INFORÁDIÓ 
2020. szeptember 23. szerda
Tekla

inforádió

aréna

bagdy emőke

pszichológus

Bagdy Emőke: mi a boldogság titka?

InfoRádió

Már óvodás és iskoláskorban fontos lenne a stresszkezelés - vallja Bagdy Emőke kilinikai szakpszichológus. AZ egyetemi tanár az Inforádió Aréna című műsorában párkapcsolati kérdésekről, családról, és ennek folyományaként a boldogságkeresésről és a boldogságról is szót ejtett. Az alábbiakban olvashatják a teljes beszélgetés szó szerinti, szerkesztett változatát.

Ismét napirendre került az iskolai stresszkezelés vagy az iskolai relaxáció ügye. Ez a kérdés már korábban, 2-3 évvel ezelőtt is napirenden volt, és azt tervezték, hogy a nemzeti alaptantervbe majd integrálódik valamilyen formában. De azért nagyon érdekes talán arról is beszélni, hogy mit is jelent voltaképpen a stressz kisiskolások, 6-7 éves gyerekek vonatkozásában. Mert azt gondolnánk, hogy ez amolyan felnőtt tünetegyüttes.

Először is tisztelettel és szeretettel köszöntöm a rádióhallgatókat, és örülök, hogy ezt a témát ilyen módon most műsorra tűzik. Beérett az idő, ezt tudom mondani. Igen, nekünk az, hogy milyen stresszben élünk, rossz stresszben élünk, már szinte szállóigeként hangzik újra és újra. Közben tehetetlenül állunk, mit tehetünk saját egészségünk érdekében, hogy megelőzzük azokat a károsodásokat, amelyekről most már statisztikák tömege szól. Nevezetesen arról, hogy belebetegszünk az életünkbe, jönnek a szív- és keringési zavarok, a daganatos betegségek, az addikciók, mint a drog, a gyógyszerszedések tömege és az alkoholizmus. És hát végül is aztán a depresszió is milyen magas arányban fordul elő a magyar népességben. Szembe kell néznünk azzal végre már, hogy keresni kell azokat az utakat, amikkel egy kicsit ebből kiszabadíthatjuk magunkat. Nem münchauseni módon, saját hajunknál fogva, hanem valami rendszerbe foglaltan. Tisztelettel fogadjuk el, hogy mi most kollektíve, mindannyian teszünk annak érdekében, hogy tanuljunk meg önszabadító eszközöket. Ez persze egyedül nem megy, mármint megtanulni valamit, kell, hogy legyen ennek egy elfogadottsága. Most induljunk ki a stresszből. Hát állandóan úgy beszélünk a stresszről, mintha az egy féle lenne, hogy az valami olyan, ami ártalmas. De ha belegondolunk egy boldog pillanatunkba az életünkben, hát akkor is gyorsabban dobog a szívünk, akkor is van egy szimpatikus idegrendszeri izgalom.

Ez a pozitív stressz.

Hát ez a pozitív eustressz. Ugye az eu egy görög szóösszetétel szerint helyeset, jót jelent, tehát vannak jó stresszek. Vajon ebben a stress balance-ban nem arra kellene-e törekedni, hogy csökkentsük a negatív, károsító stresszeket, és növeljük az eustresszeket, a jó stresszeket? Tehát itt kétoldalú az, amit tehetünk önmagunk és egymás érdekében. És mivel általában egyedül nem megy, ezért csak egy példát mondok. Amikor az északi sétálás például bevezetésre került, sokan kifejezetten kinevették ezeket a bottal...

...ez a nordic walking...

Nordic walking, igen. Hát kinevették ezeket az embereket, hogy mit csinálnak. Magam is emlékszem rá, hogy volt egy ilyen élményem, úgy rácsodálkoztam erre és egy kicsit furcsálltam. Amit nem ismerünk, azt valahogy előbb elítéljük, eltávolítjuk, félünk tőle. Valahogy ezért azokat a segítő módszereket is, amiket a tudomány szolgáló módon ajánl, visszautasítjuk, mert félünk, mi történik. Miért nyúlnak bele a mi saját, kicsi rendszerünkbe? Örüljünk már, hogy élünk. Tehát van egy védekező és elutasító attitűd bennünk az új dolgokkal kapcsolatban. De hogyha a stresszekre visszatérek, szeretném azt hangsúlyozni, hogy a stressz maga önmagában se jó, se rossz. Van az életünkben.

Nem nagyon tudjuk kiiktatni.

Nem hát. De az, hogy mi lesz jó, hogy én mit ítélek meg jónak, az a saját értékelő rendszeremtől függ. Van, ami másnak rossz, az én értékelő rendszerem meg azt mondja, ez nagyon jó. És ez az előzetes tapasztalatokon múlik. Nagyon fontos, hogy olyan élményekkel töltsük meg a „tárat”, hogy úgy mondjam, hogy legyen sok pozitív viszonyítási alap is, hogy könnyebben tudjak bizalommal lenni a másik ember iránt. Egy helyzetet tudjak például nem szorongással, félelemmel elfogadni, nyitottabb legyek. Tehát tulajdonképpen egy általános szemléletformálás is feladatként ott van előttünk, hogy másként tanítsuk a gyerekeinket a saját magukhoz való viszonyra. És akkor hát tényleg szívesen rátérek arra, hogy teljesen jogos volt, amikor ez a téma felvetődött a nemzeti alaptanterv korábbi, kialakult rendszerében. Magam is bekapcsolódtam ebbe, mint Hoffmann Rózsa által felkért résztvevő, közreműködő, különösképpen mivel gyógytornász is voltam és szívesen foglalkoztam a testnevelés területével is. Úgy éreztem, na, itt van a pillanat, hisz szakembereket már évtizedek óta tanítunk különböző stresszkezelő módszerekre, aktív, progresszív relaxációra, mentális relaxációra, amik hoznak egy jobb állapotot. Na most van a pillanat, akkor vigyük be mindezt az iskolába – gondoltam én, elég naiv módon. Egy dologgal nem számoltam, ezt teljesen személyes hibámnak tudom be: hogy az én lelkes naivitásom azzal találkozott, hogy az emberek nem tudják, miről van szó. És mi az első reakció? Elutasítás és félelem. Különösképpen, mikor elhangoztak bizonyos szavak, mint a meditáció. Ugye ez egy nagyon különös dolog, hogy milyen hozott és betöltött jelentéstartalom van a fejünkben erről. A meditációról mondjuk egy hívő embernek az a belső tudásanyaga, úgy tudja, úgy érti, úgy véli, hogy az valahogyan talán nem is a mi kultúránkból való, hanem mondjuk a buddhista kultúrából...

Valami keleti.

Keleti.

Okkult.

Okkult. Én teljesen megértem ezeket a félelmeket.

