Mióta csak az ideiglenesnek szánt, Mario Draghi vezette „egységkormány” tavaly januárban Rómában megalakult, folyamatosan találgatások tárgya volt, hogy a majdani, „Draghi utáni időkben” az EU-normák elfogadása helyett milyen irányt vesz majd Olaszország következő választott kormánya.

Az érdeklődést az EU-partnerek és -intézmények részéről kezdettől fogva az magyarázta, hogy mindig is tudni lehetett: az unió harmadik legnagyobb gazdaságának sorsa – amelyet másfelől viszont az EU-országok között a második legjelentősebb államadósság terhel – a tagtársakat is érintő közügy, különösen az euróövezet tagállamai számára. Alkalmasint

a közös valuta sorsa is függhet attól, hogy mennyire lesz „EU-konform” az új olasz kormány politikája.

Mindezen kérdések kapcsán hónapok óta a legtöbb elemzés a Silvio Berlusconi-féle Forza Italia, a Matteo Salvini vezette Liga és a Giorgia Meloni-féle Olaszt Testvérek jobboldali koalíciójának várható programját vizsgálja, biztosra véve győzelmüket a szeptemberi 25-i voksoláson, méghozzá minden esetben Meloni pártjának első helyen történő befutásával számolva.

Az Európai Uniót érintő lehetséges változások kapcsán a visszatérő kérdések mindenekelőtt azt firtatják, vajon mennyiben veszélyeztetheti az euró stabilitását és az egységes piac zavartalan működését egy, az eddigi Draghi-vonaltól minden bizonnyal eltérő új olasz gazdasági és pénzügyi politika. További lényegi kérdés, hogy felmerülhet-e az Oroszországgal szembeni uniós egység olasz megbontása. És végül: hogy a közösségi politikával és eszközökkel szemben a nemzeti hatáskörök visszaszerzését (vagy erősítését) szorgalmazó európai politikai mozgalmak mennyiben számíthatnak majd egy leendő Meloni-kormány hathatós támogatására? Mindez pedig hogyan érintheti az EU kohézióját?

Gyakran felmerül emellett annak lehetősége is, hogy mivel az Olasz Testvérek mozgalmában korábban előfordultak az egykori olasz fasizmussal szimpatizáló hangok is, vajon ezek befolyása mennyire jelenhet meg a párt által majdan vezetendő jobboldali koalíció kormányzásában. Vagy, ahogy a napokban Rosa Mafour, a brüsszeli Carnegie Europe nemzetközi társadalomtudományi elemző platform igazgatója a brit Financial Timesnak nyilatkozva fogalmazott, bekövetkezhet-e radikálisabb változás az olasz demokratikus társadalmi berendezkedés ideológiai alapvetésében a kormányváltás nyomán?

Mindezek kapcsán, a választás közeledtével, a nemzetközi pénzpiac egyik központi szereplője,

a Moody’s hitelminősítő ügynökség már korábban véleményt nyilvánított, midőn Olaszország besorolását a néhány hete „stabilról” „negatív” várakozásúvá változtatta.

Ami megfigyelők szerint beszédes példája annak, hogy a nemzetközi környezet milyen irányú változásokat valószínűsít Meloniék hatalomra kerülése után.

Rosa Mafour szerint azonban ezek egy része eltúlzott, jóllehet, másban viszont – mindenekelőtt egyes gazdaságpolitikai intézkedésekben – valóban lehetnek jelentősebb elmozdulások is. De a Carnegie Europe igazgatója például nem tart tényleges „fasiszta visszarendeződéstől”. Ennek kivédésére szerinte a második világháború utáni olasz jogi és intéznényi rendszerbe éppen elég biztosítékot építettek be, nem véletlen, hogy érdemi befolyásra a háború óta sohasem tettek szert szélsőjobboldali pártok Olaszországban.

Másfelől viszont Mafour éppen az Olasz Testvérek mozgalmában fellelhető, bizonyos fokú fasizmusnosztalgiával is magyarázza, hogy

egy Meloni-kormány szerinte sohasem válhat oroszbaráttá.

Ahhoz túlságosan mélyen gyökereznek soraikban a hajdani szovjetellenesség indulatai (itt lehet a kulcsa az uniós szankciók valósznű további olasz támogatásának is).

Ami az euró stabilitását illeti, Meloni az utóbbi időben számos nyilatkozatában igyekezte Brüsszelt és az európai uniós intézményeket megnyugtatni, hangoztatva, hogy leendő kormánya nem fog a közösségi normáktól radikálisan eltérő költségvetési politikát folytatni, hanem együttműködő partner lesz a közös fizetési eszköz fenntartásában.

Gulio Tremonti, aki több Berlusconi-kormányban is pénzügyminiszterként tevékenykedett, és most együttműködik Meloniékkal is, a Financial Times-nak nyilatozva ennek kapcsan úgy vélte, hogy nem azért nem valószínű érdemi feszültség Brüsszel és a leendő Meloni-kormány között, mert a korábban inkább euroszkeptikus olasz politikus megváltozott, hanem mert szerinte az EU az, ami mostanra „jelentős változásokon ment keresztül”, és ezek fényében például az Olasz Testvérek által korábban hangoztatott bírálatok egy része okafogyottá válhatott.

Tremonti példaként a helyreállítási alap közösségi finanszírozásához alkalmazott EU-szintű kötvénykibocsátást hozta fel, amit ő személy szerint azért is jelentős elmodulásnak tekint az uniós partnerek részéről, mert évekkel ezelőtt, még pénzügyminiszterként hasonló megoldást maga is sokszor szorgalmazott, de akkor még erőteljes elutasításban volt része.

Ezzel a mostani EU-val szerinte (és Meloni szerint is) lehetséges közös nevezőt találni, tehát érdemes is ilyet keresni. Amihez egy másik példaként olasz részről sokszor a tagállami költségvetéseknek keretfeltételeket szabó Stabilitási és Növekedési Paktum leendő reformját hozzák fel.

Az utóbbi kapcsán sokatmondó fejleményként utalnak arra, hogy néhány napja maga Ursula von der Leyen bizottsági elnök szorgalmazott (az unió helyzetéről mondott évértékelőjében elhangzott) „rugalmas megközelítést” a „Paktum” leendő reformja kapcsán, amely mögött általános vélemények szerint annak lehetősége áll, hogy ha 2023 végén ismét hatályba is helyezik a követelményrendszert, abból jó eséllyel kimaradhat az államadósság csökkentésére vonatkozó eddigi elvárás.

Márpedig az olasz politikában az egyik legnagyobb fejfájást éppen az elszaladt (150 százalékot meghaladó) államadósság jelenti.

A legtöbb előrejelzés nem is itt látja a nagy változások lehetőségét, hanem egy Meloni-kormány leendő piacszabályozási politikájában (ami viszont egy ponton már könnyen konfliktusba kerülhet az európai uniós elvárásokkal is). Meloni nem, hogy nem titkolja, de választási programjának sarokpontjának tekinti azokat a prioritásokat, amelyek megítélése szerint az olasz gazdaság, az olasz vállalkozások, és mindezeken keresztül az olasz fogyasztók, családok védelmét és/vagy támogatását szolgálhatják.

Iparpolitikában és szolgáltatásban például az Olasz Testvérek hathatós állami támogatásért lobbiznak már jó ideje az olasz légiforgalmi vállalat (ITA Airways, korábbi Alitalia) számára, és elengedhetetlennek tartják, hogy a nemzeti internetes szolgáltatás olasz állami többségi tulajdonban legyen (ami azonnal érzékenyen érintené például a ma még jelentős olaszországi érdekeltséggel bíró francia Vivendit).

Ugyancsak Meloni pártja – és személy szerint maga Meloni is – kezdettől fogva az egyik heves ellenzője volt a Draghi-kormány azon vállalásának, amely az EU egységes piac liberalizációs trendjéhez illeszkedve ígéretet tett olyan (eddig elzártan kezelt) olasz szolgáltatási szektorok megnyitására az európai uniós versenytársak előtt, mint a tengerparti idegenforgalom vagy a taxizás. Márpedig a Draghi-kormány által „versenydekrétumként” is emlegetett nyitás esetleges visszacsinálása nemcsak az uniós liberalizációs iránytól térne el, hanem meg is sértenék vele az eddigi kormány egyik fontos, Brüsszelnek tett kötelezettségvállalását. Ezen viszont

a helyreállítási alapból Olaszországnak ítélt tetemes (200 milliárd eurós) keret egy bizonyos hányadának a folyósítása is múlhat.

Mindezek mellett az a tény, hogy a leendő Meloni-kormány közvetlenül nem feltétlen keresi majd a konfliktust Brüsszellel, nem zárja ki, hogy az eddigi uniós szabályozás egyes vonatkozásait esetleg ne kérdőjelezze meg. A brüsszeli Politico ennek kapcsán tudni véli, hogy kormányfőként Meloni fel kívánja majd vetni, hogy – az energiaválságra való tekintettel – bizonyos projektfinanszírozási uniós szabályokat módosítsanak. (Megfigyelők szerint tipikusan ilyen lehet annak – amúgy nem először, és távolról sem csak olasz részről történő – szorgalmazása, hogy a költségvetési hiány megállapításakor tekintsenek el a gazdaság zöldesítését és az energiahatékonyságot segítő beruházások beszámításától.)

Energiaválság kapcsán amúgy a brüsszeli Euractiv idézett Meloninak a spanyol hírügynökségnek adott interjújából, amelyben az új olasz kormány élére sokak által várt leendő miniszterelnök

az egyik legsürgetőbb teendőnek a gázáraknál az „ársapkák” azonnali alkalmazását, továbbá a gáz- és az elektromon áram árának egymástól történő szétválasztását nevezte.

Szavai megfigyelők szerint nem hagytak kétséget afelől, hogy kormányfőként az EU-porondon haladéktalanul sorompóba áll majd egy ilyen változás elérése érdekében.