büszke lett volna, és ebből származó magabiztossággal nyitott volna partnerséget másoknak. Ez szerintem újrapozícionálja Magyarországot a nemzetközi piacon. Nemcsak a sportban, hanem a közéletben is, és ami nagyon-nagyon fontos, a turizmusban is. Meg tudjuk mutatni a világnak azt, hogy Budapest nem egy olyan hely, ahol olcsó az alkohol és lehet nagyokat hányni a Kazinczy utcába, egy olyan hely, ahol itt van a Duna, ahol itt vannak ezek a gyönyörű történelmi épületek, van egy városszövet, ami az egész világon nagyon sokak számára egy gyönyörűséget fog jelenteni, ha látják több milliárdan mondjuk egy olimpiai helyszínként a televízióban.

Van-e a fővárosnak dolga a palackozókkal, akik ugyanolyan állampolgárok, mint mi ketten, csak rosszabb életet élnek, és jön a hideg, és előbb-utóbb valahova menniük kell, de haza nem nagyon fognak menni, mert ott nincs palack?

Ez egy nagyon nehéz és komplex kérdés, és nagyon sok és jogos indulatot vált ki. Nem tudom azt ígérni, hogy erre van rövid távú megoldás. Ez a jelenség részben szezonális a szónak abban az értelmében, hogy valóban az eddigi tudásunk alapján nagyon sokan valahonnan vidékről érkeztek, és akkor a nyarat valahogy kihúzzák a városban, és így tesznek szert valamilyen jövedelemre. Nyilván a téli időszakban ez nehezebb. Teljesen mások ezek az emberek, mint a mi szociális munkásaink által ismert hajléktalan emberek a városban, ez egy új jelenség. Erre is azt tudom mondani, hogy a városnak kell dedikált forrás az ilyen mély szociális krízis megoldására, nemcsak a parkolásra és az útfelújításra kell dedikált forrás. Én azon gondolkodom, hogyan lehetne a pénzügyi szabályozásokat úgy alakítani, hogy legyen világos stratégiánk és forrásunk ahhoz, hogy ezekkel az elmélyülő szociális krízishelyzetekkel, az addiktológiai ellátás hiányosságaival, a pszichiátriai ellátás hiányosságaival, az alacsony küszöbű szociális intézmények igényével tudjunk valamit kezdeni, és tudjunk érdemi forrást biztosítani arra, hogy a ma közbiztonságinak látszó, valójában közbiztonsági és szociális és egészségügyi krízishelyzettel szembenézünk.