Bolyky Orsolya azzal kapcsolatban nem tudott pontos válasszal szolgálni, hogy az úgymond „családirtás” és hasonló típusú cselekmények milyen arányban végződnek az elkövető öngyilkosságával, de mindenképp gyakorta.
A kriminológus elmondása szerint
a szakirodalom két csoportja osztja az elkövetőket: pszichotikusokra és nem pszichotikusokra.
Előbbiek olyan mentális betegségben szenvednek, esetleg olyan mentális állapotban vannak, ami ellehetetleníti a valóság észlelését, ezáltal gyakorlatilag egy téves eszmében, ettől vezérelve követik el a cselekményüket, lásd skizofrén élkövetők. Míg a nem pszichotikus elkövetők esetében tipikusan valamilyen egzisztenciális bizonytalanság, elkeseredettség és kilátástalanság áll a háttérben.
A szakértő arra is kitért, hogy a pszichotikus elkövetésnek sokszor van előjele, amit ugyan a környezet észlel, de általában nem vesz komolyan, nem tulajdonít nagy jelentőséget ezeknek. Azoknál, akik esetében nem valamilyen betegség húzódik meg a háttérben, az előjelek jellemzően a zaklatás bűncselekményéhez állnak közel, akár meg is valósítják azt. „Azért ezeknél az elkövetőknél is
legtöbb esetben megjelenik valamilyen mentális zavar, akár depresszió, akár ennek valamilyen változata, valamilyen hangulatzavar”
– emelte ki.
Természetesen az, hogy mi játszódik le az elkövetők fejében a kiterjesztett öngyilkosságoknál, kizárólag akkor tárható föl, ha az elkövető túléli a saját öngyilkosságát, tehát amikor ez kísérleti szakaszban marad – tette hozzá Bolyky Orsolya. – Az a jellemző, hogy
a cselekményeiket eltervezik, és nem hirtelen indíttatásból követik el.
Az öngyilkosságot elkövetők – nemtől függetlenül – gyakorta idősebbek, mint az emberölést általában elkövetők, rendszerint büntetlen előéletűek, és nem igazán jellemző rájuk sem az alkohol-, sem a kábítószer-fogyasztás – még az elkövetés időpontjában sem. „Ilyen értelemben tiszta fejjel követik el a cselekményt; az más kérdés, hogy pszichésen milyen tudatállapotban vannak” – fogalmazott az Országos Kriminológiai Intézet osztályvezető helyettese.