A Habsburg Birodalomnak - amelynek Magyarország is része volt - 1797-ben, a napóleoni háborúk idején született himnusza. Joseph Haydn angliai koncertkörútján tapasztalta meg, hogy milyen lelkesítő hatással van az angolokra a brit himnusz, a God Save the King, és hazatérve hasonló, a hazafias érzelmek felkeltésére alkalmas darabot komponált. Így született meg Leopold Haschka versére a Gott erhalte Franz den Kaiser. A dal először 1797. február 12-én, I. Ferenc császár születésnapján csendült fel. A darab - amelynek magyar szövege is megszületett - a kezdetektől a soknemzetiségű Habsburg Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia himnuszának számított, hivatalos eseményeken ez csendült fel. Magyarországon azonban soha nem lett igazán népszerű.

A magyarságnak a 19. századig nem volt nemzeti himnusza, Kölcsey műve előtt a katolikus magyarok nemzeti imaként a Boldogasszony anyánk című, valószínűleg a 18. század elején keletkezett egyházi népéneket és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű Szent István-éneket, a reformátusok a 90. zsoltárt (Tebenned bíztunk eleitől fogva) énekelték. Felekezeti hovatartozástól függetlenül népszerű volt a hatóságok által tiltott Rákóczi-induló is, amelyet később a francia Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésített.

Kölcsey 1815-ben Szatmárcsekére költözött öccséhez, akinek rossz gazdálkodása miatt a családi birtok rendbetétele a költő vállára nehezedett. Vidéki elszigeteltségében, magányában formálta költészetét, új műfajokkal próbálkozott; 1821-től kezdődő lírai korszakának fő műfaja a hazafias szabadságóda és a népköltészet eredményeit felhasználó lírai dal lett. A bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában keletkezett hazafias költészetének legnagyobb remeke, a Hymnus.

A vers keretét adó első és utolsó versszak - a könyörgés - imát, fohászt tartalmaz. A keret által közrefogott versszakokban a költő számot vet a nemzet múltjával, fölidézi a honfoglalásnak és Mátyás korának dicső jeleneteit, majd a nagy katasztrófákra, a tatárjárásra, a török hódításra, a szabadságharcok bukására emlékeztet. A hatodik és hetedik versszak már jelen időre vált. A bűnök felemlítése a vallásos szellemű hazafias költészetet idézi, egyben fájdalmas önbírálat is. A vers végén ismét felhangzik a fohász, de a költő ekkor már szánalomért könyörög Istenhez.

A Hymnus először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton még szereplő "Magyar nép zivataros századaiból" alcím nélkül, ami egyes irodalomtörténészek szerint szerkesztői önkény vagy a cenzúra kijátszása miatt történt. A Hymnus 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot.

A Himnusz megzenésítésére 1844-ben, a költő halála után hat évvel hirdetett pályázatot Bartay András, a pesti Nemzeti Színház igazgatója. A 20 arany pályadíjat a beérkezett tizenhárom pályaműből Erkel Ferencnek, a Nemzeti Színház karmesterének ítélte a zsűri, a mű bemutatására 1844. július 2-án a Nemzeti Színházban került sor, hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án csendült fel először.

A 190 éves Himnuszt a közmegegyezés tette nemzeti imádságunkká, hivatalosan azonban csak az 1949-es alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.