És a relaxáció, ahhoz is ilyen jelentéstartalmak tapadnak? Mert ugye a relaxáció francia eredetű szó, és azt jelenti, hogy elengedni a rabot.

Elengedni a rabot, szabaddá válni, valamitől megszabadulni, és valamire szabaddá tenni magunkat. Mindazonáltal érdekes, ahogy a köztudatba valahogy becsempésződik valami, és ahogy elterjed. Ha az egyik ember azt mondja a relaxációra: ez valami nagyon gyanús dolog, akkor a másik ember is csatlakozik hozzá, tényleg, hát nem is tudom mi ez, na, akkor utasítsuk el. És így lesz egy általános elutasítás belőle.

Mi a tapasztalat egyébként, hogy már a gyerekek is küzdenek stresszel?

Sajnos.

Beszéljünk a kisiskolásokról. Hát lehet, hogy valakinek nem felhőtlen az, hogy óvodás létből vagy az óvodás évekből átkerül az iskolába és az iskolapadba beül, ez már eleve lehet egy stresszes helyzet vagy egy stresszes szituáció. És aztán sajnos az a tapasztalat, hogy már általános iskolában bejön egyfajta teljesítménykényszer. Versenyezni kell egymással, egyfajta versenyistálló van. Majd kilenc-tíz éves gyerekek, mondjuk, akik nyolcosztályos gimnáziumba felvételiznek, komoly felvételit tesznek.

Annyira örülök, hogy ezt a gondolatot így behozta, hiszen mi egy nagyon különleges kultúrában élünk, ahol a racionalitás nagyon nagy hangsúlyt kap az életünkben, minden olyan materiális, racionális. Tehát tulajdonképpen minden, ami az emocionális oldal, az meglehetősen háttérbe szorul, előtérbe kerül a teljesítményközpontúság. De engedje meg, hogy visszatérjek arra, amikor a felhőtlen óvodáskorról beszélt - hát nem felhőtlen.

Az sem felhőtlen.

Van egy jó néhány barátom, köztük óvodapedagógusok is. Én olyan tapasztalatokat szereztem tőlük, ami megrendített. A gyerekeknek olyan kötődésigényük van, amit otthon nem kapnak meg, mert nincs idő semmire. Az a bizonyos sokak által emlegetett minőségi idő, hogy ott vagyok lelkemmel, figyelmemmel, szeretetemmel a gyermek mellett, hogy valóban ő van a középpontban - hát erre nincs idő, de hát nincs idő semmire sem. Nincs idő például a fájdalomra, azt halljuk csak, hogy vedd be gyorsan azt a gyógyszert, és akkor jön kémiai kényszerzubbony, nincs tehát idő semmire. Na most ebben a zaklatott és fölgyorsult életidőben nagyon fájdalmas dolog kimondani, de már az óvodásaink is érzelmi hiányosságokkal küzdenek. Már szoronganak például a beiskolázás körül is. Természetes, hogy a váltás félelmekkel jár. Azt mondja a pszichológia: ilyenkor jön a regresszió, visszacsúszás egy korábbi fejlődési szakaszra. Aztán bekerülnek az iskolába. Hiába az iskolaérettségi vizsgálat és a hasonlók, mégis látjuk már, hogy a szorongásos tünetek kialakulnak, és ez csak fokozódik, ahogy jönnek a teljesítményi követelmények. Ehhez társul még a pedagógiai attitűd, amit én nem győzök hangsúlyozni. Tisztelt pedagógus barátaim, van egy olyan szabály, hogy hat és tíz éves kor között erősödik meg az önbizalmi rendszer, aminek persze az alapjai már megszületnek a gyermek születése és az anya-gyerek kapcsolatban is, de tulajdonképpen itt rögzül az, hogy fogok tudni bízni magamban, de csak akkor, ha valaki egyszer már bízott bennem, mert le kell töltenem a bizalmat is. Tehát ezért a jó pedagógia az elfogadó és támogató, bátorító. Van is egy ilyen pedagógiai irányzat, az individuálpszichológiai rendszer dolgozta ki. Világsikere van, mert bejön. De hát az úgynevezett behaviorizmus, a viselkedéstudomány is állítja, hogy a pozitív megerősítéseknek hatalma van, míg a negatívak, az elmarasztalástilalmak, az olyanfajta tilalmak, amik nem is átláthatók a gyerek számára, büntetések, nem viszik előre sajnos a személyiséget. Nos, tehát nagyon fontos, mit teszünk ebben a kettős szorítottságban. Kettős, mert már szorongó vagyok, félek, hogy megfelelek-e. Megfelelek-e, és akkor beszorongok. Akkor már van eleve egy félelem a félelemtől, hogy jaj, teljesítek-e, és akkor jön a teljesítménykudarc. Baj, ha nem jön rá a felmentő megerősítés, hogy jól van, ez most nem sikerült, nem baj, bízom benned. Én bízom benned, mert tudom, hogy benned van a képesség arra, hogy te sokkal jobban teljesíts. És akkor a teljesítménygörcsöket ki lehet oldani a gyerekből, és fölbátorítani, és minden kicsi előrelépésnél már egy kis dicséretet valahogy betenni.

Tehát a pedagógusnak is vagy nekünk, szülőknek többet kéne dicsérni a gyerekeinket?

Hát a pedagógusnak, szülőknek igen, ez világos, de nem mindig. Tehát ez nem azt jelenti, hogy szüntelenül. Indokolt esetben álljon ott a megerősítés, és ez nem szuperlativuszokban körülömlengést jelent, hanem egy pozitív megerősítést, hogy látod, bíztam benned, és tudom, és a jövőt illetően is tudom, hogy te meg fogod tudni oldani - körülbelül ez a lényege.

Az iskolai stresszkezelésnek, az iskolai relaxációnak milyen pozitív hozadéka lehet? Mi lehet az eredménye, és egyáltalán hogyan nézne ki ez a gyakorlatban? Ugye korábban is már szó volt arról, hogy ez valamilyen formában a mindennapos testnevelés része lenne, tehát a heti öt testnevelésórából valamilyen formában egyet erre áldoznának, vagy ebbe integrálnák be.

Hivatalból a Diáksport Szövetség kapta azt a megbízást, hogy a heti ötórás testnevelés egész rendszerét dolgozzák ki, és nézzék meg, mi az, ami beférhet a testnevelési órákba, hogy az személyiségformáló hatású legyen. Csak egy példát mondok: milyen legyen az értékelő rendszer? Az a fajta, amikor azt nézzük, a gyerek megugorja-e a 160 centit vagy azt az akármilyen teljesítményt, ahol a mérce meg van szabva, vagy pedig azt értékeljük, amikor a saját előzetes teljesítményéhez képest egy jobbat produkál? És ez nagyon jelentős szempont, amikor valaki esetleg fizikailag kicsit ügyetlenebb.

