A francia menekültügyi rendszer szabályai értelmében a világ népességének csaknem hét százaléka, vagyis 580 millió ember jogosult nemzetközi védelemre az országban – állapította meg az OID nevű helyi agytröszt, amely a Migrációkutató Intézet partnerszervezete és a Bevándorláskutatási Nemzetközi Hálózat tagja. A francia menekültügyi rendszer az 1951-es genfi menekültügyi egyezményen, annak 1967-es New York-i kiegészítő jegyzőkönyvén és az uniós jogon alapul, amelyek egyike sem tartalmaz felső korlátot a megadott menekültstátuszok számában. Az odaítélésért elsősorban a helyi menekültügyi hivatal, valamint a nemzeti menekültügyi bíróság felel, amelyek döntéseit a kormányzat csak korlátozottan befolyásolhatja.

A Migrációkutató Intézet igazgatója az InfoRádióban elmondta: az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővültek a nemzetközi védelem keretszabályai, a bírói gyakorlatok pedig egyre liberálisabbak, ami lehetővé teszi, hogy egyre többen kaphassanak nemzetközi védelmet. Marsai Viktor megjegyezte: mivel a menekültstátusz megszerzésének feltételei kibővültek, bizonyos társadalmi csoportok kedvezőbb helyzetbe kerültek a menedékkérelmek elbírálásánál. Külön megemlítette, hogy a tálib uralom miatt hátrányos megkülönböztetésben élő összes afgán nő jogosult a nemzetközi védelemre Franciaországban, mint ahogy néhány más európai országban is.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója azt tapasztalja, egyelőre nem mozdul el a megoldások felé a menekültügyi rendszer, amely főleg a fenntarthatóság tekintetében kap rengeteg kritikát. Vannak olyan országok, ahol még nagyobb számban vannak érintettek, mint Franciaországban.

Nagy-Britanniában például 730 millióan jogosultak nemzetközi védelemre, míg Izrael esetében csaknem egymilliárd embert érintene a kérdés.

Marsai Viktor megjegyezte: egyes európai országok már alkalmazzák azt a gyakorlatot, hogy meghatározzák, egy évben pontosan hányan részesülhetnek nemzetközi védelemben, de úgy gondolja, az igazán előremutató megoldás az lenne, ha „csomagban állna össze” az intézkedések sora.

Úgy véli, át kellene gondolniuk az érintett államoknak, hogy nem túl megengedő-e a jelenlegi formájában a rendszer. Mint mondta, meg lehetne fontolni az 1951-es genfi konvenciókhoz való visszatérést, amelyek csak célzott csoportok számára biztosítottak nemzetközi védelmet. Az egyetemi oktató szerint meg kellene vizsgálni azt is, hogy miként lehetne helyben vagy a kibocsátó ország közelében segítséget nyújtani azoknak az embereknek, akik tényleg kényszerű okokból hagyják el hazájukat, illetve adott esetben korlátozni lehetne a nemzetközi védelem időtartamát, különösen a menekültstátusz kapcsán. Azt gondolja, nem biztos, hogy minden esetben indokolt az életfogytiglanig biztosított nemzetközi védelem, ezért keresni kellene egy olyan jogi lehetőséget, amely bizonyos körülmények között engedélyezné a felülvizsgálatot.

A menekültügyi bíróságok hatásköre, hogy eldöntsék, milyen élethelyzetben és kik szorulnak védelemre. Marsai Viktor felidézte, hogy nemrég egy bangladesi állampolgár esetében kiderült, semmilyen jogalapja nem volt annak, hogy Franciaországban tartózkodhasson, mert illegálisan érkezett az országba. Az érintett viszont azzal védekezett a bíróságon, hogy asztmás, Bangladesben pedig nagyon rossz a levegőminőség, ezért ha hazaküldenék, akkor jelentősen romlana az egészségi állapota és az életkilátása. A testület helyt adott a bangladesi állampolgár érvelésének, és így Franciaországban maradhatott. Marsai Viktor szerint ez a példa is azt szemlélteti, hogy

lehetnek hátrányai, negatív következményei annak, hogy egyre megengedőbbé válik a bírói gyakorlat.

A Migrációkutató Intézet igazgatója úgy fogalmazott, önmagában nem lehet jogalapja annak, ha „valaki csak úgy bemond valamit”, ugyanis a nemzetközi védelem ténylegesen csak azoknak jár, akik például valamilyen tisztességtelen igazságügyi eljárásnak vannak kitéve hazájukban. Felhívta a figyelmet arra, hogy az 1951-es genfi menekültügyi egyezmény „fontos szellemi alapja” a közvetlen üldöztetés és az életveszély kategóriája, miközben ez a szempont gyakorlatilag nincs a köztudatban a biztonságos harmadik országok kapcsán kialakuló vitában. Az uniós migrációs és menekültügyi paktum világosan fogalmaz: mind a kérelmezőnek, mind az átadónak reális kapcsolata kell, hogy legyen a befogadó országgal, ami azt jelenti, hogy az érintettnek bizonyítani kell, hogy az adott országban élt, dolgozott vagy ott laknak a családtagjai, csak ezeknek a kritériumoknak megfelelve lehet biztosítani a védelmet.

Az egyetemi oktató szerint mindezek teljesen leszűkítik annak a lehetőségét, hogy egy személy számára melyik lehet a biztonságos harmadik ország. Ha például egy menekült elindul Afganisztánból, és soha nem lakott vagy dolgozott, és családtagja sem élt soha Iránban, Törökországban vagy éppen Szerbiában, akkor hivatkozhat arra, hogy számára ezek közül egyik sem biztonságos harmadik ország, hiszen nincs reális kapcsolata ezekkel az államokkal. Marsai Viktor szerint ennek a jogszabálynak vannak kritizálható, megváltoztatható elemei, hiszen például

az említett országokban alapvetően nem érheti fenyegetés egy menekült életét, sőt egyes helyeken még ellátást vagy munkát is biztosítanának neki.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója azt mondta, a jelenlegi menekültügyi rendszer „több szempontból is recseg-ropog”, és már az is egy nagy előrelépés lenne, ha az EU-ban nem egy paktumot erőltetnének rá valamennyi tagállamra, hanem engedélyeznék azt, hogy az országok külön-külön saját hatáskörükben döntsenek. Megjegyezte, hogy bár nagyon fontos az elvek és az értékek szintje, a realitásokat is figyelembe kellene venniük az uniós döntéshozóknak. Kiemelte, hogy Franciaország esetében 45 százalékos az elismerési ráta, és csak tavaly 160 ezren adtak be menedékkérelmet az országban, így nem csoda, hogy ha valakinek csaknem 50 százalék esélye van arra, hogy nemzetközi védelmet kapjon Franciaországban, akkor megpróbál élni ezzel a lehetőséggel.

A Migrációkutató Intézet által szemlézett OID-tanulmány szerint az európai menekültügyi rendszer válságban van, mivel az uniós tagállamokban 2023-ban több mint egymillió első menedékkérelmet regisztráltak, ami megközelíti a 2015–2016-os migrációs válság számait. Az OID szakértői hangsúlyozzák: a jelenlegi menekültügyi szabályok nem biztosítják a kellő eszközöket a migráció kezelésére, és szükség lenne az egész rendszer átfogó reformjára.