Úgy gondolom, hogy demokrácia nem létezhet dráma nélkül. A dráma ugyanis arra való, hogy a nyilvánosság elé tárja, mennyire egészséges egy közösség kultúrája. Ezért történt, hogy az ókori görögök, a világ első demokráciájának megalkotói találták fel a drámát. Sajnos napjaink világában nincsen dráma, csak színház, ami egy fogyasztói mérce; nem tanít, nem formál át bennünket. Nagyon fontos, hogy minden fiatal gyerek természeténél fogva játszik és dramatizál. Egy egészséges és civilizált kultúra erősíti és fejleszti ezt a képességet a fiatalokban. Ha nem így teszünk, elvész ez a tehetség, és olyan társadalmat hozunk létre, amely bizonyos fokig börtön lesz a számukra. Azért töltök egyre több időt fiatalokkal, mert a dráma emberséggel ruházza fel őket.

Az 1950-es, 60-as évektől olyan neves brit színházak mutatták be a darabjait, mint a National Theatre, a Royal Shakespeare Company és a Royal Court. Kinn vagyunk a vízből című művét összefüggésbe hozzák a brit színházi cenzúra eltörlésével. Mi indította el drámaírói karrierjét, és miért keveredett konfliktusba a cenzorokkal?

Amikor írni kezdtem, még nem volt televízió és a szórakozásnak más mai ismert eszközei, úgyhogy a szüleimhez hasonló munkás családok a varietébe jártak, ahol a különböző jelenetek, kisebb darabok nagyon változatos műfajokat és témákat dolgoztak fel. Így aztán természetes volt, hogy amikor az első, társadalommal kapcsolatos kérdéseimet megfogalmaztam, azt a dráma műfajában tettem meg. Ezek a darabok rendkívül nagy botrányt keltettek, mert akkoriban a színház kanonizált intézmény volt: csak a stílus számított, álszent volt, középosztálybeli. Ezért az első darabjaimat veszélyesnek, obszcénnek, dekadensnek és felháborítónak tartották, csak azért, mert az emberek életéről szóltak. Az enyém volt az utolsó színmű Angliában, amely ellen vádat emelt a cenzor, majd egy másik darabom, az Early Morning volt az utolsó, amielyet teljesen betiltottak. Ez parlamenti vitához vezetett, aminek végeredményeképp megszüntették a cenzúrát.

Jelenleg is látható a Katona József Kamrában három egyfelvonásosa, amelyet 2077 címen gyűjtöttek össze. Mi a közös ezekben a művekben?

Arról akartam írni, hogy merrefelé tart a társadalmunk. Megdöbbentő, hogy napjainkban a koppenhágai klímakonferencián csak arról beszélünk, hogy mi lesz a Földdel, a tengerekkel és az állatokkal. De arról nem esik szó, hogy mit teszünk az emberekkel, és mi lesz, ha napjaink őrült világát, a fogyasztási mechanizmusokat és a gazdasági válságot rosszul kezeljük. Teljesen biztos vagyok benne, hogy csak a drámán keresztül tudjuk megteremteni az emberségünket, és így tudjuk megoldani az emberek közti problémákat is. Máskülönben az evolúció igen véres folyamat, ahogy a történelmünk is, aminek a végén el fogunk pusztulni. Ebben a három darabban különböző szemszögekből vizsgáltam, milyen lehet az emberek élete ötven év múlva.