Egyébként most pont ez jutott eszembe az iskolai stressz, meg stresszkezelés kapcsán, hogyha én visszagondolok az általános iskolai éveimre, akkor nekem például a tornaóra vagy a testnevelés volt a legstresszesebb. Az, ahogy viszonylag ügyetlen, lecsúszott zoknis kisgyerekként azon izgultam, hogy na most akkor azt a hátrabukfencet vagy a gyűrűgyakorlatot, vagy a kézenállást meg tudom-e csinálni. Emlékszem, még otthon is gyakoroltam kézenállást.

Igen, annyira örülök, hogy ezt említette, mert nagyon nehéz a szemléletformálás. A testnevelő tanárok nevelésében, hivatás, személyiségalakításában az egyetemen mégiscsak ez a rendszer dívik. Nagyon nehéz ezt a szemléletet megváltoztatni, hogy te a gyermeket a saját magához való teljesítményben, előrejutás alapján ítéld meg. És ezért ha egy futó gyerek nem a három kört tudja megfutni, mert esetleg egy kicsit kövérke vagy nehezebben mozog, vagy ügyetlenebb, akkor, ha megfutja az egy után a másik kört is, akkor dicsérd meg. Nem baj, hogy ő az előírásos ötöt nem fogja tudni megfutni, de ha megbiztatod, és azt mondod, látod már, hogy milyen jó, amit elértél, milyen ügyes vagy, ügyesedsz, tudod, már tudom a következő alkalommal te már a három kört is megfutod, akkor az a gyerek összetöri magát az igyekezettől, hogy megfeleljen, mert én megdicsértem, és ő meg akar felelni nekem. Ezt nem értik valahogy a szülők. Nem megyünk vissza a gyerekoptikába, és nem tudjuk átélni azt, hogy milyen, amikor a gyerek annyira szeretne megfelelni, hogy „szeress engem, fogadj el engem, értékelj engem, én is csak egy lény vagyok ebben az univerzumban, valaki számára szeretnék fontos lenni”. Ha mi ezt fölfognánk, hogy ez így van, máshogy viszonyulnánk saját gyerekeinkhez is, és máshogy viszonyulnánk a pedagógiai szerepünkben is a gyerekhez.

Térjünk még vissza arra: mi lehet az eredménye vagy mi lehet a hozadéka, ha ez tényleg beépül az iskolai oktatásba?

Igen, letértem picit a saját vágányomra. A Diáksport Szövetség tehát kidolgozta azt a rendszert, amiben nemcsak a stresszkezelés, relaxáció, meditáció, imagináció, tehát belső képekkel való munka kerülhet be a testnevelő órákba, hanem mellette meg kellene tanítani arra a pedagógus társakat, hogy ők egy bizonyos szemléletváltással, saját maguk egészsége érdekében is tanuljanak relaxációt, tanuljanak belső képekkel való munkát, tanulják az úgynevezett mentális relaxációt. Na most ezzel én semmi olyat nem mondtam, ami megbotránkozásra ad alapot, mert a mindfulnesst Kabat-Zinn kidolgozta. Tudományosan bizonyította, hogyha én irányítom a figyelmem befelé, és ezáltal egy módosult figyelmi vagy tudatállapotot hozok létre, bent olyan folyamatok indulnak automatikusan, amik csökkentik az idegrendszer feszültségterheltségét, és átprogramozzák szép lassan az idegrendszert egy nyugalmi működésre. Egy kisiklott, túlizgatott idegrendszer, ami más működésre, hibás működésre állt át, visszarendezhető, hogy fölülírjuk a hibás működést egy pozitív megtanulásával. Jót tesz a pedagógusoknak, jót tesz mindenkinek. Ezt mentális relaxációnak hívjuk.

Gondolom, az eleve, önmagában jó, ha kevésbé stresszes állapotú a pedagógus.

Hát persze. Ezt indítottuk mi el, és ezt most már évek óta csendben csináljuk. Mikor visszautasításra került a bevezetés, az, hogy az iskolákban legyen a tanrend része a relaxáció, tulajdonképpen csak a Diáksport Szövetség révén került be a rendszerbe a mozgásalapú relaxáció, ami részét képezheti a testnevelő órának. Azt gondoltuk, akkor mi meg megépítjük azt az utat és elmegyünk az iskolákhoz. Van nekünk egy diák relax csapatunk. Arra vállalkoztunk, kidolgoztuk a nagycsoportos óvodás kortól egészen a közoktatási rendszer teljes területére, életkori sajátosságoknak megfelelően, hogy mikor, milyen relaxációs, meditációs és imaginációs módszert ajánlunk. Ezt egymásra lehet építeni. Mi bizony a mentális típusút - amit hát a közvélemény nagy riadalommal elutasított, és így kizáródott - mi bizony azt is tanítjuk. De hogy? Tudományosan megalapozottan. Én sosem dicsekedtem saját munkáimmal, de azt a tudományos munkát, amiért tudományos fokozatot kaptam, száz ember relaxációs hatásvizsgálatával értem el. Tudományosan bizonyítható az az út, amit én tanítok másoknak, és amit mi tanítunk, vagyis a mentális típusú relaxáció, autogén tréning. Egy olyan tanulási programról van szó, amit a befelé fordulással, befelé figyeléssel érünk el. Tudja, mi ez? Olyan, minthogy úszni, biciklizni is megtanulunk. Ugye, hogy automatikus? Ha egyszer én már megtanultam biciklizni, nem potyogok le a bicikliről. Ha egyszer megtanultam a belső szabályozás folyamatát, azt magától csinálja, automatizáltan a szervezet. Óriási kincset ér.

Van itt öt kulcsszó, ami szerintem a stresszoldásban, vagy a stresszkezelésben is kulcsszó lehet, és egyúttal utal az egyik korábbi hangos könyvének a címére is. Ugye ez az öt kulcsszó: kacagj, kocogj, lazíts, érints és segíts. Ez öt, akár tudatos cselekvést is jelenthet az életünkben?

Igen.

Amitől kevésbé leszünk stresszesek és hát úgymond talán boldogabbak lehetünk?

