2 °C
Életkoromból kifolyólag alighanem már jóval több emlékkel rendelkezem, mint amennyi élményt még tartogat a sors számomra. Így szinte magától értetődik, hogy szívesebben mesélek a múltam eseményeiről, mint latolgatom jövőm lehetőségeit. Tapasztalatból osztom a nagy francia író, Marcel Proust megállapítását, hogy az ízek és illatok feledésbe merült élményeink feltámasztói lehetnek.
A napokban vásárolt pármai sonka, hártya vékonyra szeletelve, eszembe juttatta a merani Hotel Adria pazar kínálatával csalogató reggelijeit. A hotelbe évtizedeken át főleg tavasszal és nyárutón jártam üdülni. Egy alkalommal még arra is lehetőségem nyílt, hogy egy hosszabb rádióadás keretében beszámoljak a szálloda és Meran múltjáról.
Az ötlet abból eredt, hogy éppen száz éves lett a hotel tulajdonosnője, és a város kaszinója is alapításának századik évfordulóját ünnepelte. Az igencsak határozott idős hölgy nem titkolta, hogy osztráknak született, és nagyon nehéz volt az első világháborút követő átállás, mégis úgy vélte, hogy most már semmi esetre sem szeretne változtatni a jelenlegi helyzeten, mert ha az olasz hatóságok valamire nemet mondanak, az még távolról sem jelenti, hogy az ügy végleg kútba esett.
Igaz, a XIX.században, nagyszállónak épült Hotel Austria 1919 után nem tarthatta meg eredeti nevét, és miután az étkészleten, szalvétákon, asztalterítőkön és ágyneműn ott díszelgett a két betű, a H és az A, a tulajdonos, igen leleményesen – megfelelve az új idők elvárásainak – Hotel Adriára keresztelte át a szállót, és így tovább szolgálhatott a monogram.
Mint az elegáns hallban található vitrin több tárgya és néhány megsárgult fénykép is bizonyítja, még Erzsébet királyné is használta ezeket a monogramos csészéket és szalvétákat. Ő és magyar udvarhölgye, Sztáray Irma grófnő, ha hosszú sétái a szálloda előtt vezettek el, betért egy teára. A királyné előszőr akkor járt az Alpok déli lankáin, az alig 300 méteren fekvő városkában, amikor legkisebb leánya, Mária Valéria egészségügyi problémákkal küzdött, és az orvosok az Osztrák- Magyar Monarchia „déli balkonjaként“ emlegetett Merant ajánlották a gyors gyógyulás reményében.
Mindez akkoriban történt, amikor nagy számban érkeztek még a birodalom határain túlról is a különböző gyógyító kúrákra a valódi és képzelt betegek. Persze Merannak is meg kellett küzdenie a Monarchia többi fürdőhelyével. Míg azonban csillaga továbbra is fényesen ragyog, egykori vetélytársai, mint Pöstyén vagy Herkulesfürdő, ma nyomába se eredhetnek. Igaz, a két világháború mély nyomokat hagyott a városon és vele együtt a ma már ismét régi fényében pompázó kaszinóján.
1915-ben már alig érkezett vendég a szállodákba, de – egy nemzetközi megállapodás értelmében – az elárvult szobákat hadifogoly tisztekkel töltötték meg. Kiváltképpen sok volt a cári tiszt. Hamarosan egy hagymakupolás templom is épült nekik, ma is szoktak benne ortodox istentiszteletet tartani. A szabályos szállodai ellátást élvező külföldi tisztek „édes élete“ egyre nagyobb kihívást jelentett az élelmiszerjegyekkel sorban álló és mind nagyobb nehézséggel küzdő helyi lakosságnak, ezért – a zavargások elkerülésére – kiürítették a fürdővárosok , így Meran szállodáit is, amelyek jó része a 20-as évek elejéig Csipkerózsika-álomba merült.
A két világháború közt ismét virulni kezdett a gyógyfürdőturizmus, de ennek véget vetett az újabb világégés. A háborút követő békekötés azonban távolról sem jelentette a tényleges megbékélést Dél-Tirol német és olasz anyanyelvű lakói között. Az Olaszországtól való elszakadásáért küzdő nacionalisták sorozatos merényletei még a 60-as évek elején is béklyóként gátolták a térség gazdasági talpra állása szempontjából kulcsfontosságú idegenforgalom fellendülését.
A kiegyezést a még a Monarchiában született Silvius Magnago ügyvédnek sikerült az érintett felek, no meg a római és közvetve a bécsi kormány között egy autonómiaszerződés révén megvalósítani. Ezt a lakosság azzal hálálta meg, hogy hat, egymást követő törvényhozási időszakra a mindkét nyelven egyformán jól beszelő politikust választotta Dél-Tirol élére. Amikor 74 éves korában megvált tisztségétől, a turizmus gazdaggá tette a korábban jórészt szűkös körülmények között tengődő hegyi falvakat is, és Meran ismét régi fényében tündököl.
Habár az egykori Osztrák-Magyar Monarchia immár egy évszázada a múlté, az akkoriban sokat emlegetett „déli balkon“ kifejezés ma is találó, mert a zömében német nyelvterületen húzódó Alpok déli lankáin csábít a mediterrán kultúra, így művészet, életmód és konyhai kínálataival. Ezért szeretem én is Dél-Tirolt, de kiváltképpen az Adria szállót, amely összekapcsolja a történelmi múltat a jelennel, vendégeit pedig Közép- és Dél-Európa konyhaművészetének ínyenc fogásaival kényezteti, amelyekhez a vidék kitűnő fehér- és vörösborait ajánlja.
A sorozat előző cikke:
