Június 4-én elindult a Gerbeaud KULT, a patinás budapesti kávéház új kulturális sorozata, amely a színházi élményt és a gasztronómiát kapcsolja össze. A programsorozat nyitányaként Kovács Patrícia Poligráf című önálló estje volt látható. A Deés Enikő által írt és rendezett, monológokból álló előadás a színművész szerint nem nevezhető stand-upnak, és nem is igazán egy önálló est, hanem egyfajta szabad beszéd, amiben vannak stand-upos elemek, amikor karaktereket mutat meg, ezért egy kicsit olyan, mintha egy monodráma lenne.

„De az én életemről szól, amiket átéltem, amiket megfejlődtem, illetve amiket nem fejlődtem meg. És ez az egész azért jött, mert többen kérdezték már, hogy csinálnék-e egy ilyet, és én évekig nem gondolkodtam ezen, de aztán jött egy pont, amikor azt éreztem, hogy olyan sok mindent írtak már rólam, meg gondoltak rólam, és vannak olyan dolgok, amit én nem tudok elmondani egy riportban, mert abban a pillanatban, ha az le van írva, akkor az nem olyan, mint ahogyan én ezt elő tudnám adni.”

„Azt éreztem, hogy most eljött ez a pont, itt vagyok középkorúan, megmutatom én, hogy látom magamat”

– fogalmazott Kovács Patrícia. A kételkedés, a megfelelés és a teljesítménykényszer kérdésköre többször felmerült az est folyamán. A színművész úgy érzi, amikor valamilyen válságot él át az életében, akkor bekapcsolnak a gyermekkori traumái, és ez olyan érzés számára, mintha visszadobnák a startmezőre. „Én alapvetően azt gondolom, megoszthatjuk az életünket a gyerekeinkkel, a párjainkkal, de azért mégiscsak úgy vélem, hogy egyedül születünk és egyedül halunk meg” – összegezte őszintén gondolatait. Elmondta azt is, úgy képzeli el a saját életét, mint egy terepasztalt, amelyen vannak állomások, ahol egyedül jut el az egyik pontig, és utána tovább kapaszkodik valaki mással, és aztán lehet, hogy szétválnak, és egy harmadik emberrel folytatódik az út, de igazából mégis egyedül van.

Az elengedéssel összefüggésben azt mondta: számára egyfajta sorvezető az a gondolat, hogy nem szabad félni attól, hogy rossz lesz.

„Fura módon például, amikor mondjuk elmegyek egy castingra több körben egy szerepért, amit én nagyon szeretnék megkapni, és mindent beleteszek, és mégsem engem választanak, akkor sem szoktam soha bánni.”

„Hanem mindig azt gondolom, hogy azzal van nekem dolgom, hogy ezt most ne kapjam meg. És még nem tudom, hogy ez miért történt, de most valamiért nekem ezzel van dolgom, és nem azzal, amit én elképzeltem, hogy én miként fogom eljátszani ezt a szerepet” – folytatta Kovács Patrícia, aki szerint mindig az történik, aminek meg kell történnie.

A színművésznő az InfoRádiónak adott interjúban arról is beszélt, hogy gyermeke születése után sokkal jobb, játékosabb színész lett.

„Azt láttam, hogy a gyerekem bármit el tud képzelni, bármilyen tárgyat át tud alakítani, és egy kifliből telefon vagy cica lesz. Sokkal szabadabban nyúl a saját testéhez és a tárgyakhoz, és emlékszem, hogy volt egy ilyen felismerésem, hogy színészként is ezt kellene csinálni!”

– emlékezett vissza. Úgy vélte, egy színházi társulaton belül is vannak apa-, illetve anyafigurák. Példaként említette a Vígszínház jeles színművészei közül Hegedűs D. Gézát, aki mindig bölcs tanácsokat ad, és abban is segít, melyik könyvet kell levenni a polcról egy válasz megtalálásáért. Hegyi Barbara pedig mindenki felé értő figyelemmel fordul, s olyan szeretettel nyilvánít véleményt, hogy „bárkinek bármit mondhat”.

A színésznő szerint a színház már nem egyfajta szentélyt, hanem inkább otthont jelent számára. „Több időt töltök a színházban, mint otthon. Sokszor kérdezik tőlem, hogy színház vagy film, és én erre egyáltalán nem tudok válaszolni, mert teljesen más a kettő, de ha mindenáron választani kell, akkor biztos, hogy a színházat mondanám, és egyszerűen azért, mert ott biztonságban vagyok, mert azt ismerem minden ízében. Az otthont jelenti nekem” – mondta Kovács Patrícia, aki arról is beszélt, változó, hogy mikor érkezik meg a teátrumba, mert

vannak olyan darabok, amikor elég este 6-ra beérni, de vannak olyan előadások is, amikor már legalább másfél órával a kezdés előtt át kell lépni a színház küszöbét.

A Magyar Elektra című színdarabban 16. századi magyar nyelven beszéltek, és ez például annyira nehéz volt, hogy minden előadás előtt elmondta szerepének szövegét. Vannak továbbá olyan produkciók is, amelyek előtt be kell énekelni, mikroportozni kell, és így elengedhetetlen a korai érkezés. A színésznők számára egyébként is több időt vesz igénybe a felkészülés, a frizura megalkotása, a sminkkészítés és az öltözés miatt. Elárulta azt is, hogy nagyon szeret időt tölteni a színházi öltözőkben, az előadások után is bármikor képes ottmaradni idejét beszélgetéssel töltve.

Önálló estjében őszintén érintette a rózsadombi nevelkedésével járó terheket is. Merthogy fiatalként lázadt az ellen, hogy ne ez alapján ítéljék meg. „Ott is élnek családok, és a négy fal között ott is rengeteg szomorúság és kétségbeesés van. Tudom, hogy ezt nagyon nehéz kimondani, de ki kell: én kisebbségben éreztem magam az iskolában attól, hogy azt mondták: »Jaj, ugyan már! Neked mennyi Barbied volt?! Mi bajod lehet? Ott laksz a 11-es busz vonalán!« És senki nem tudta, hogy egyébként pokoli volt ott az élet.”

„Azt éreztem, ezt teljesen el akarom tüntetni, és én voltam tényleg a legdurvább abban a korszakban a körülöttem lévő lányok között. Be akartam bizonyítani, hogy egy f*szagyerek vagyok akkor is, ha oda születtem”

– fogalmazott az Ajtay Andor-emlékdíjas művész, aki annyira fullasztónak érezte a gyermekkorát a négy fal között, hogy egy csepeli szobakonyhába vágyott az esetleges boldogságért, és utálta, hogy kívülről azt gondolják, hogy neki nem lehet semmi baja.

„Úgy éltem meg egyébként ezt, mint egy stigmát, és van egy jelenet is a Poligráfban, ami arról szól, hogy kívülről én egy sikeres színésznő vagyok, aki egész jó formában van 47 évesen, van egy fiatal csávója, van gyereke, a Vígszínház egyik vezető színésznője, így mi bajom lehet? De ez nem így van! Én nem élem címlaplányként az életemet otthon, és nekem is minden nap meg kell újulnom, és minden nap szeretnem kell magamat. Fontosnak tartom, hogy ki merjük mondani magunkról például azt, hogy »én is bajban vagyok, segítsetek!« Vagy azt, hogy kívülállónak éreztem magam az osztálykiránduláson, mert a rólam készült karikatúrán nem nevetett senki, mert az csak egy szép lányt ábrázolt” – osztotta meg a gondolatait Kovács Patrícia.