Valljuk be, nincsen abban rendkívüli, ha a Milan brazilt vesz. 1935 óta, Vincente Arnoni és Eliseo Gabardo, két olasz gyökerű oriundo érkezése óta meglehetősen sok brazil érkezett a klubhoz.
Az ötvenes évek végén csapott fel újra a honosítási láz, három világbajnok (a Brazíliában Mazzola néven ismert Altafini, valamint Dino Sani és Amarildo) érkezett a klubhoz. Ugyancsak a brazil vonalról került a San Siróba Angelo Benedicto Sormani, aki aztán olasz válogatott lett - meg a Milan sztárja, a hatvanas évek nagy sikereinek egyik kovácsa.
Itáliában 1980-ban engedték fel újra az időközben lezárt sorompót a külföldi játékosok előtt. A Milan eleinte britekre, majd a Berlusconi éra kezdetén a hollandokra épített. Aztán a kilencvenes évek közepétől megkezdődött a brazilok rekrutálása. Ma már talán kevésbé emlékezünk André Cruz, vagy Julio César nevére - annál inkább Leonardóéra, aki egyébként ma is a klub egyik képviselője a dél-amerikai piacon.
A világbajnoki arany- és ezüstérmes Leonardo követőjeként az elmúlt években több mint egy csapatra való brazil szerződött a klubhoz, így Serginho, Cafu, Dida, Émerson, Ricardo Oliveira, Roque Júnior, Amoruso, Rodrigao, valamint a legnagyobb sztárok, Rivaldo, Ronaldo, Kaka, a fiatal Pato és néhány nappal ezelőtt Ronaldinho.
A barátai, családtagjai által többnyire csak Dinhóként emlegetett új szerzemény a 2002-ben a Távol-keleten Luiz Felipe Scolari irányításával világbajnoki címet nyert brazil keret hetedik (!) tagja, aki a Milanhoz szerződött.
A valaha a Milanhoz szerződött brazilok összesen tizenhárom világbajnoki aranyérmet őriznek otthonukban, az öt világbajnok brazil válogatottból mindössze az 1970-esnek nem akadt olyan játékosa, aki pályafutása során viselte volna a piros-feketék mezét.
Át kellett írni a Medián közvélemény-kutatási adatait, de van rá magyarázat