Igen. Ugye abból indultunk ki, hogy nemcsak rossz stressz van, bár a közhiedelem ilyen értelemben használja, hanem van jó stressz is. Hát ez az öt szó, kulcsszó azokat a tudományosan bizonyított területeket fogja át, ahol a rossz stresszekkel megküzdhetünk. A mi belső erősítésünkre is rátanít, az eustressz összes területét behozva. Eszméljük, mit idéz elő bennünk, ha elmosolyodunk, azzal, hogy a mosolyizmokat aktiváljuk. Egy Echmann nevű kutató igazolta, hogy harminc másodperc után az agyunk, ez a hatalmas automatizmus, az örömközpont, nukleosakumbens értesül róla, hogy mosoly van, és akkor öröm van. Mert ez a pályarendszer azt a kapcsolatot alakította ki, hogy általában normálisan akkor mosolygunk, ha jól érezzük magunkat, vagy éppen valamilyen kapcsolatba akarunk kerülni a másikkal. Tehát pozitív pályákat indít be a szervezetben a kacagás. Ez egy interaktív feszültségelvezetés, hiszen ha én egymagam sétálva magamban nevetgélek, akkor bolondnak néznek, tehát a kacagás igazi társas tevékenység. És hogy mit csinál a kacagás? Csak egy példát mondok: az egész szervezetünk feszültségeit ki tudja oldani, például megszüntetni az obstipációt. Ezt igazolták Kolumbiában egy egyetemen végzett kísérlettel: székszorulásban szenvedőket reggel éhgyomorra nevettettek, úgy, hogy nem volt szabad a saját technikákat alkalmazni, és az ötödik napra a legellenállóbb is megadta magát. Mert annyira tudja a beleket masszírozni a rekeszizom, ami ugye ezzel a ha-ha-ha típusú hangkiadással rezegteti a rekeszizmot és a beleket masszírozza, hogy azt mondjuk, a kacagás zsigeri kocogás. Nagyon jó.

Azért is érdekes ez, mert amikor legutóbb beszélgettünk ugyanebben a műsorban éppen az akkor megjelent Ma még nem nevettem című könyv volt a témánk. Akkor arról volt szó, hogy mennyire keveset kacagunk, mennyire keveset nevetünk, és szerintem ez a helyzet azóta sem változott. Azért is hozom ezt szóba, mert én nyáron - ha előhozakodhatok egy személyes élménnyel vagy személyes emlékkel - Dél-Olaszországban jártam, egészen a csizma csücskében vagy a csizma sarkában. Számomra először az volt a meglepő, de aztán abszolút megszokottá vált, hogy ott a kamaszgyerektől kezdve az idősekig mindenkinek valahogy derű és mosoly ül az arcán. Csúcsforgalomba kerülve is ugyan néha átkiabálnak az autóból egymásnak, de az is valami nevetéssel párosul, és valami jókedvvel. Na most lehet a mediterrán életérzésre fogni, meg hogy többet süt rájuk a nap, de nem hiszem, hogy csak erről van szó.

Nem bizony. A szocializáció egy nagyon nagy, hatalmas eszköz. Letöltjük a családi fészek atmoszféráját, azt, amit otthon tapasztalunk. És ha otthon kedélytelenség van...

Bocsásson meg, de az az érdekes, hogy én is letöltöttem ezt az atmoszférát, és két nap után úgymond a történelmileg búskomor budapesti férfiemberből hirtelen derűs olaszországi vendég lettem.

Hál' istennek, mert ezzel kimondta a varázsszót, azt, hogy az ember rendkívül tanulékony és nagyon befolyásolható, ami jó, mert az pozitív megerősítés, hogy rám úgy hat a másik derűje, hogy átveszem. De hát ez a világ és cselvetése, hogy Hegellel fogalmazzak, hogy hatunk egymásra, átveszem a másiktól, szinte úgy töltöm le, magától értetődően veszem át azt a mintát. Ez bizonyított például a derű pszichológiájában. Mondjuk megköszönöm magának, hogy most tényleg kaptam egy pohár vizet. Köszönöm szépen. Az, hogy én megköszönöm, az magára derűfokozó hatással lesz, és már a következő interakciójában, ha valakihez szól, már ezzel a derűs alapállással szól. A nevetés ragályos, azt tudjuk. Olyan mértékig ragályos, hogy valóban, néha egészen örvényszerű állapotok állhatnak elő. Ez nagyon jó, mert például minden derűfokozás az immunrendszerre is nagyon jól hat. Ahogy a depresszió immunszupresszióval, immungyengüléssel jár, úgy a jókedv, a humor, a derű, a pozitív lelki állapot immunerősítő és hormonműködéseket indít el a szervezetben, saját gyógyító, kedélyjavító hormonokat termel a szervezet. Kötődéshormont, szeretethormont, oxitocint, endorfint, női nemi hormonokat, xerotonint, és így nem kell csokoládétáblákat megenni ahhoz, hogy egy kis xerotonin pótlás legyen, mert egymásra hatással is el tudjuk ezt érni. De ez azt kívánja, hogy elinduljon egy láncreakció. Hogy belássuk, lehetetlenség, hogy komoran egymásra tekintünk és továbbadjuk a komorság hangulatát. Ilyenkor az atmoszféra rögtön végtelenül alacsonnyá válik, vagy nagyon dekompenzáltakká válunk. Az amerikai kultúrában például egy eladó nem állhat úgy a pult mögött, hogy ne mosolyogjon, hogy ne legyen kedves, hogy ne legyen udvarias. Na most kedvesség, udvariasság, egymás iránti tisztelet, kedélyfokozók, ezt igazolta a tudomány. De miért kell tudományosan igazolni azt, ami egy normális emberi tapasztalat? Ha hozzám egy eladó, mikor bemegyek és keresek valamit, kedvesen szól, hogy mivel szolgálhatok, mit szeretne? - akkor kapcsolatba kerül velem az illető. Abban a pillanatban jobb a kedélyállapotom, és ezt adom tovább. Hát ez olyan, mint a hólabda, hogy tovább gurul. És ugye itt járt Sonja Lyubomirsky Magyarországon, aki az első lefordított magyar nyelvű könyvet, a Hogyan legyünk boldogok-at írta. Ő számolt be a több mint tizenkét országban végzett összehasonlító vizsgálatáról, hogy ilyen végtelenül egyszerű dolgok, mint amit Ön is említ, hogy magára ragadt a jó kedély, vagy ha például a hála kifejezése, a köszönetmondás, az egymás iránti ilyen figyelmes tisztelet a mindennapi életünkbe betelepül, akkor fokozódik, stabilizálódik az egészségi állapotunk, jobb kedélyűek leszünk. Másrészt pedig a humor hatalmas eszköz. A humor nem az érzelmi agynak, hanem a bal agyféltekének, a mi okos agyuknak a furfangja, olyan különleges helyzeteket teremt, amin akarva-akaratlanul kibuggyan belőlünk a nevezés. Ugye paradoxon, amire az értelmes agy a meghökkenés révén azzal válaszol, hogy egyet kacagunk. Na most hát a humorról kimutatták, hogy a feszültségkezelés szempontjából az egyik legmagasabb szintű, mert fölülemelkedünk valamin. És ha mi fölülemelkedünk a hétköznapi élet egyébként fájdalmas, néha megoldhatatlan konfliktushelyzetein úgy, hogy mintegy önmagunkat kinevetjük, vagy a helyzetet tudjuk fölülemelkedéssel kikacagni, akkor olyan oldódás történik, ami öngyógyító és egymást gyógyító...

