A Zalavár-Vársziget területén folyó tervszerű régészeti kutatások idén a lelőhely legösszetettebb múltú, és a későbbi beavatkozásoktól leginkább bolygatott déli harmadán, különösen nehéz körülmények között zajlottak. Szőke Béla Miklós, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója és Ritoók Ágnes, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze vezetésével, a két intézmény együttműködésében folytatták idén is a munkálatokat.

A közlemény felidézi, hogy a Vársziget déli nyúlványát a 840-es évek elején Pribina és Kocel – korabeli forrásokban Priwina és Chezil – erődített udvarháza számára egy széles és mély erődítési árokkal határolták le, majd ebben építették fel a 850. január 24-én felszentelt Mária-templomot. Szent István király ezekre az előzményekre támaszkodva alapította meg a helyszínen azt a bencés monostort, amelynek templomát – a renovált Mária-templomot – 1019-ben Szent Adorján tiszteletére szentelték fel.

A monostort a középkorban többször átépítették, bővítették, a 15-16. században megerődítették. A török elleni harcok idején végvárrá építették át, amelyet – a monostor és a templom még megmaradt épületrészeivel együtt – 1702-ben I. Lipót parancsára felrobbantottak. A romok kőanyagát ezután a környező utak és gátak építéséhez hordták el, helyüket homokbányának használták, amely a 19. század közepe óta egyre mélyült, és mára mintegy 1500 négyzetméter kiterjedésűvé vált.

Drónfelvétel a kutatott területről. Forrás: ELKH

Bár a Vársziget Magyarország egyik legkorábban felfedezett régészeti lelőhelye, amelyet 1841-ben és 1881-ben is dokumentáltak, az idei ásatáson a kutatók megbizonyosodtak róla, hogy az egykori Mária-, majd Szent Adorján-templomot az alapfalak aljáig elpusztították. Végleges kijelentést azonban csak jövőre tehetnek, amikor a szakemberek mindenütt elérik az altalaj szintjét.

A lelőhely pusztítása a 20. században is folytatódott. A tihanyi levendulás révén elhíresült Bittera Gyula az 1930-as években a bányagödör déli szélénél illóolaj-lepárló üzemet emelt, amelyhez darálóhelyiség, kút és vízlevezető akna is tartozott. Ezek terméskő alapokon álló, sárga, homokos habarcsra rakott téglafalai és betonpillérei az Árpád-kori monostor még megmaradt alapfalaira vagy azok pusztulási rétegére épültek.

A lelőhely szisztematikus régészeti feltárása az 1950-es évek elejétől indult meg. Cs. Sós Ágnes, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze 1963 és 1966 között ugyancsak a bányagödör déli szélénél igyekezett tisztázni, mi maradt meg a monostorból és templomából. A keskeny kutatóárkokkal végzett ásatás azonban csak szerény eredménnyel járt, a jelenségek közötti összefüggéseket nem segített megismerni, sőt némelyik éppen ezek által semmisült meg.

A különböző újkori bolygatások, pusztítások ellenére több olyan felület található a helyszínen, amely a középkor óta érintetlen maradt. A gyepréteg eltávolítása után a bányagödör déli szélétől egy egyméter széles, mintegy 17 méter hosszú, észak-dél irányú tégla-, kő- és habarcstörmelékes sáv jelölte ki az Árpád-kori apátság keleti falának helyét, azonban sem a falhoz tartozó egykori járószintet, sem a bontási szintet nem lehetett már dokumentálni. Csak az alapárok legalsó, 25-30 centiméter vastag törmelékes betöltése és az alatta sűrűn egymás mellé levert cölöpökből álló alapozás maradt meg.

Ezzel a fallal párhuzamosan, tőle hat méterre nyugatra még egy cölöpös alapozású fal húzódott, amely a kolostornégyszög keleti szárnyának utolsó helyiségét határolhatta. A cölöplyukak egyikéből egy IV. Béla-dénár is előkerült, amelyet egy éppen ide vájt rókalyukban találtak meg a kutatók.

A kolostort a későbbi századokban folyamatosan javították, toldották, erődítették. A keleti falat a feltárt szakaszon egy külső, utólagos támpillér erősítette, belső oldalán pedig két eltérő időben, eltérő színű habarccsal épített falszakasz csatlakozott hozzá.

A keleti fal délkeleti falfordulója környezetében kisebb átmérőjű, vöröses korhadékkal kitöltött cölöpök rendeződtek félkörívbe, amelyek a délkeleti falsarok visszabontásakor kialakított, már Giulio Turco 1569-ben készült rajzán is megörökített kerek torony 70-80 centiméter széles alapozásához tartozhattak.

A keleti fal külső és belső oldala mentén nagy méretű faoszlopokat ástak le, és palánkkal erődítették a már a korábbi évszázadokban is gyengélkedő falszakaszt. A déli falszakasz védelmére emelt palánkot – amelynek faszerkezetére számos vasszög és ácskapocs utal – nagy méretű kövekkel töltötték ki, amelyek a faszerkezet elkorhadása után szétterültek.

A déli falszakasz feletti törmelékréteg tisztítása során a régészek egy kiemelkedően szép, alabástromot idéző, úgynevezett pipaagyagból készült angyalszobrocska töredékére bukkantak, amely a párhuzamok alapján egy németalföldi, talán utrechti műhelyben készült a 15. század második negyedében.

Közvetlenül a bányagödör déli szélénél a kutatók egy kétszer kétméteres, tégla-kő szerkezetes épített tűzhelyet tártak fel, keleti oldalán lemélyített, habarcspadlós, méternyi széles előtérrel. Az előtér betöltése nagy mennyiségű 15. századi edénytöredéket, egy vassarkantyút és egy vas késtokveretet rejtett.

A tűzhely kelet felé a monostor keleti falának alapárkáig nyúlt, és egy kis szakaszon bele is vágott abba. Déli szomszédságában egy hozzá hasonló, de kevésbé épen maradt tűzhely maradványai is előkerültek. Hogy a kolostornak pontosan mely építési fázisaihoz köthető a két tűzhely, azt az ásatás folytatásakor tudják majd tisztázni a kutatók.