Természetesen nem esett jól, de gyorsan fel kellett ezt dolgozni, mert nincs idő siránkozásra. 17 éves koromtól én voltam a magyar válogatott első számú kapusa, és ha nem kezdek egy olyan meccsen, ahol a feljutás a tét, akkor pár kérdés megfogalmazódik a fejemben, de aztán gyorsan tudtam váltani. El kell felejteni a személyes dolgokat, egy csapatról beszélünk, körülnézve az öltözőben láttam húsz olyan embert, akiért bármikor tűzbe tenném a kezemet. Próbáltam a srácok segítségére lenni, a padról biztattam őket, aztán amikor beálltam, mintha lehúzták volna a rolót előttem. Visszagondoltam olyan dolgokra, amikor átéltünk közösen. Egy pillantásból tudjuk, hogy mit akar a másik, és ez már elég, hogy egyből, akár bemelegítés nélkül is játékba lendüljek.
Megmutattuk a karakterünket, 0-2 és 1-3-ről is felálltunk. Hálásak vagyunk a közönségnek is, hogy végig mellettünk álltak. Nagyon fájó, hogy nem tudtuk nekik megmutatni az aranyérmet. Páratlan dolog a mai időkben, hogy négyszer megtelt a Sportaréna. Ígérjük, hogy harcolni fogunk és legközelebb is megpróbáljuk.
Miben voltak jobbak az olaszok?
Komolyabb hokikultrával rendelkeznek. De milyen érdekes, hogy 1998-ban még vért izzadva jutottunk fel a C csoportból, most pedig kudarcnak számít az, hogy hosszabbítás után kikaptunk az olaszoktól a sorsdöntő meccsen. Persze fáj, meg is könnyeztük páran, de egy idő múlva a helyén kell kezelni ezt a szereplést, mert meg kell nézni, hogy milyen állapotok vannak itthon a sportágban.
Mennyire lesz nehéz felállni a padlóról?
Segítenünk kell a fiataloknak, mi öreg rókák már megéltünk mindent. Normális fejjel és szívvel a kudarcból is tudni kell építkezni.
Új világ köszöntött be a hazai bankautomatáknál