Halottak napja jön, egyre többet gondolunk azokra, akik már nincsenek itt. De mi a gyász? Van ennek valamilyen korrekt definíciója?

Többféle is van, nem is egy. Ha nagyon rövidet választanánk, akkor a veszteségre adott reakciót nevezzük gyásznak, de mivel ez egy folyamat, ezért ki kell bővítenünk ezt, nemcsak a reakció fontos, hanem hogy ez egy folyamat, aminek mindenképpen lesz vége, és utána átveszi a helyét az emlékezés.

Ha folyamat és van vége, akkor kell, hogy legyen kezdete. Hol van a gyász kezdete? Kezdete lehet a gyásznak például az, amikor tudom, hogy végstádiumú beteg van a családban, és el fog menni? Előre gyászolok, pedig még itt van.

A definíció elmondja, hogy a veszteségre adott reakció, és amikor elővételezett gyászról beszélünk, amit ön említett, akkor elindul már a veszteség. Amikor valaki nagyon beteg, vagy egy nagyon nehéz állapotban van, akkor már nem tud ugyanaz lenni, mint aki eddig volt, mert beszűkül a gondolata, mert funkciókat veszít el, és ezért már érezzük, hogy valami elveszett abból, aki nekem ő volt. Folyamatosan veszítjük el, és aztán ugyanúgy fontos lesz az a pont, amikor már meg is hal.

Egyfajta gyász van, ugyanazt tudja velem csinálni a negyven éve halott, nagyon szeretett osztálytársam, mint mondjuk a három éve halott családtagom? Az érzés elméletileg ugyanaz.

Nem, vannak közös pontok a veszteségfolyamatokban, nagyon sokszor élünk át veszteségfolyamatot, nem csak akkor, ha valaki meghal. Sokféle veszteséget élünk át, és a krízishelyzeteknek is vannak hasonló elemei, magas stresszel, vagy szorongással is járhat, és az érzések, mint a harag, a düh, a fájdalom, a hiányérzet, nagyon sokszor más krízishelyzetekre is jellemzők. Az pedig, hogy kit veszítünk el, a gyász mértékét befolyásolja, hogy valaki mennyire volt közel hozzánk, milyen a kötődésünk hozzá. Önmagában a vérségi kötelék nem határozza meg, hogy mennyire mély a gyászom, ha a formáját tekintjük, hogy hogyan halt meg, vagy hogyan veszítettük el, vagy hogyan szakadt meg a kapcsolat, az is befolyásolja egy ideig. Az elejét szokta leginkább ez befolyásolni, például, ha hirtelen történt, ez nagyobb sokkal jár, és az az elején a nagyon nehéz. Ha lassú a folyamat, akkor meg nagyon sok fájdalmas emlék lesz a halála előtt, vagy a halála körül is. De amikor még azzal kell foglalkoznunk, amit szintén a definícióba valahogy bele kellene raknunk, hogy meg kell tanulnunk nélküle élni, az egy alkalmazkodási folyamat.

Mik a folyamatnak az állomásai? Az első nyilván a fájdalom és a megdöbbenés. Még ha tudtuk is, hogy ez eljön.

Ez sem egyforma mindenkinél. Azért nem beszélünk szakaszokról például, mert azok azt jelentik pszichológiailag, hogy egy szakaszban van egy problematika, amit ha megoldunk, akkor megyünk tovább. Ha egy gyerek mozgásfejlődését nézzük, ha megtanult egyszer már ülni, akkor onnantól már nem lesz az neki gond. Ha megtanult felállni, akkor az már többé nem gond. De a gyászban nem ez van. Bőven lehet, hogy visszatérnek gondolatok, érzések, hangulatok, nem haladunk egyik szakaszból a másikba, ezért nevezhetnénk inkább fázisoknak, de az sem teljesen pontos. Sokkal pontosabb, hogyha a reakciókra, a tünetekre reagálunk, hogy éppen mi az a gondolat, mi az az érzés, mi az a viselkedési helyzet, ami nehezíti a gyászfolyamatot, vagy magát a mindennapjait a gyászolónak. Amikor megtörténik a veszteség, tehát valaki meghal, akkor az elején szinte mindig van egy sokk, akkor is, ha valószínűsíthető volt, hogy ez be fog következni. Amikor ténylegesen megtörténik a haláleset, az nekünk legtöbbször nehéz. Ha pedig hirtelen balesetben vagy bármilyen hirtelen módon hal meg valaki, akkor nagyon magas stresszhelyzet áll elő. Ez sokszor azt is hozza, hogy lefagynak az érzéseink, nagyon furcsa, hogy elveszítettem valaki nagyon fontosat, fel se tudom fogni, de nem érzek semmit. Pedig nagyon kellene, hogy fájjon.

Ilyenkor szokta az ember szégyellni magát, hogy miért nem érez semmit, amikor ilyen borzasztó dolog történik.

Ezért fontos ezekben a krízisfolyamatokban a pszichoedukáció, vagyis hogy a szakember, a segítő elmondja azt, hogy ilyenkor ez szokott történni, és ezért ez teljesen oké. Elfogadhatóvá is teszem, és azt is mondom, hogy teljesen érthető és leírt jelenség, ami ővele történik. Nem kell, hogy rosszul érezze magát tőle. Van egy lefagyottság, és akkor a sokk után egy idő után jön egy csomó minden, de azért is sokszor hasonló az embereknél, ami az elején történik, mert például az ügyeket intézni kell. Ez sokszor azt hozza, hogy háttérbe kell helyezni az érzelmeinket a mindennapokban, vagy az ezzel való foglalkozást, mert konkrét ügyeket kell intézni, elő kell szedni a papírokat, és be kell nyújtani.