Maradjunk még az érintésnél egy kicsit, mert ezek a nem verbális üzeneteink egymás irányába nagyon fontosak. Talán azért is, merthogy az a tapasztalatom - legalábbis a személyes ismeretségi körömben –, hogy nagyon keveset öleljük meg egymást vagy keveset érintjük meg egymást, mintha szégyellenénk ezt.

Sajátosan változott az érintéskultúra. A gyermekeink zsenge, korai életidőszakában a szülők részéről is természetes még a babusgatás, az ölelés, a simogatás, és nagyon remélem, hogy ez még nem kopott ki a kultúránkból. Emlékszünk még azokra a természetes boldogságkifejezésekre, örömkifejezésekre, hogy „ki jön az én házamba?” Amikor totyog a gyerekünk, alig áll a lábán. Ugye milyen boldogan szalad a gyerek az ölelésért? Mert az érintés nagy hatalom. Mi ilyen reflexekkel születünk, fogóreflexszel, átkarolási reflexszel, vagyis hozzuk magunkkal életvédelmi okból, hogy bele tudjunk kapaszkodni abba, aki minket táplál, megtart és életben tart. Ez az anya-gyerek kapcsolat és a szülő-gyerek kapcsolat alapja, hogy érintem, aki gondoskodik rólam, akibe belekapaszkodhatom, akihez odafuthatok, akinek a védelmébe tudok bújni. Gondoljunk egy félő gyerekre, mit csinál? Anyja szoknyájába kapaszkodik, szoktuk mondani. Odafutunk, mert a másik menedék, oltalom. Az érintésről bebizonyosodott, hogy olyan hatalmas erő, hogy saját hormonokat indít a szervezetben egy egyszerű, pici simogatás is. Sőt, bebizonyosodott egy csodálatos kísérlettel. Ugye úgy van az észlelése az érintésnek, hogy egy talamusz nevű érzelmi, agyi rendszer fogja először magát az érzetet, hogy meg vagyok érintve. És onnan megy tovább a tudatosulásba, a tudatos agy frontális agykéreghez, ahol is az érintés tudatosul. Igen, hozzám értek, megsimogattak, meg vagyok érintve. Még az az érintés, ami nem tudatosul - úgy mondjuk, küszöb alatti, tehát nem jut a tudatosulás szintjére - még az is képes olyan belső változásokat indítani – mert az érzelmi agyat már megérintette –, hogy ezáltal például más a viszonyom ahhoz az emberhez, aki így megérintett. Bocsánat, de ugye a manipulációs technikákban, a szociális manipulációs technikákban ismert dolog, hogy egy ujjal ha megérinted, vagy csak a vállához érsz valakinek, az egy hatalmas indítómotorként működik, amivel már jelzed azt, hogy a másik iránt egy olyan barátságos, jó szándékú viszonyulással vagy, hogy a másik reagálhat rá. Na most ennek fényében nézzük meg, mivel jár, ha elkezdünk félni egymástól, félni az érintéstől. Le van tiltva a pedagógiában, hogy a gyerekhez nyúljunk, nehogy félreértelmezze. Mert ugye egy olyan kultúrában, ahol az erőszak annyira eluralkodott, ha felemeljük a kezünket, a gyerek riadtan visszahúzódik. Mert ez a gyerek már tudja, hogy egy ütés következik, és ettől fél. És ugye ilyen súlyos tapasztalatok után van kimondva az, hogy nem érintünk, nem ölelünk.

Na de például az iskolában ha egy pedagógus leckeírás közben megérinti a gyerek vállát, az bűn?

Hát az volna a természetes! Vagy egy óvodapedagógusnál, hogy ölbe veszi a gyereket – most ne vedd ölbe? Barátnőm mesélte, aki óvodapedagógus és egy kicsit termetesebb, és ugye hát ez a nagy meleg puha test vonzó, és a gyerekek, mint a rojt, csüggenek rajta. És ő meg nem is hessegeti el őket, hanem úgy mesél például, hogy ott vannak ebben a szeretetkapcsolatban, ahol érezhetik az érintést. És akkor mondja a kis óvodás neki: én úgy szeretlek. Hát persze, merthogy ugye az érintés szeretetkifejező. Na most hát miért került be az érintés a pozitív stresszek körébe, az öt kulcsszóba? Mert a bizonyítékok alapján mi az ölelés, a puszi, a csók, a simogatás, a fizikailag kifejezett gyöngédséggel o tudunk szeretetüzeneteket átadni egymásnak, természetesen tiszteletben tartva a kapcsolati szabályokat. Mert ha van intim kapcsolat, akkor önfeledten adjuk. Miért ne simogatnám meg a hátát annak, akit szeretek, ha úgy elmegyek mellette? Ez egy üzenet, hogy fontos vagy nekem, most is rád gondolok, tiéd a szívem. Miért ne lehetne? Ugyanakkor meg a másik oldal fölerősödése az, ami megriasztott minket. Nevezetesen a nem kívánatos érintésre olyan izgalomba jön az amigdala nevű agyi mag, az indulatkezelő agyi mag, hogy úgy érezzük, agresszió történt. És ugye ezt éljük meg ebben a fölzsúfolódott kultúrában , ahol a buszon, a közlekedési eszközökön nem tudjuk tartani azt a személyes kapcsolati természetes távolságot, amit kíván az idegrendszerünk. Azt, hogy a személyes terembe, ami a karom által kinyújtott kör, ne gyere be, csak akkor, ha megengedem vagy hívlak, de mégis erőszakosan behatol a másik. Nem azért, mert bántani akar, de az én amigdalám meg arra van programozva, hogy megsértették a személyes teremet. Ezért az érintésnek egy olyan veszedelme jön, hogy ne gyere közelebb. Ebből is következik, hogy védekezésre beállt kultúrává kezdtünk lenni. Ne érints meg, ne izgass föl, ne tegyél agresszívvé. Ha valaki leszáll a buszról egy egyórás, nehéz, reggeli közlekedés után, ingerülten megy be a munkahelyére. És nem tudja szegény, mitől ingerült. Na most ez az egyensúlybomlás, azáltal, hogy túl sok az érintés negatív konnotációja, jelentése, és idegrendszerre hatása, azt a védekezést alakította ki, hogy „jaj, ne érj hozzám, ne érj hozzám, ne érints meg engem”.

Ezek ugye a nem verbális kommunikáció területei vagy részei, üzenetei. De egymás verbális megértése, a szót értés egymással is nagyon fontos a mindennapjainkban. Eszembe jut az az anekdota, amikor megkérdezték Sigmund Freudtól, hogy mit szól a kor nagy találmányához, a drót nélküli távíróhoz. Akkor ő azt válaszolta, hogy hát fantasztikus dolog a távíró, meg a drót nélküli távíró, de azért mégiscsak az a legfantasztikusabb és az a legcsodálatosabb, ha két ember távíróval vagy drót nélküli távíróval szót tud érteni egymással.

Tökéletes. Ettől bölcsebbet ma sem tudunk mondani, mert a kommunikációkutatás kiderítette, hogy a kommunikáció megvalósult formája interakció, vagyis jelentések cseréje. Amit én mondok, ön valahogy értelmezi, és én is, amit ön mond, azt megértem. De hogyan? A szubjektív optikámból. Más a térkép és más a táj. És ezért az, hogy mit értek meg, mitől függ? Hát itt jön a csoda: 7 százalék, amit a szavaiból, 38 százalék, amit az intonáció, dallam, a beszéd prozódiájából, a hangsúlyból, a ritmusból és 55 százalék, amit nem verbálisan...

Túlnyomórészt így.

Ugye ez a túlnyomó rész. Hát akkor gondoljuk már el, mi meg beállunk a verbális kultúrára, amiben lenyesegetjük az üzenőcsatornákat, vagy nagyon megkurtítjuk vagy éppen kizárjuk. Mert ugye a telekommunikációnak az a problémája, hacsak nem a vizuális csatornán közvetítődik, hogy éppen ezek az érzékeny és nagyon befolyásoló érzelmi hatásokat és jelentésmódosulásokat okozó elemek vannak kiirtva belőle. És akkor megjön a veszedelem azzal, hogy a vizuális médium képeket küld be, és a képek ellen nincsen semmi védekezési lehetőség. De bocsánat, azért a hangcsatorna is egy nagyon fifikás dolog, mert nincs záróizma a fülünknek, tehát nem tudjuk becsukni a kaput. Valahogy mindig bemegy az információ, ezért tulajdonképpen ez a hang adja a 38 százalékot és a nem verbális kommunikáció, amiben a szemcsatorna komoly szerepet játszik. Egy Renzolin nevű olasz kutató felfedezte a tükörneuronokat. Mit jelent ez? Hogy mindünk agyában ott van, programozottan, majdnem úgy mondhatnám, egy kis leolvasó készülék, amelyben leképezzük, magunkba vesszük az illetőt, szinte lefilmezzük úgy, ahogyan megjelenik előttünk. Ezután indul egy nagyon érdekes folyamat, hogy hogyan értem meg őt. Beleélem magam, és az előzetes mintáimmal egyeztetve én leolvasom, hogy most éppen milyen lelkiállapotban lehet. És a szem ebben egy vezető szerepet betöltő csatorna. Ezért tud például a vizuális médium befolyásolni. Nem tudom kizárni a hatását, legfeljebb utólag, tudatosan védem magam a manipuláció ellen.

Öt kulcsszóról beszélgettünk, és tulajdonképpen már azt a területet próbáljuk körbejárni, amiről egy néhány évvel ezelőtti emlékezetes könyvének a címe is szólt, hogy hogyan lehetnénk, vagy Hogyan lehetünk boldogabbak? Hát a közvélemény-kutatások akkor is, meg rendre azóta is azt mutatják, hogy az utolsó helyek valamelyikén vagyunk mi, magyarok, a boldogságrangsorban. Bár azért, tegyük hozzá, a boldogság értelmezése nagyon relatív. Nem is tudom, a tudománynak egyáltalán van erre definíciója, hogy mikor vagyunk boldogok? Meg mi a boldogság egyáltalán? Egyáltalán ez egyfajta mentális állapot?

Hát ez a csodálatos, hogy a pszichológia vette a bátorságot, merészséget, hogy foglalkozzon egyáltalán az emocionális oldallal, ami ...

Nem egy egzaktan mérhető dolog.

Igen. A boldogság is ide tartozik, és mi több, a hit is ide tartozik. Na most hát a boldogság a legszubjektívebb dolog a világon. Mindenki maga tudja azt megállapítani, hogy ő hogyan van önmagával, a világgal, és a kettő kapcsolatával, hogyan vagyunk mi ezen a világon. És ennek a megállapításában nincs kényszerzubbony, nincs egységesség. Mégis ezért tudjuk kutatni, mert úgy tűnik, ha nagyon nagy populáción fölméréseket végzünk, hogy milyen komponensek azok, amikre válaszol az ember, hogy engem is az tesz boldoggá, téged is az, vannak hasonlóságok.

De ugye ez nemcsak egy elégedettségérzet vagy -érzés.

Világos.

Nyilván valami több annál.

Bizony, igen, mert mérhető hormonálisan például. Mérhetjük a belső idegrendszeri és hormonális folyamatoknak a jellegzetes mintázatával. Van kötődéshormon. Ugye az oxitocin kötődéshormon, szeretethormonnak is nevezzük. Óriási, ahogy ezeket felfedeztük. Vagy az endorfin, amiről már beszéltünk, mondtuk ugye, hogy a futásnál szinte magától termelődik és hogy milyen jó, mert boldogító hatású. A szerotonin is ilyen hormon, nem is sorolom tovább. Tehát tulajdonképpen mikor ez a boldog állapot bennünk előáll, a szervezet maga is már természetesen reagálva ezt a választ adja, és ez mérhető. De itt most nem arról van szó, hogy vegyük le a szerotonintöltést és majd abból megállapítom, hogy ön boldog-e vagy én boldog vagyok-e. Hanem a szociális mezőben, a társas mezőben kell ezt mondani. Ezért van az érintésnek is akkora szerepe, mi veleszületetten társas lények vagyunk. Mi nem tudunk egymás nélkül se élni, se halni. Lehet, hogy pusztítjuk, marjuk egymást a konfliktusokban, de nem tudunk egymás nélkül élni. Ezért oda jutott a tudomány, hogy azok a tételek, tézisek, hogy mitől, mi által vagyunk boldogok, tehát ezek a hatások, amik minket olyan állapotba hoznak, hogy valóban akár hormonálisan és idegrendszerileg is követhetők, azok mind társas mezőhöz kötöttek. Én nem önmagamtól önmagamban vagyok, hanem valaki által vagyok boldog. Az interakcióban valósul meg, hogy átélem azt, hogy fontos vagyok valaki számára. Hogy valaki vagyok ezen a világon. Pici kortól kezdve azért kiabál az a három-öt éves gyerek, mert ő valaki akar lenni, jelzi, hogy ő is valaki. Tessék énrám odafigyelni! Innen kezdve a halálunkig fontos, hogy valaki számára jelentősek legyünk, és ehhez kötődik a szeretet. A szeretet és szerelem, hogy legyek valaki számára a legeslegfontosabb. Angyal András dolgozta ki, egy Amerikába szakadt, hazánkfia pszichológus, ezt a furcsa fogalmat: szükségeltségi szükséglet, hogy legyen valakinek énrám szüksége. Magának legyen valaki olyan, aki azt mondja, nélküled nem tudok boldog lenni, nem tudok létezni. És akár ha csak segítségért kéri is magának, de azt üzeni, hogy magának muszáj, hogy létezzen, mert maga nélkül nem megy az élet. Ezek olyan üzenetek, hogy erre mit csinál a maga szervezete? Vitalitás generátorokat, azaz életerős, serkentő hormonokat, és olyan fizikai folyamatokat indít a szervezeten belül, hogy maga egészségesebb állapotba kerül. Ha valaki például magányos, ez hiányzik. Negyven-hatvan éves kor között a férfiak azért halandóbbak, ha magányosak, mert nincs az a kapcsolat, ami egy férfi számára a nő felől olyan éltető erőket küld, mint szeretet, törődés, gondoskodás, odafigyelés.

