Az én karakterem egy sorozatszínész. Egy nézhetetlen, rettenetes szappanoperában szerepel, de iszonyú jól elvan magával, nem kell önbizalomért a szomszédba mennie. Nagyon hiú, és ez nagyon fontos a főszereplő karaktere szempontjából, aki a szélhámost alakítja a filmben. A főszereplő nagyon gyorsan megérti, hogy mik azok a dolgok, amikkel meg lehet fogni valakit. Mit kell mondani a nőknek, szépet kell-e mondani nekik - nyilván mindig azt kell dicsérni, ami a hibájuk -, és az én karakteremet a szakmai hiúsággal lehet megfogni. Kiküldi őt Londonban egy nem létező szereplőválogatásra, és ezalatt használja a lakását, az autóját, és egy kicsit a bőrébe is bújik.

Mi teszi az ön szerepét különlegessé?

Ebben a filmben minden egyes szereplő legalább három-négydimenziós. Az általam alakított szereplő az elején kicsit nárcisztikus, aztán eljön a pont, amikor megszereti a néző, majd amikor félni kezd tőle. Sok fordulata van. A film alapkérdése pedig, hogy ki hazudik nagyobbat. A Nagy Ervin által alakított főszereplő, aki azért hazudik, hogy elszedje a nők pénzét, vagy azok az emberek, akik folyamatosan hazudnak maguknak, azok a nők, akik el akarják hinni, amit Ervin mond nekik.

Mennyire karikatúrája ez a figura egy valódi színésznek? Ön találkozott-e már hasonló figurával a való életben?

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez a karakter nem tudja magáról, hogy vicces. Nehéz volt ezt az arányt eltalálni, mert a nézőknek úgy vicces igazán, ha mi nem nevetünk magunkon. Ha karikatúra, akkor inkább a saját karikatúrámat próbáltam megcsinálni, annak a szépfiú szerepnek a kifigurázását, amelyet mostanában rám osztanak. Nekem mindig nagyon szimpatikus volt, amikor nagy amerikai színészektől, például George Clooneytól azt láttam, hogy simán ki tudja nevetni magát, nem veszi túl komolyan a státuszát. Ettől mindig nagyon emberi lesz nekem az a színész, aki ezt meg meri lépni.