Hagyatéki ügyek, satöbbi, satöbbi, ez egy daráló, határidőre megy minden, és az ember úgy van vele, hogy csináljuk, mert most nekem ez a legfontosabb feladatom, és örül is egy kicsit, hogy nem kell arra gondolni, aki elment.

Ez is elég fájdalmas. A hivatalokban is már néhainak nevezik, és akkor az szíven üti az embert, hogy nekem még nem néhai, én még szinte fel se fogom, hogy ő nem lesz. El kell telnie időnek, amíg én igazából fel tudom fogni, hogy nemcsak valahova elutazott, s majd egyszer visszatér, hanem én soha nem fogom tudni már hívni, nem tudok már beszélni, vagy találkozni vele.

Amikor valaki meghal, akkor a krízis mindenképpen előáll? Honnan ismerem föl, hogy én krízisállapotban vagyok és szükségem van a segítségre? Amikor én csak azt érzem, hogy ez fáj vagy lefagytam, vagy nem olyan vagyok, mint máskor. De miért lennék olyan, mint máskor? Máskor nem halt meg senki.

Ahogyan mondtam az elején, a kötődés mértéke határozza meg. Ha nem volt kötődés, akkor valójában nincs veszteségélmény. Ha viszont volt kötődés és nincs reakció, akkor az egy prolongált gyász. Pszichológiailag ezek nagyon furcsa fogalmak, hogy úgy hívjuk, hogy abnormális, de ez nagyon rosszul hangzik, inkább nem a normális.

Nem a mindennapi értelemben véve abnormális.

Igen, nem a köznapi, hanem a szakmai értelemben. Ez krónikus, egy olyan gyász, ami nem a normál mederben zajlik, hanem ez egy tagadás, a tagadásnak egy formája, hogy én most nem reagálok.

Kell elkezdeni irányítani az embernek a saját gyászát vagy hagyni kell, hadd menjen?

Az nem elég. A hadd menjen nem elég. Azért nem, mert a gondolatokkal, az érzésekkel kell foglalkoznunk, ugyanúgy, ahogy egy sebbel. Nagyon gyakran beszél a pszichológia sebhasonlatról a krízisekkel kapcsolatban. Mintha egy nagy, mély, vágott sebünk lenne. Például özvegyek nagyon gyakran szokták azt mondani, hogy olyan érzés, mintha levágták volna a karomat, vagy valami nagyon fontos testrészemtől kellett volna elbúcsúznom. Ha egy ilyen típusú műtétre gondolunk, annak a gyógyulása sem úgy történik, hogy mostantól nem foglalkozom vele. Ezzel a sebbel biztosan kell, hogy foglalkozzunk, ki kell tisztítani, cserélni kell a kötést. Ugyanez van egy ilyen krízishelyzetben is, a gondolataimat is kell egy kicsit irányítani. Az elején, pont azért, mert nagyon le vagyunk sújtva, és nagyon fáj, hogy valakitől el kell búcsúzni, nagyon szomorúak is vagyunk, vagy esetleg nagyon dühösek, Ilyenkor az ezzel kapcsolatos érzések jönnek elő inkább. A fájdalmas élmények például, és direkt kell majd azzal foglalkoznunk, hogy előjöjjenek azok az élmények is, amik kedvesek voltak, amik vidítottak, amik jók voltak a vele való viszonyban. Erre külön kell erőt fordítanunk. Ez a gyászmunka például, bizonyos energiákat bele kell ebbe bizony fektetnünk.

Nincs is értelme már így az életnek, hogy ő nincs itt.

Például, nagyon sokáig, akár hónapokig nincs kedve emberek közé sem menni a gyászolónak, és azért ez érezhető, hogy ez így nem lesz jó. Az én munkámban van egy ilyen noszogatás is, hogy az éppen aktuális folyamatok ellen egy kicsit próbáljam meg őt noszogatni, hogy mást tegyen, mint ami most éppen adódik. Ha csak hagyom, az nem biztos, hogy a feldolgozás felé fog mutatni.

A gyászmunka kifejezésben benne van a munka, vagyis ez egy akaratlagos, vállalt, elképzelt és végrehajtott tevékenység. Van a gyászmunkának hagyománya a magyar családokban? Szoktuk ezt csinálni magunktól?

Sajnos, ahogy a rítusok mögötti hiedelmek, vagy akár maga a vallásosság is egyre inkább változott, és egyre kevesebben tartják, pláne a rítusait, ezért egy idő után már nem is értenek az emberek bizonyos rítusokat. Márpedig ha nem értem, akkor teljesen érthetetlen, hogy mit csinálnak.

Nem azonosulok vele.