Tehát mondjuk a családnak, a kiegyensúlyozott párkapcsolatnak, gyerekeknek gyakorlatilag immunerősítő hatása lehet?

Boldogító minden szempontból.

Ugye Kopp Mária kutatócsoportjának voltak erre vonatkozó kutatásai.

Hogyne, éppen most a HVG kiadásában megjelent ismét a Boldogságkeresés útja. Kopp Mária általam nagyon tisztelt, olyan tudósasszony, akinek a tudománya abszolút lement a legalapvetőbb köztudat szintjére. És például Skrabski Árpáddal, a párjával ők is egy olyan kapcsolatban éltek, egy olyan mintaházasságban, hogy tényleg bizonyították ezt – és ha már van olyan kapcsolat a világon, amelyik ilyen hamisítatlanul tökéletes és kiegyensúlyozott, azt mondhatjuk, igen, van boldog párkapcsolat. Na, én is híve vagyok ennek, igenis van boldog párkapcsolat.

Ezt ugye több alanyon is mérték, nemcsak a saját párkapcsolatukon és házasságukon keresztül.

Hát hogyne. És a Boldogságkeresés útjai című könyvben, amit mindenki figyelmébe ajánlok, tényleg alapvető kapunyitás történik. Rávilágítanak arra, ami a tény. És mikor? Amikor a könyv első változata, illetve a könyv egy része – mert itt több minden is van a könyvben –, első része elkészült, akkor még nem volt divatban annyira a boldogságkutatás. Meg valahogy az egészségpszichológia nem hozta ezt ennyire előtérbe. Ők már ekkor leírták azt, hogy mi a párkapcsolat, az összetartozás, a szeretet, a szövetség, az, hogy mi nem érdekszövetségben vagyunk, hanem érzelmi szövetségben és elkötelezettségben. Hogy felülírja a mi érzelmi összetartozásunk az összes egyéb érdeket, mert az már abból következik, hogy közös érdek lesz. Mi lesz a közös érdek? Pontosan leírják, hogy a közös tervek, közös célok, így például a gyermek iránti vágy és a gyermek születése. És ahogy a gyermek megszületik, hogyan kezd el a férfi szervezetében is egy olyan változás történni, hogy egészségesebb lesz. Lehet, hogy fáradtabbak vagyunk, de mit ad Isten, mégis a szervezetünkben olyan változások történnek, hogy például a szült nők hosszabb életűek. A gyermeket nevelőknél

minél több a gyermek, az anya annál hosszabb életű. Bocsánat, ez egy statisztika, bizonyítható, hogy ez így van.

De ez tulajdonképpen azt támasztja alá, hogy lelki okokra visszavezethetők a betegségeink, a különböző tüneteink, amik jelentkeznek?

Hát a kérdését nyugodtan fogalmazhatta volna kijelentő módban is, mert tényleg így van. Hogy hogyan csináljuk a betegségeinket? Ma már annyira követhetővé válik az úgynevezett pszichoszomatika rejtelme. Még amikor én egyetemre jártam, azt mondta a professzorom, Kulcsár Zsuzsa, akit egyébként nagyon nagyra becsültem és szerettem, hogy aki a pszichoszomatika rejtélyét, a testből lélekbe, lélekből testbe „ugrás” rejtélyét megfejti, az Nobel-díjat fog kapni. És most már annyira tudjuk ezt az utat. És majdnem Nobel-díjat kapott Candace Pert, egy kutatónő, biológus, aki biokémiai kutatásokat folytatott. Ő volt az, aki ezt az egyik oldalról bizonyította. A stresszkutatás oldaláról rég tudjuk, hogy a distressz, a kártékony stressz a szimpatikus idegrendszeri izgalmat fölkorbácsolja, és ezáltal olyan hormonok árasztják el a szervezetet, és olyan idegimpulzusokat kapunk, amiben a szervezet egy ideig küzd, küzd, aztán belefárad, és akkor jön a kimerüléses állapot. A distressz így megbetegít. De egyben azt is tudjuk, hogyan történik, hogy bizonyos szervek betegszenek meg. Rég tudtuk már azt, hogy vannak kivételes legyengített szerveink veleszületetten, örökletesen, vagy én gyengítem őket, például a tüdőmet egy rendszeres dohányzással komolyan tudom károsítani. Na most ezek lesznek azok a szervek, amik könnyebben megkapják a túlizgatottság behatására azokat a hatásokat, amikkel már nem tudnak megküzdeni, és megbetegszenek. De mit bizonyított Candace Pert, ami csodálatos? Hogy minden egyes érzelmi állapotra egy hormonkoktéllal válaszol a szervezet. Ebben különböző hormonok vannak, nemcsak azok, amik mondjuk az izgalmi hormonok. Vegyünk egy eustresszt. Abban benne van az izgalmi hormonszint is, tehát a stresszhormonoknak a szintje is, de benne vannak a szelídítő hormonok is. És ebből egy egyveleg keletkezik. Minden egyes érzelemnél valami olyan állapotba kerül az egész organizmus, az egész szerv, hogy minden sejt tud arról, hogy mi van az egész szervezetben. A sejthártyán helyezkedik el a sejtek memóriája, ezért van sejtemlékezet. Odaszállítódnak a sejtekhez ezek a bizonyos hormonhatások, és a szervek ezt a memóriában rögzítik. De mi van akkor, ha olyan tömegével érkeznek negatív érzelmi behatásokra a hormonok, hogy az már-már eléri azt a szintet, hogy a sejt nem tud megbirkózni vele? Ilyenkor a hálózatban – mert úgy kell elképzelni mindezt, hogy egy óriási hálózatot –, a hálózatban bizonyos szervekre olyan terhek hárulnak így, hogy ezek megbetegszenek. Ezért bizonyos típusú érzelmek jellegzetes betegségekkel összefüggenek. Például, ha én hordozok magamban olyan haragokat, olyan szégyeneket, olyan elfojtott, nem tudatosított és a testemben lepakolt, hogy úgy mondjam, kártékony érzéseket, amivel gyűlölet, düh, meg nem bocsátás van bennem vagy ennek hormonmegfelelői, ezzel károsítom magát a testemet. És a daganatos betegségek keletkezésében kimutatták, hogy a feloldás, megbocsátás, elengedés, a lelki átdolgozás egy módosult lelkiállapotot, módosult hormonális állapotot teremt, és ezzel például a gyógyuláshoz jelentősen hozzájárulhatunk.

