A Solar Orbiter űrszonda a Földről történő megfigyelésekhez képest nagy előrelépest jelent, hiszen amellett, hogy igen közel lesz a Naphoz, egy ferde pályán fog keringeni, ennek köszönhetően pedig rá fog látni „alulról és felülről” is az égitestre, vagyis megörökítheti a csillag poláris vidékeit is – emelte ki Molnár László csillagász az InfoRádiónak nyilatkozva.

Az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjának munkatársa hozzátette: a felderítő misszió várhatóan közvetlen képet adhat a csillag sarkpontjai felől érkező napszélről, ami eltérő módon áramlik, mint az egyenlítője mentén, és segíthet annak megértésében is, mi okozza a napfolt ciklusát.

Mint ismert, a Naprendszer teljes környezetét a Nap határozza meg. Azt, hogy milyen mágneses tér van a bolygók között, illetve hogy milyen plazma áramlik a planétákra. Ez befolyásolja az űridőjárást, mely nagyon fontos a Nap-Föld kölcsönhatásban, illetve komoly hatással bír az áramellátásra, a műholdak, valamint a földi telepítésű technikai eszközök működésére. Vagyis, ha a Nap egy-egy intenzívebb kitörést, mágneses vihart kelt, az a Föld teljes világgazdaságára hatással lehet, tette hozzá a csillagász.

A Nap nem egy szilárd égitest, eltérő a forgási periódusa az egyenlítője mentén (körülbelül 29 nap), illetve a sarkvidékeinél (itt 40-50 napig is eltarthat), ami miatt orsószerűen tekeredik a mágneses tere, és aktivitási ciklusai alakulnak ki. A mágneses tér folyamatos változása pedig hatással van a napfoltok számára, és emiatt változik az űridőjárás is körülöttünk egy 11 éves periódussal, magyarázta Molnár László. Hozzátette:

a Solar Orbiter az első szonda, amely képes valódi rálátást biztosítani arra, hogy ez az űridőjárást is meghatározó mágneses tér hogyan változik a Nap felszínén.

A szonda, amely titánium hőpáncéljának és kalcium-foszfát burkolata révén ellenáll a 480 Celsius-foknak is, a Nap–Föld távolság negyedére, mintegy 42 millió kilométerre (a Nap átmérőjének harmincszorosára) fogja megközelíteni a csillagot.

A Solar Orbiter a Föld és a Vénusz gravitációs erejét fogja használni, hogy kilökje magát abból a – nagyjából azonos – síkból, amelyen a Naprendszer bolygói a központi csillaguk körül keringenek, és így elsőként pillanthassa meg „madártávlatból” a csillag sarkvidékeit. A misszió hét éve alatt, a Vénusz mellett többször is elhaladva minden keringésnél megdől kicsit a pálya, így éri el végül a körülbelül 25 fokos dőlésszöget, vagy ha tovább tud keringeni, még nagyobb szöget is.

A fellövés után három és fél évig csak a pálya alakításán fognak dolgozni. Ezalatt is végez méréseket, de az igazi munkát ekkor kezdi egy körülbelül hétéves elsődleges misszióval. Végső eredményekre legkorábban tíz év múlva fognak számítani a szakemberek az űrszondától.