Igen, és akkor egyre inkább kihagyják azokat a hagyományos cselekvéseket, szokásokat, amik segítettek. Igazából nem is magát a gyászfolyamatot, a halál körül már nagyon sok minden volt, ami jó mederbe kezdte el terelni a családot. Az elrendezés kulcsfogalma tulajdonképpen a gyásznak, és ma már ezt nekem magyaráznom kell, hogy az, hogy a testet felkészítették, megfürdették, felöltöztették, s még sok minden kis szokás volt, amit megtettek, aztán siratták, virrasztottak. Ez azt jelenti, hogy nagyon intenzíven megélték a fájdalmat, és nagyon sokat gondolkodtak, pár nap virrasztás alatt volt idő gondolkodni, hogy hogyan is volt ez. Már elindult ez a bizonyos munka. Amikor eljött a temetés, már végképp az volt, hogy díszes módon kikísérjük, átadjuk, megtörténik a rituális búcsúzás, elrendeztük az ő testét egy megfelelő helyen, megfelelő módon. Utána még jött a tor, a temetés az egy elválasztó rítus, a tor pedig távolító. Ma már az emberek nem is értik, miért kéne tort tartani, meg hogy minek. A tornak az volt az egyik fontos funkciója, hogy ott már hátrább hagytuk a nagy fájdalmat, napokig sirattuk, a temetés is még fájdalmas volt, hanem ott már előre nézünk, olyannyira, hogy azt mondták a néprajzosoknak az adatközlők, a régi emberek, hogy már nem illett sírni, amikor a temetésről mentünk a torra. Addig kellett nagyon intenzíven megélni a gyászt, és a tor azt jelenti, hogy mi, az őt gyászolók, már előrefelé nézünk, az élet felé. Már az élettel kell foglalkozni, élet, étel, együtt vagyunk. Ez már erről szólt, hogy együtt vagyunk, beszélgetünk, már leraktunk egy csomó mindent, de persze emlékezhetünk rá, előkerülhetett az ő kedvenc nótája, szóval a mai ember nem érti, hogy miért táncoltak, meg énekeltek, volt, amikor hosszú ideig, napokig tartott egy ilyen tor.

Amikor a temetésen is húzta a cigány a kedvenc nótát.

Így is van. Szóval ez már másról szól. Az volt a funkciója, hogy valahogy hozzákapcsolódunk, vagy akár örülünk annak, hogy vége már a szenvedésének, vagy annak, hogy jó helyen van. A korai keresztények azt gondolták, hogy örülni kell, mert ő már jó helyen van, ahova igyekszünk mi is, ő már ott van. Jó, ez most nekünk nagyon nehéz, pláne akinek nincs ilyen hite, annak még nehezebb. Most már sok idő eltelik például a halálesemény, tehát a gyászesemény, a halál időpontja és a temetés között, és az nem segít, hanem nehezít.

Nem találkozunk a testtel. Tipikusan kórházban halnak meg az emberek, onnan egy automatizmus viszi el őket oda, ahogyan mi rendelkeztünk, vagy a hamvasztóba, vagy a hullaházba. Örkény István írja talán, amikor meglátta az apját a hullaházban, a karján lógó leukoplaszttal, akkor arra gondolt, hogy tulajdonképpen a legjobb, amit tehet, hogyha ő maga is mellé fekszik. Tehát ilyen állapotba tud kerülni az ember. De ha nem találkozunk a testtel, akkor hogyan lehet megélni az elengedését?

Később lehet, ez a nehéz ebben. Egyébként ez azért is nehéz, mert akik ott tudnak lenni a szeretteik halálakor, ott nagyon fontos tapasztalat történik olyankor, hogy én látom, hogy kiszállt, mondjuk is, ugye kiszállt belőle a lélek, tehát azt tapasztalom meg, hogy a test nagyon hasonlít arra, akit én ismertem, de valahogy már nem ő. Már meghalt, ez később nagyon fontos bizonyossággá válik, mert az, akivel csak közlik, hogy meghalt a hozzátartozója, annak nagyon nehéz ezt felfogni, hogy aki eddig volt, az hogyhogy nincs többé? Egy hullaházban látni azt a testet, az legtöbbször rettenetesen megrázó. Amikor valaki éppen meghalt, akkor még nem annyira megrázó, nincs változás, de mégis látjuk, hogy valahogy már nem ő, és az a kis különbség, mert percek alatt nem lesz nagy különbség, nem azonnal lesz bomlás meg romlás, de mégis egyértelművé teszi, amivel szembe kell majd nézni, hogy ő már nem él, hogy ebben a testben ő már nincs benne.

Az idő gyógyít, vagy ránk törhet bármikor a gyász? Akár évekkel később is.

A gyász folyamatában nincs olyan technika, amit ha gyorsan megteszünk, a gyász elmúlik. Olyan nincs. Mint ahogy a sebgyógyulásnál sincs. Hiába vannak nagyon új technikák már, mégiscsak megvan az, hogy sejtek hogyan tudnak regenerálódni, hogyan tudják azt a sebet összeragasztani, újraegyesíteni. Az, hogy később elérzékenyülünk, az nem azt jelenti, hogy a gyász nem zárult le, hiszen bármikor elérzékenyülhetünk bármin, később is valahogy valami megérinthet, az teljesen oké, de a krízisfolyamatnak záros határidőn belül kell zárulnia. Az azt jelenti, hogy én már tudomásul vettem azt, hogy ő nem él, hogy nélküle kell élnem, és kialakítottam azt az életet, hogy hogyan élek nélküle úgy, hogy viszem tovább az ő emlékét, meg a hatását, és ezt magamban tudatosítottam is. Mindig kérdezik, hogy mit jelent az, hogy lezárult a gyász? A kutatások szerint az első három hónap a legintenzívebb időszak, amikor megélik ezeket a bizonyos tüneteket, amivel jár a gyász, mind kognitív szinten, tehát a gondolatok szintjén is, érzések szintjén, viselkedési szinteken is. Hat hónap a legtöbbször, vannak ebből kivételek, de hat hónap az, ami alatt lényegesen kell, hogy változzon valakinek a gyásza. Ha addig nem változik lényegesen valakinek a gyásza, akkor ő valahol megrekedt a folyamatban.

Akkor is igazak ezek a számok, ha valaki a gyerekét veszíti el? Mert a gyerek a halála után is velünk nő, a képzeletünkben. Ha mi idősödünk, tudjuk, hogy most lenne nyolcadikos, most menne gimnáziumba. Míg a 90 éves apámról vagy édesanyámról 20 év múlva nem tudom azt elképzelni, hogy most lenne 120 éves és mennénk horgászni.

