A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. Hódításukat mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől 1402-ben elszenvedett vereség, de az újjászervezett birodalom a 15. század közepétől már a Magyar Királyságot is közvetlenül fenyegette.

A déli vidékek védelmét az 1440-es években Hunyadi János szervezte meg, aki hadisikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett, s minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett, s 1453-ban lemondott a kormányzóságról. Ugyanebben az évben II. Mehmed szultán bevette az ezeréves Bizánci Birodalom szívét, Konstantinápolyt, és Európa felé fordult. 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában százezres haddal indult a Magyar Királyság kulcsának tartott, az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen. (A Duna és a Száva összefolyásánál épült várat a török már 1440-ben megostromolta, de kudarcot vallott.)

A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Az olasz inkvizítor és hitszónok Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére. Így a törökkel csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán János keresztesei és Kórógyi János macsói bán csekély serege.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött. A törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban, és kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimonynál, a vár fölött. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. Hunyadi saját serege élén a védőkhöz csatlakozott, a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort.

A törökök július 21-én indították meg a döntő rohamot a szinte teljesen rommá lőtt vár ellen, öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. A legenda szerint egy Dugovics Titusz nevű magyar vitéz életét feláldozva sodort a mélybe egy törököt, aki a vár falára ki akarta tűzni a lófarkas zászlót. A közismert történetről ma már tudjuk, hogy nem igaz, mégis a hazaszeretet és az önfeláldozás jelképévé vált. Másnap a Száva bal partjáról átkelő keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal támadásba lendültek, miközben Hunyadi a várból kitörve a török ágyúkat foglalta el, majd együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A török sereg felszerelését hátrahagyva menekült, a szultán pedig egyes feljegyzések szerint a kudarc miatt véget akart vetni életének.

A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán szultán. A nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.

A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett. A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.

(A nyitóképen: Belgrád látképe, az előtérben Nándorfehérvár vára.)