Münchenben valóban az égvilágon mindent be lehet vásárolni. Az élelmiszerek terén a város központjában lévő és évtizedek óta turistamágnesnek is számító Viktualien piac, amely már kissé ódivatú nevében is elárulja, hogy étkezési célú árukkal várja a vásárlókat, minden igénynek megfelel. Mégis, évente legalább négy alkalommal, általában az új évszak kezdetén, a dél-tiroli Sterzingbe megyek konyhai szükségleteim feltöltésére.

Ezen már több német barátom is fennakadt, magyarázatként a következővel szoktam válaszolni: mivel apai ágon erdélyi a család, ösztönösen vonzódom a hasonló vidékekhez, ilyen Dél-Tirol is, ahol a német kultúra érintkezik az olasszal, a Kárpátokat behelyettesítem az Alpokkal, no meg egy sóhajjal, hogy mikor jutunk el az Erdélyben élő nemzetiségek közti együttélés olyan fokára, mint manapság Dél-Tirolban. Az osztrák-olasz határtól délre eső falvakban, városokban az oldott hangulat érezhetően rányomja bélyegét a térség gazdasága szempontjából óriási bevételt biztosító idegenforgalomra is.

München felől jövet, természetesen az autópályán, két és fél óra alatt elérhető a bájos, jórészt még középkori fallal körülvett Sterzing, olasz nevén Vipiteno. A városka, amelynek központja számos üzlettel várja a látogatót, alig 15 kilométerre van az Alpok egyik legforgalmasabb észak-déli hágójától, a Brennertől, ahol 1941-ben, egy fogcsikorgatóan hideg, téli napon Hitler és Mussolini találkozott.

Emlékezetem szerint a Brenner határállomást átlépve velem még karácsony előtt sem fordult elő, hogy ne napsütés fogadott volna Sterzingben. Letérve az olasz autósztrádáról, először átszelem az inkább nyomasztó falucskát, Gossensasst, olasz nevén Colle Isarcot, ahol - számomra teljesen megmagyarázhatatlan okból - több nyarat is töltött a világhírű norvég író, Henrik Ibsen, majd két rövid alagút és néhány kanyar után elérem Sterzing bárhol megtalálható bevásárlóközpontokkal fogadó külvárosát.

Külsőre ugyan nem, de kínálatára a magát Hofernek nevező élelmiszerüzlet kiválik a többi közül. Először azért tértem be, mert az autósoknak ingyen parkolási lehetőséget biztosít és mégsem akartam anélkül igénybe venni a csábító lehetőséget, hogy ne vásároljak valamit. Noha időközben a Hofer kínálata némileg módosult, de polcain ma is megtalálható az olasz nyers tésztaféleségek igencsak széles skálája. Nem könnyű eligazodni a borok és más szeszes italok tömegében, de az eladók – tapasztalatom szerint – minden igényt kielégítő, szakszerű tanáccsal szolgálnak.

Csakis dél-tiroli borokat vásároltam a Hofernél, de sohasem bántam meg, mert árban és minőségben tökéletesen megfelelnek elvárásaimnak. Csakúgy, mint a különböző helyi sajtféleségek, amelyeket gyaníthatóan kistermelőtől szerez be a Hofer tulajdonosa. Az üzlet ötven esztendeje egyazon család tulajdonában van. A kasszánál minden alkalommal régi ismerősként fogadnak, és mialatt megvitatjuk a helyi időjárást, szorgos kezek már be is csomagolták a borokat, tésztákat, sajtokat, meg az elmaradhatatlan Camparit, aminek némileg más az íze, ha olasz földön veszem, mintha Németországban vagy Ausztriában vásárolnám. Így van ez a svájci csokoládéval is: ha ugyanazt a márkát Münchenben emelem le a pultról, kissé más az aromája, mintha Zürichben vettem volna.

De vissza Sterzingbe: a Hofer arról is gondoskodik, hogy ne nekem kelljen a pénztártól a közelben parkoló autómig cipelni csomagjaimat. Sőt azt sem veszik rossz néven, hogy az üzlet előtt hagyom a kocsimat, mert általában a Hofertől már gyalog indulok a szépen rendben tartott műemlék városka központjába. Szinte már tradíció, hogy az északi városkaputól végigmegyek a déli kapuig vezető sétálóutcán, ahol a déli harangszóig pezsgő élet folyik, legkésőbb fél egytől háromig azonban az olaszoktól átvett szieszta már parancsolóan rányomja bélyegét Sterzing mindennapjaira is, azaz, a vendéglők teraszaitól eltekintve, szinte kihal a városka.

Az ebédidőt én is arra szoktam felhasználni, hogy betérjek egy helyi specialitásokat kínáló étterembe. Éveken át a Liliomhoz címzett szálló első emeleti helyiségében étkeztem, de idővel szlovák és cseh kiszolgálók váltották fel a helyi pincéreket, gondoltam, kipróbálom átellenben az Arany Kereszt nevű vendéglőt. Azóta ott ebédelek. Némi meglepetésemre a felszolgálók szinte kivétel nélkül magyarok, és a Balaton környékéről telepedtek át Sterzingbe. Mint megtudtam, még a német és az olasz nyelv feltételként szabott ismerete sem riasztotta el őket attól, hogy Dél-Tirolban próbáljanak szerencsét.

Az ebédet záró kávé elfogyasztása egybeesik a délutáni élet feléledésével, utam a Frick néven ismert henteshez vezet. Ott is régi ismerősként üdvözölnek. A Frick család tősgyökeres sterzingi. Több mint kétszáz éve mészárszéket működtet, ami lényegében állattenyésztéssel is együtt jár. Ma már a Frick is bio- és ökoajánlatokkal csábítja a vásárlókat, honlapján mutogatja a hegyi legelőkön élő szarvasmarháit, birkáit, a szabadban kószáló csirkéit, kacsáit.

Én elsősorban a híres „tafelspitz“, azaz a tányérhús végett járok hozzájuk. Az Osztrák-Magyar Monarchia egy, még a múlt század elején kiadott, szakácsok képzésére írt tankönyve szerint "Őfelsége tányérjáról soha nem hiányzik egy jó darab főtt marhahús, amely az egyik legkedvesebb étele". És mivel Dél-Tirolban még igencsak él az egykori Monarchia emléke, a „tafelspitz“ különös tekintélynek örvend, csakúgy, mint a legjobb bécsi éttermekben.

Mivel a legtöbb sonkát is házilag készítik a Frick hentesei – akik még zömében a népes család tagjaiból kerülnek ki –, nyers és főtt sonkából is alaposan bevásárlok. A lista végén a párizsi szerepel, mert sajnos Münchenben a párizsinak alig van íze, míg a Fricknél kimondottan zamatos, és a szomszédos pékségben vásárolt sós kiflin fogyasztva kulináris élményt nyújt.

A pénztárban a jelenlegi családfő termetes felesége ül, és miközben egy pár házi kolbászt - ajándékként - becsempész a csomagomba, szívélyesen elbeszélget velem, annak ellenére, hogy biztosan nem én vagyok az egyetlen vevő, de a mögöttem állók ezt megértéssel, sőt némi elismeréssel is fogadják, hiszen én "messze földről, Münchenből" jövök tavasz, nyár, ősz és tél elején bevásárolni Sterzingbe.