A gyermek elvesztésnél a szakirodalom is azt mondja, hogy hosszabb időre van szükség, ott jövővesztésről is van szó, az minket úgy is érint, hogy egy program tulajdonképpen, amikor megszületik egy gyerek, egy ideig mi leszünk érte felelősek, törvényileg is mi vagyunk érte felelősek, mindentől meg kell óvnunk, táplálnunk kell, nevelnünk kell, ez egy fontos program tizenévekig. És ha ez hirtelen megszakad, akkor egyrészt van egy hatalmas bűntudat, hogy én nem óvtam meg mindentől, hiszen ez volt a feladatom, és nyilván nagyon tud hiányozni is. Ez egy kicsit hosszabb folyamat, de ott sem lehetetlen, hogy lezáruljon.

Mi lehet a vége a gyermekvesztés gyászfolyamatának?

Nagyon hasonló, mint a többieknél.

Az elfogadás?

Hogyne, hogyne, hogyne. Én a Tabitha gyerekhospice-házban dolgoztam hét évig, és szülőknek tartottam gyászcsoportokat. Akkor jön egy újabb szülő a gyászával, akkor mindig megkérdezi, hogy tényleg van, aki ezek után tud élni boldogan? És én tudom, mert láttam és tapasztaltam, és ezen dolgoztam, hogy ez így legyen, igen, ezután is lehet tovább újra felépülni és boldogan élni.

Ilyenkor az emberek, ha olyan korban vannak, akkor szeretnének még egy gyereket, pótolni valahogy az elveszett gyereket?

Ha nincs másik gyereke valakinek, és úgy hal meg a gyereke, akkor azért nehéz, mert ő szeretett volna anyaként élni és nevelni valakit. Ha van másik gyerek, akit nevelhet, akkor nem feltétlenül kell egy újabb gyerek. Mert akkor én ugyanúgy apa vagy anya vagyok. De az is nehéz, hogy mit mondjon, hogy hány gyereke van. Ha, mondjuk, volt három gyerekünk, de már csak kettő él, akkor mit írjak be, hány gyerekem van? Azt szokták választani, azt írják, hogy három.

Hiszen ő az én gyerekem, csak meghalt.

Igen, igen. Én háromgyerekes vagyok, abból egy nem él velünk, de akkor is három gyerekem van. Ezek nagyon nehéz dilemmák, és egyébként a csoportok ezért is jók, mert ezeket meg lehet vitatni. Ki mással vitassa ezt meg? Nagyon nehéz kérdés.

Kell az embernek amiatt szégyellni magát, hogy kit sajnálunk ilyenkor? Azt, aki meghalt és a föld alatt vagy a folyóban van, vagy magunkat, akinek nélküle kell élnie? Az ember néha ezért szégyenkezik, hogy tulajdonképpen saját magamat sajnálom, jóllehet, nem engem kellene sajnálni.

Ez nagyon buta mondás, én mindig szoktam mondani, hogy akik hozzám jönnek, azok a gyászolók, és nagyon fontos, hogy az elején tudatosítsam bennük, és ők is tudatosítsák magukban, hogy az ő fókuszában lehet, hogy az elhunyt van, de valójában ő van a fókuszban, ő a gyászoló. Én nem az elhunyt lelkével tudok bármit is tenni, hanem vele, az élő emberrel tudok foglalkozni, hogy ő ezt a nehéz terhet, elviselje, ezt a sebet, amit kapott, valahogy begyógyítsuk. Vele kell foglalkozni, neki fáj. Azt, hogy a halottal, vagy a halott lelkével mi van, azt ki tudja pontosan? Senki.

Hát a pap.

Nem, pontosan ő sem.

De elképzelése van róla.

Elképzelésem nekem is van. A világ népei nagyon sok módon képzelték el a halál utáni világokat, a létezést és mindent, de arról, hogy konkrétan egy ember mit csinál ott, csak elképzeléseink lehetnek annak alapján, amit én hiszek vagy gondolok, ami az én világképemben van. Az egyébként nagyon hasznos is, ha van valakinek valamilyen világképe, de pontosan azért nem tudhatjuk, hogy most ő mit csinál ott, és hogyan. De azt, hogy az élő most hogy van, azt pontosan tudjuk, és valóban őt kell sajnálnunk. Az oké, hogy azt gondoljuk, hogy aki meghalt, az valamiből kimarad. Mi a földi élettel vagyunk tisztában, és annak a jó részeit kívánnánk a szeretteinknek, nem? Úgy gondoljuk, hogy neki is milyen jó lenne még egy élmény, meg még ez, meg még az. De ettől függetlenül az élőnek kell segíteni.

Élők az élőkhöz, holtak a holtakhoz.

Igen.

A gyászfolyamatban a saját végességünk problémája az előtérbe kerül? Látjuk, hogy mással mi történt, ránk fog törni újból a saját korlátozottságunk tudata. Ezzel is kell foglalkozni?

Mindig fontos pont a halállal való szembenézés és kiegyezés. Ha valaki nem tudja elfogadni ezt a törvényszerűséget, még hosszabb távon sem, akkor a gyásza nem tud nyugvópontra jutni. A szembenézés a halandóságunkkal, nagyon sokszor növeli a halálfélelmünket. Mert a halálfélelem az életünkben nem állandó, az hullámzó. Ha a környezetünkből valakinek a halálhíre elér hozzánk, akkor megemelkedik. Amikor egy kicsit ettől távolodunk és nem hal meg a környezetünkben senki, akkor kicsit csökken, nem gondolunk rá, akkor éljük az életünket. De valamikor ez aktuális lesz. Például amikor nagyon nagy hírességek halnak meg, akkor ugyanúgy megemelkedik, mert arra gondolunk, hogy ő is ember volt, akár királynő volt, mint Erzsébet királynő, vagy egy híres popsztár, aki fiatalon meghal, akkor hirtelen megüt minket, hogy ó, ő is ember volt, és mi is meghalhatunk. Ezzel foglalkozni is kell, mert nagyon sokszor alvásproblémák ebből is fakadnak. A halál és az alvás sokszor analóg volt már akár a régi időkben is, hogy mi lesz, ha nem ébredek fel ebből az alvásból?

Az ember hajnalban fölébred arra, hogy atyaúristen, a világ véges, és ezt ott egy tömbben látja maga előtt.

Este attól fél, hogy mi lesz, ha reggel nem ébred fel. És ezért nem is mer elaludni, mert azt gondolja, hogy akkor hátha ki tudná cselezni a halált. Erről nagyon sok mese is szól. Egyszerűen az alvászavar mögött sokszor ez van, és ezt érdemes is kifürkészni szakemberként, hogy önmagában a magas stressz, ami jellemezi a gyászt, abban a halálfélelem is benne van, és akkor a halálról mindenképpen kell beszélni. Előbb már beszéltünk a különböző hiedelmekről, vagy, hogy a különböző népek hogyan látták a halált, vagy különböző vallásos elképzelések hogyan vannak. Ezekről nagyon fontos beszélnünk. A halálfélelemnek az egyik aspektusa az ismeretlentől való félelem, azt, például, azzal tudjuk csökkenteni, ha elkezdünk foglalkozni ezzel. Egy nagyon híres pszichoterapeutának, aki egy népszerű író, Yalom, aminek az az alcíme, hogy A haláltól való rettegés legyőzése, az a címe a könyvnek, hogy Szemben a nappal. Ez olyan embereknek is szól, akik nem vallásosak, és nem a vallásban tudnak majd megnyugodni, hanem egzisztenciálisan is el tudják rendezni magukban, hogy igen, az élet véges, az enyém is, meg az övé is az volt. Szóval ez nagyon fontos lesz, hogy ezt így elrendezzük és elfogadjuk.

De az elrendezettséget úgy is lehet érteni, hogy az ember a maga dolgait, a pénzügyeit, mindent megpróbál rendben tartani? Ír végakaratot?

Az nagyon fontos lenne. Ez is a szembenézés, hogy én tudomásul veszem, hogy ez a következő pillanatban is megtörténhet. Amíg nem gondolok ebbe bele, hanem majd valamikor, az egyfajta hárítás is. Agatha Christie Poirot-könyvében mindig volt végrendelet, vagy azzal volt valami zűr, ellopták, átírták, nincs meg. Egy polgári családban olyan nem volt, hogy valaki nem írt végrendeletet, és nemcsak a vagyon miatt, hanem nagyon sokszor személyes emlékeket vagy személyes tárgyakat is elrendeztek, hogy kié legyen a malachit asztal. Amikor önkénteseket képeztünk a hospice-ban, volt is egy ilyen feladat, hogy ők készítsék el a végrendeletüket. Aki ilyen helyen akar dolgozni, annak rendezettnek kell lennie a viszonyának, és készítsék csak el. Nem feltétlen az ingatlan vonatkozásában, mert azt a törvény is rendezi, hogy ki örököl és hogyan. Ha én azt szeretném megváltoztatni, akkor persze a végakaratomban azt is megtehetem, de sokkal inkább például, hogy a gyűrűim, azt tudom, hogy melyik barátnőm szeretné, vagy a horgászfelszerelésem, vagy tudom azt, hogy az autóm kinek lenne hasznosabb. Érdemes ezt kicsit végiggondolni, és egész más lesz utána, ha én ezt megtettem.

Mit csináljunk az elhunyt tárgyaival? Mindene ott van, és az ember egy ideig kerülgeti. De kell a hely, tudja, hogy kellene vele valamit kezdeni, és olyan félve nyúl hozzá. Attól is fél, hogy mit talál, meg attól is fél, hogy miféle emlékeket robbant fel benne az a talált valami. Gyorsan legyünk a végén, vagy hagyjuk egy ideig?

A régiek a temetésig megtették. Most ez nagyon nehéz. Az emberek valahogy úgy érzik, hogy az tiszteletlenség, ha megválok az ő dolgaitól, pedig erről nincs szó, és azt kell mondanom, ha el is halasztjuk ezt hónapokkal későbbre, akkor sem lesz könnyebb. Nem tud könnyű lenni ez, és azért érdemes minél hamarabb, mert ez is egy rítus, ami arról szól, hogy én tudomásul veszem, hogy ő ezt már nem veszi fel, neki már erre nincs szüksége.

Égessem el a testvérem szerelmes leveleit, amiket kapott, meg amit írt? Nem nekem szól, semmi közöm hozzá.

És miért őrizném meg?

Mert a testvéremé volt. És az ember azt gondolja, hogy ez neki biztos fontos lenne, de tudja, hogy ő már nincs, tehát neki már nem fontos.

Önnek nem lehet olyan fontos, mint neki volt. Ez a kulcsa ennek, egyébként a skandinávoknál lett is egy ilyen új mozgalom, amikor az idősek elkezdik a saját dolgaikat válogatni, mert ők is tudják, hogy még nekem sem olyan fontos, ami húsz éve fontos volt. Megtartok valamit, mondjuk a levelet, és akkor rájövök, mondjuk 20-30 év múlva, hogy már nem, már nekem sem fontos. Én például a szüleim levelezését megőriztem, mert az nekem is fontos. De lehet, hogy a testvére ilyen kapcsolati levelezése az olyan intim, az nem biztos, hogy önnek fontos. De a tárgyaknál is így van ez. A régiek úgy csinálták ezt, hogy amit mi is használunk, tehát használati eszköz és övé volt, azt mi is használjuk. Berakjuk a mi dolgaink közé, és tényleg használni fogjuk, és megemlékezünk róla, amikor használjuk, hogy ez az övé volt, és egy kicsit gondolunk rá. Ami esetleg emléktárgy, valahogy sűríti a vele való emlékeket. Az órája szokott ilyen lenni például, vagy az ékszere. Egy-egy más tárgy is lehet, ami nagyon hozzákapcsolódik, de a többitől tényleg meg kell válni.

De az, hogy hogyan válunk meg, az számít? Kirakjuk az utcára?

Nem számít. Régen alamizsnáskodásnak hívták, és odaadták a szegényeknek, és ez egy kicsit áldozat is volt az elhunyt lelkéért, meg jó cselekedet, hogy valakit támogatok ezzel. Manapság nagyon nehéz ruháktól megszabadulni, mert most már olyan olcsón is lehet ruhát venni, hogy szinte mindenki meg tudja magának venni, amire szüksége van. Az öltönyökön, nagyon drága ingeken nagyon nehéz túladni, mert aki rászoruló, az mit csináljon egy nagyon márkás inggel és öltönnyel. Az ő életének nem része ez. Tehát bizonyos dolgokat oda tudunk adni, meg tudjuk találni a helyét, bizonyosoktól meg egyszerűen meg kell válni.

Manapság működnek a különböző közösségi oldalak. Rég elhunyt ismerőseim születésnapjáról értesítenek, mert már nincs, aki kérje a törlést. Mit gondol ezekről a jelenségekről? Jó, hogy ez van, hiszen eszembe jut. De nem akartam, hogy eszembe jusson. Letiltani a halott ismerősömet, ahhoz meg nincsen szívem.

A Facebookon például, meg tudjuk mi határozni, hogy ki legyen az halálom esetén, aki erről rendelkezik. Úgyhogy érdemes egy fiatal ismerőst megadni, aki nagy valószínűséggel esetleg tovább él, mint én. Ez azért izgalmas, mert ő kap erről egy értesítést, és amikor én ezt megtettem, akkor egy nagyon jó barátom teljesen megijedt, hogy én most meghalni készülök? És akkor én mondtam, hogy konkrétan nem készülök, de igen, tulajdonképpen készülünk, ahogy mondjuk egy végrendeletet megteszünk. Tehát erről mi magunk is gondoskodhatnánk, hogy ne legyen nehéz az itt maradottaknak. A végrendelet azt is szabályozta sokszor például, hogy hol, melyik temetőben szeretnék nyugodni. Sokszor nehéz, hogy ott legyen, ahol született, a szülei sírjánál, ahol esetleg éltek, ahol a gyerekei vannak, ez egy nagy dilemma, és hogyha többen vannak a családban, akkor sokszor vita is van ebből. Mígnem hogyha az elhunyt mondjuk erről is rendelkezne, akkor az könnyebbséget jelentene. általában tudjuk, hogy nagyon fontos, hogy megtartsuk az ő végakaratát. Ezzel könnyítenénk az itt maradottaknak a sorsát, ha ezt elrendeznénk. Vagy például a bankszámla! A bankszámláról is lehet rendelkezni, hogy halál esetén ki kezelje, és ez nagyon fontos lenne, mert jelenleg zárolásra kerül, és hogyha egy családban, mondjuk az hal meg, aki nevén leginkább volt egy bankszámla, vagy ő rendezte általában a pénzügyeket, akkor ott áll a család, mondjuk a megtakarítás rajta ragad addig, amíg el nem rendeződik a hagyaték. Ami itthon sok-sok hónap, van, amikor egy év is.

A kliensei, akik úgy érzik, hogy bajban vannak, általában mit mondanak? Meg tudják fogalmazni, hogy mi az a baj, amivel megkeresik a pszichológust, a gyásztanácsadót?

Tanácstalanok, tudják, hogy ez egy nagyon nehéz folyamat, de nem tudják, hogy a gyászban mit is kell csinálni. Van, aki nagyon hamar jön a gyászeset után, hogy ő nagyon rosszul érzi magát, és nem akar így maradni.

Bocsánat: a rosszullét az fizikai rosszullét? Fáj a gyomra, izzad?

Hogyne, rettentő rémisztő ez az állapot, semmi másra nem tudok gondolni, és érzem ezt a rettenetes fájdalmat, nagyon nagy a stressz, nincs étvágyam, nem akarok semmit csinálni, nem tudok semmi másra gondolni, félelmetes ez, igen. És azért nehéz azt mondani, hogy egy év a gyászfolyamat, mert akkor ő ettől megijed, hogy ebben fogok egy évig lenni, az kibírhatatlan. Szerencsére nem így van, ez egy enyhülő folyamat, ahogy mondtuk, az első három hónap a legnehezebb, hat után már nagyon lényegesen változik, és az egy évfordulókon még egy kicsit újra előkerül, de nem vagyunk egy évig ugyanabban, mint az első napokban. Van, aki úgy jön, hogy megpróbálja maga egy pár hónapig, de úgy érzi, hogy nem halad ebben. Van, aki már előre jön. Már az elővételezett gyászban is érzi, hogy teljesen tanácstalan, mit mondjon, mit csináljon, van gyereke, azt sem szeretné, ha neki nehéz lenne. Nagyon sok ok miatt jönnek már az emberek, ezért is fontos, hogy elmondjuk, hogy van segítség. Azt is érdemes tudatosítani, hogy mivel ez egy krízisintervenciós foglalkozás vagy beavatkozás, van, amikor egy ilyen beszélgetés is el tudja indítani, hogy merre induljon valaki, és lehet, hogy nem is kell több, mert ő elindult, esetleg átbeszéltük a nehézségeket, hogy mit kell majd csinálni, és azt szépen pontról pontra meg tudja valósítani. Van, aki gondozásszerűn jön. Hozzám általában kéthetente járnak a gyászolók, pont azért, mert kicsit megbeszéljük a következő két hétre, hogy mi az, amit érdemes megtenni, megírni, foglalkozni vele, és élik az életüket. Nem hétről hétre történik ilyen lényeges változás.

Amikor ők maguk úgy érzik, hogy már nem szorít annyira, akkor van vége a krízisintervenciónak? Vagy mondhatja azt a pszichológus, hogy tulajdonképpen én azt látom magán, hogy nincs itt semmi baj most már? Ez a normális, ez így szokott lenni mindig, menjen tovább.

Amiben én dolgozom, az a counselling, tanácsadásnak fordítottuk magyarra, tehát ez egy tárgyalásos folyamat. Én elmondom szakmailag, hogy én hogyan látom, és megkérdezem őt. De egyébként van egy ilyen levezető szakasz is, hogy amikor már sok mindent megtettünk, és én is úgy érzem, hogy már lényegesen változott, és már nagyon a végén tart, akkor mondom is, hogy mi lenne, ha most három hét múlva találkoznánk? Nézzük meg! Vagy négy hét múlva. És ő is érzi, hogy el tudott ez telni nélkülem is már. És akkor én azt mondom, hogy szerintem már mindent megtettünk. Azzal szoktam őket esetleg bíztatni, hogy nincsenek kitiltva tőlem. Tehát, én úgy látom, hogy ezt le tudtuk zárni, de ha úgy érzi, hogy valamit még megkérdezne vagy megbeszélne, akkor bármikor jöhet. De a legtöbben nem kell, hogy jöjjenek. És mindig azt mondják visszanézve, hogy nem gondolták volna, hogy ez ennyi idő alatt így le tud zárulni. Mindenki valahogy többnek, hosszabbnak érzi. Egyébként az elején meg szoktam kérdezni, ha hozzám jönnek, hogy mennyi időt ad magának. Nagyon szomorúak ezek a válaszok, mert van, aki nagyon keveset, két hetet, prompt csináljuk meg. Van, aki meg nagyon hosszút. Nagyon ritkán találják el az emberek, hogy mennyi időbe telik valóban.

Függ a személyiségtől, hogy mennyi? A kőkemény baltás favágó hamarabb szokott végezni, mint a hárfaművész hölgy?

A kötődést már említettük, ki, mennyire tud leválni valakiről, aki neki fontos volt. Ha túl szoros, vagy eddig is nehéz volt a kötődés és az elválás neki, akkor valószínűleg itt is gond lesz, itt a kontroll nem fog segíteni, és aki szereti a szoros kontrollt tartani, annak ez nagyon nehéz helyzet, mert itt másról van szó. A saját folyamatainkat sem tudjuk olyan pontosan kontrollálni, mint szeretnénk. Vannak olyan személyiségvonások, amik nehezíthetik ezt a folyamatot.

Tudnak az emberek beszélni a gyászról, a halálról? Nyilván, akik egy pszichológushoz elmennek, azok azért mennek, mert beszélni akarnak róla, de általában jól tudunk erről beszélni? A saját érzéseinket jól el tudjuk mondani, vagy azt tudjuk mondani, hogy nagyon fáj?

Maga a halál is, meg a gyász is tabu. A tabu miatt nem tudok róla beszélni. Ha valaki felhozza, hogy ti hogy szeretnétek, ha eltemetnétek… Régen egy polgári szalonban ez egy téma volt, erről beszélgettünk. Megbeszélték, hogy az ő nagyon csinos gyászruháját hol vette. Ezt nem tudjuk elképzelni. Azt mondjuk, hogy jaj, erről ne beszéljünk, meg olyan furcsán is néznek valakire, ha ezt felhozná. A tabu ezt jelenti, hogy szükséges kerülni. És ez konszenzus. A halál is, mintha akkor, ha nem beszélünk róla, nem lenne, ez ilyen cuki babona tulajdonképpen, hogy mi van akkor, hogyha nem beszélünk szómágia, de én majdnem minden nap beszélek erről, és még nem haltam meg, szóval nem ettől hal meg az ember. Az érzéseké az egy másik kérdés, másfajta érzésekről sem tudunk igazán jól beszélni. Arról is mintha konszenzus lenne, hogy az túl intim. A fiúkat még mindig nagyon így nevelik, hogy ők érzésekről ne nagyon beszéljenek, ne mutassák ki.

Mi vagy te, fiam, lány? Miért sírsz?

Igen, szóval ez még mindig nehéz, de a szakembernél ezt meg is kell tanulni, hogy erről tudjon beszélni, nagyon sokszor ezt gyakoroljuk is, hogy mondjuk egy gyászoló, ha megkérdezik, hogy hogy van, mit mondjon, ami neki komfortos.

Hát hogy lennék, könyörgök?

Erről van szó! De azt se jó mondani, mert az meg negatív szuggesztió. Azt is mondhatjuk, hogy a helyzethez képest élem az életemet. Ez egy válasz, hogy aránylag jól vagy. A jót nehéz kimondani, mert nem akarja, mert lehet, hogy jobban van, mint gondolná, de az még mindig nem elég jó. Tehát, élem az életemet, szerintem, ahogy lehetek, ahhoz képest. Jó, de ezt ki kell találni, mert hogyha spontán kell, akkor nem biztos, hogy azt mondom, ami nekem igazán komfortos.

