Rasmussen egy évet töltött azokon a hadterületeken, ahol amerikai katonák teljesítenek szolgálatot és igyekezett segíteni a megsebesült katonákon. Az amerikai hadseregnek hatalmas statisztikái vannak a különböző időszakok katonai tevékenységei során elszenvedett sebesülésekre vonatkozólag, így pontos adatokat tudott összehasonlítani.

Valaha, amikor az amerikai polgárháborúban még kézifegyverekkel harcoltak a katonák, főleg szúrt és vágott sebeket kellett ellátni, bár mind több lett a lövések okozta sérülés. A lőfegyverek elterjedése másfajta sebesüléseket okozott, de ma a terrorcselekmények, robbantások nem csupán egy-egy testrészt károsítanak, hanem az egész test is legtöbbször súlyosan sérül.

Rasmussen és munkatársai 2002 és 2009 között 13 000 háborús sérülés kezelésének adatait dolgozták fel. Így tűnt fel, hogy a korábbi időszakokhoz képest mind gyakrabban van szükség érsebészeti beavatkozásokra. Irak és Afganisztán területén a sebesülések 12 százaléka érsérülés volt, többszöröse annak, amit a vietnami háború során észleltek.

Az érkárosodás 2004-ben, Irakban volt a leggyakoribb: 15 százalék, a legkevesebb 2004 augusztusában, Afganisztánban: 11 százalék. A robbanások háromszor annyi érsebesülést okoznak, mint a lőfegyverek. A hadseregben a sebesültek ellátása viszont sokat javult: a II. világháborúban a hadikórházat elérni 10-15 óra volt, ehhez most egy óránál kevesebb időre van szükség.

A gyors sebesültszállítás eredményeként sokkal több sérültet tudnak megmenteni, mint régen. Az erősen vérző sebesültek elsősegélye is jelentősen fejlődött. A vérzés sürgős csillapítása, a sérült erek leszorítása szinte azonnal megtörténik. A testen viselt védőmellény vagy a fejsérülés ellen hordott sisak is gyakran eredményes.

A sebészek hangsúlyozzák, hogy a hadikórházakban dolgozókat az eddiginél jobban kell az érsérülések ellátására fölkészíteni. Ez speciális felszerelést és sebészi tudást igényel.