A beszélgetés végén még kanyarodjunk vissza a boldogsághoz, illetve a boldogságkereséshez. Többször írt arról és többször beszélt is arról, hogy a mai, modern, fogyasztói szemléletű világunkban mennyire tulajdonhoz és anyagi javakhoz tapasztjuk a boldogságot és a boldogságérzést, tehát ahhoz, hogy mink van vagy mit szereztünk meg. De az emberek többségének szerintem, ha fölteszi magának azt a kérdést, hogy mikor volt a legboldogabb vagy mikor volt boldog az életében, és visszatekint az életének elmúlt évtizedeire, akkor azért nem elsősorban lenyitható tetejű sportautók meg egyre többet tudó mobiltelefonok jutnak az eszébe, hanem talán mondjuk a gyerekének az arca a szülőszobán, egy nyaralás, egy utazás vagy egy karácsony este. Nem így van?

Annyira igaza van, hogy én sokszor nehezményezem, hogy maga a kérdésfeltevés is hamis, amikor azt mondjuk, mitől vagy boldog, mitől voltál boldog életedben? A kérdés helyesen talán úgy hangzik: mikor voltál, milyen élményhez kötötten? Amit maga most elmondott, pontosan erről van szó. Világszerte csináltak egy felmérést arról, mi az a peek experience, csúcsélmény, amire úgy emlékszünk, hogy a halálunk pillanatában is elénk idéződik talán. És bizony nálunk, nőknél ez a gyermekszülés, születés. Amikor a kínból megszületik az a páratlan, egyedi lény, aki egy a szerelmemből fakadó társamtól. Tehát elmondhatatlan. És a közös élmények, mindig az együttes élmények azok, amelyek ezeket az élményeket hozzák. Akkor ugye azt kérdezem: hát őrültek vagyunk mi, hogy annyira hajtunk, hogy legyen még egy forinttal többünk, és közben kiirtjuk az életünkből azokat a meghittségeket, az együttlétek örömeit? Született a Debreceni Egyetemen már évekkel ezelőtt egy olyan doktori disszertáció, ami ilyen evidenciákat igazolt. Azok a családok, ahol például rendszeresen együtt étkeznek, beszélgetnek, esznek-isznak, ünnepeket megülnek, összejönnek, tartják a kapcsolatokat, baráti kapcsolatot, szeretetkapcsolatokat, ott egyenként a családtagok egészségesebbek - ugye ezt a stresszszintek mérésével lehetett igazolni -, és a családi kohézió, a problémákkal való megküzdés ezekben a családokban sokkal jobb. Hát akkor azt kérdem: miért nem tesszük? De még egyet szeretnék elmondani, ami cáfolhatatlan vagy hát mindenesetre nagyon nehéz volna valamit is ellene szólni. Egy Robert Waldinger nevű professzor a Harvard egyetemen évtizedek óta vezet egy vizsgálatot, amelyben adatbankot létesítettek a születéstől, bölcsőtől a sírig. Vizsgálják, mitől függ, hogy a születéstől a halálig milyen hosszú élettartalmú valaki, milyen az egész életút. Ebben benne vannak a hozott, genetikai handicapek, benne vannak a felmérések, hogy mi történt vele gyerekkorában, az életesemények, iskolázottság, minden. Egy-egy embernek az adatbankja milliós számú adatot tartalmaz. Ezt csinálják évtizedek óta, generációkon át, miközben hát a második világháború is lezajlott, és annyi minden történt a világon körülöttünk. Azt nézték, milyen az egészségi állapot, mennyire érzi magát valaki jól a bőrében, mennyire tudja megvalósítani azokat a vágyait, hogy ő legyen valaki a világon. Ezeket a tényezőket mind-mind regisztrálták mindenkinél, időszakos felmérésekkel. Azt, hogy milyen hosszú életű végül is, ugye eldöntötte a sors. És tudja, hogy mi a döbbenetes? Hogy minden egyes korosztálynak a külső eseményektől függetlenül ugyanaz jön ki pozitív korrelációban, de rendkívül magas korrelációban. Nevezetesen, hogy aki inkább egészséges, inkább boldognak érzi magát, inkább tudja megvalósítani a vágyait, és nyolcvan évtől hosszabb életű, ezek az emberek jó párkapcsolatban élnek, szeretetkapcsolatban. A családi életük olyan, amit védelmeznek és nagy hangsúlyt helyeznek rá, hogy a munka és a család kétlábú életszerkezetében a családnak áldoznak annyit, amennyit a munkának is áldoznak. A munka ezáltal tud önmegvalósító útra kerülni az életükben. Hát én tisztelettel mondom mindenkinek: meg tudod csinálni ezt a két lábon állást? Legalább annyit, hogy ugyanannyit áldozol a szeretteidre, a családodra, a gyermekedre? Én rémülettel gondolok vissza arra, és töredelmesen, szégyenkezve bevallom: mikor a doktorimat be kellett fejezni, határidő volt, a gyerekeimet otthagytam. És álltak a rácsnál és néztek ki utánam, és sírtak, és mondták, „mama ne menj el a dolgozóba”, és a szívem szakadt meg. És elmentem, mert ezt kívánta tőlem az a kultúra, ami rám parancsolt, hogy ezt te tedd meg. Ez az, amit most, ha megfordíthatnám a dolgokat, ha visszacsinálhatnám, máshogy tennék, de ehhez meg kellett öregednem, hogy belássam. De most ezerrel ezt mondom az anyukáknak. A kötődésirodalom, ma attachment kutatás, tudja, mi mellett szól? Benda Józsefnek van egy könyve: A szakadék szélén, ez a címe. Kimutatta azt, hogy amikor a kötelező munkába állás elindult, a gyermek és az anya kapcsolatának a legharmatosabb első időszakára esett, amikor az egész élet bizalmi, biológiai mintája kialakul, hogy hogyan tudok szeretni, örülni, ragaszkodni, hűségesnek lenni, hogy tudok bizalmat érezni a másik ember iránt. Vagy lesz egy pozitív kötődési minta, vagy lesz egy bizonytalan. És ha bizonytalan a kötődési minta, húszéves koromban is azzal a kötődési, hát hogy mondjam, félresiklással élek. Ezért olyan fontos, hogy a szeretetet, a kapcsolatot állítsuk középpontba.

Kapcsolódó hang

Bagdy Emőke: mi a boldogság titka?
 
A címlapról ajánljuk

×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

A médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Mecenatúra Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018