Belefér a gyász érzésébe a megkönnyebbülés, amiért az ember tudja magát szégyellni? Mert hiszen meghalt, aki meghalt, de az ember közben azt gondolja, hogy jobb már neki így, mert két évig ipari körülmények között volt valamilyen egészségügyi intézményben, aminél rosszabbat nem tudunk elképzelni senkinek. De közben szégyelljük magunkat.

Igen, ez nagyon gyakori. A szakember ezt tudja is, hogy ez van, és ahogy említettem az elején, a pszichoedukáció ezt jelenti, hogy én elmondom neki egy kicsit, hogy mit kell tudni arról a helyzetről, amiben ő van. Nagyon sokszor, ha valaki ápolja a hozzátartozóját, ott is van egyfajta megkönnyebbülés, de miért? Mert rettentő fájdalmas nézni a másiknak a szenvedését vagy a kiszolgáltatottságát. Ez egy nagyon komoly lelki fáradás, lelki teher, és az megszűnik azzal, hogy az ő szenvedése már nincs többé. Dupla megkönnyebbülés, hogy ő már nem szenved, az is jó, és én sem, nekem sem kell folyton aggódni, meg látni az ő szenvedését. Ha én ezt mondom, hogy ez lehet megkönnyebbülés, és hogy ez érthető, akkor szoktak tudni ehhez kapcsolódni, magától ilyet nem mondana, amit ön is mondott, mert szégyelli, hogy Úristen, én kvázi örülök, hogy ő meghalt. Nem, nem örülök, de van ebben egy megkönnyebbülés, hogy már nem szenved. Amikor én szakembereket tanítok erre a témára, ezt mindig mondom, hogy azért kell nekem ezt előre mondani, hogy ő ehhez tudjon kapcsolódni. Igen, én is ilyet érzek, igen, velem is történt már ilyen. Én is ezt gondoltam.

Gyerekeinknek, akik még éppen csak elkezdtek élni, beszéljünk arról, hogy ennek egyszer vége lesz? Hiszen látod, a nagymama is éppen most halt meg.

Vagy egy katica a Balatonban, vagy egy kutyus az út szélén, vagy cicus, nem tudjuk úgy nevelni a gyerekeinket, hogy körülöttük nem lesz ilyen. Nem tudunk úgy csinálni, mintha ez nem lenne és nem is lenne jó. Az egy torzított világ. A gyerekeinket az életre kell, hogy neveljük, ez a feladat, nem? Megismertessük velük az életet. Fognak ezzel találkozni. Már ovis kor körül érdeklődnek is erről a jelenségről, mert valahogy már biztosan eljutott hozzájuk, az nem jó, hogyha mi ezt hárítjuk. Akkor rögtön a tabut növeljük megint, hogy valami titokzatos dolog, amiről anya nem mer beszélni. Lehet erről beszélni abszolút, sőt jó is lenne, ha nem a krízishelyzetben kéne erről beszélni, hanem már előtte elrendeznénk a magunk módján, beszélnénk róla, ő is kérdezhetne, és akkor utána, amikor előáll a helyzet, akkor már sokkal inkább a ránk való hatásáról tudnánk beszélni. Szóval oviban, iskolában már jó lenne, ha lennének ilyen foglalkozások, hogy egyáltalán van ilyen. És akkor utána lehet majd arról beszélni, amikor előállt egy ilyen helyzet. Iskolákban van, amikor gyerekek halnak meg, egyszer egy pedagógus mondta, hogy ő 40 éve tanít, őt ez nem érintette. És akkor gondolkoztam, hogy hogyan gondolta, hogy semelyik gyereknek nem halt meg senkije, az lehetetlen.

A modern ember gyászába belefér valahol a derű? Mi már nem csinálunk tort, nem húzza a banda a nagypapa kedvenc nótáját. De mi lehetünk derűsek? Mondhatjuk azt, hogy óriási forma volt a nagypapa. Azt képzeljétek el, hogy amikor azt csinálta, hogy…?

Szerintem ez nagyon fontos. Én szoktam javasolni, hogyha valaki akar búcsúbeszédet mondani, akkor abba építse bele azt a bizonyos mondását, ami az elhunytat nagyon jellemezte. Lehet, hogy az egy teringette volt, vagy bármi olyan formula, attól az még nagyon méltó, de nagyon személyessé tehető egy temetés. Vagy a kedvenc zenéje. Ugye ezt láttuk például az Igazából szerelem című filmben, ugye, nagyon vidám dal volt, mert azt mondta, hogy ez jellemezi őt. Később pedig nagyon fontos a gyászolónak elmondani, hogy ő igenis nevethet. Igen, hogyha lát egy vicces jelenetet, vagy egy filmet, vagy valamiről eszébe jut valami, azzal nem töri meg a gyászt, hogy ő nevetett. Egyébként régen a fiatalok mehettek például a mulatságba is, a gyászéven belül is. Nem ő volt a táncparkett ördöge, hogyha az anyukáját temeti, de nem mondták, hogy ne gyere. Ő ugyanott ültetett, ihatott, nevetett, ehetett, tehát nem gondolták, hogy őt teljesen ki kéne ebből zárni. Így ma sem. Nincs tiltott viselkedés. Szoktam mondani a gyászolónak, hogy menjen el úszni. Néznek rám: úszni, hát az milyen illetlen. Pedig a mozgás nagyon hasznos lenne a feszültség levezetésében. Én különösen szeretem az úszást, azt mindig mondom is nekik, de a séta is jó, bármi. Gokartozni miért ne mehetne egy gyászoló? Gokartozni, ami egyébként néha vicces, vagy dodzsemezni, ahol önkéntelenül nevetünk. Az, hogy kicsit jól éreztem magam, segít túlélni.