Ha valaki 1999-ben egy marék rézdrótot vett volna, akkor ma már szinte műkincsként tarthatná számon. A fém, amelyet a legtöbben csak vezetékek, csövek vagy turkálók polcain látnak, az elmúlt huszonöt évben tízszeresére drágult. Néhány évente jött egy válság, amit mindig egy újabb csúcs követett. A trend pedig egyértelműen felfelé mutatott, mintha a tőzsdei grafikon nem ismerné a medve piacot. A sárga fém túlélte a dotkom lufit, a 2008-as összeomlást, a kínai ingatlanválságot és az elektromos autók hajnalát is.

A réz ma már nem csupán ipari alapanyag. Az elektromos korszak gerince, a modern civilizáció vezetőszála. És bár az árfolyama folyamatosan rángatódzik, mint egy ideges bróker arcizma, az irány mindig is egyértelmű volt. És ez nem véletlen. Egy elektromos autó három-négyszer annyi rezet tartalmaz, mint a régi, benzines társai. A napelemparkokban kilométerekre nyúlnak a kábelek, a szélfarmokban tonnaszám fogy a vezeték, a városok elektromos hálózata pedig szó szerint rézszálakon lüktet. Ha az olaj volt a 20. század vére, akkor a 21. század idegrendszere a réz.

És ez nemcsak költői kép. Minden új gigabájt adat, minden mesterséges intelligenciát működtető adatközpont, minden hőszivattyú és töltőállomás réz nélkül néma maradna. A digitalizáció és az elektrifikáció összeszövődött, és a közös nevezőjük a réz.

A bányák pedig nem startupok. Egy új rézbánya megnyitása 7–10 év engedélyeztetés, politikai tárgyalás, környezetvédelmi jelentések írása és szerencsés csillagállás következménye. Eközben a meglévő lelőhelyek érctartalma csökken, a kitermelés energiaigénye nő, és a munkaerő is egyre drágább. A kínálat ráadásul néhány országra korlátozódik. Chile, Peru és a Kongói Demokratikus Köztársaság adja a világ bányászott rezének zömét. A finomítás több mint 40 százalékát pedig Kína ellenőrzi. Ez a geopolitikai aszimmetria azt jelenti, ha egyetlen andoki bánya sztrájkol, vagy ha Peking új exportkvótát vezet be, a világpiac azonnal rángatózni kezd, mint egy túlfeszített kábel.

A réz tehát nemcsak fém, hanem hatalmi tényező. Az Egyesült Államok és az EU évek óta igyekszik a friendshoringon keresztül baráti partnerektől beszerezni, hogy csökkentse a kínai függőséget. Kína eközben az Új Selyemút projektjeivel Afrikában és Latin-Amerikában mélyíti befolyását. Eközben a termelő országok is kezdenek rájönni, hogy együtt erősebbek. Kongó és Zambia például létrehozta a Battery Corridort, egyfajta afrikai rézszövetséget, amely közös feldolgozást és exportpolitikát épít.

A bányák sem a régi, füstös világot idézik már. A legnagyobb kitermelők nap- és szélenergiát használnak, elektromos dömperekkel dolgoznak, sőt a vízellátást tengervíz-sótalanítással oldják meg. A dekarbonizált bánya ma már nem paradoxon, hanem piaci elvárás. A befektetők és az EU-s szabályozók egyre keményebben kérik számon az ESG-jelentéseket. A munkakörülmények, a környezeti lábnyom és a helyi közösségek támogatása ma már nem PR, hanem engedélyezési feltétel. A körforgásos gazdaság is erősödik. Ma már a világ rézszükségletének több mint harmadát újrahasznosítás fedezi, és ez az arány évről évre nő.

A pénzügyi piacok is felfedezték a rezet, mint az új olajat. A hedge fundok és nyersanyag-befektetők hosszú rézpozíciókban keresik az infláció elleni védelmet és a klímatranzíció profitját egyszerre. Az árfolyamot ugyan befolyásolja a dollár, a kamatok vagy Kína ingatlanpiaca, de a mögöttes trend világos. A kereslet évtizedes távon nőni fog, míg a kínálat csak araszol. A rövid távú kilengések (recessziós félelmek, geopolitikai sokkok) csak hullámok egy óceánon, amelynek szintje lassan, de biztosan emelkedik.

A legtöbb elemző szerint a következő évtized végéig strukturálisan szűk marad a rézpiac. Az elektrifikáció, a mesterséges intelligencia energiaéhsége és a globális urbanizáció még több vezetéket, motort és generátort igényel. A réz iránti igény nem divathullám, hanem történelmi szerkezetváltás.

A történelemben ritka az olyan nyersanyag, amely túléli saját ciklusait. A réz ilyen. Nem csillog, mint az arany, nem robban, mint az olaj. Csak csendben vezeti az áramot, és ezzel összetartja a modern világot.

A cikk szerzője Sebestyén Gáza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense