Párbeszéd a gazdaságról: válságkezelés a világban - ortodoxia vagy unortodoxia?

Ha megnézzük, hogy mi okozta a 2008-09-es válságot, akkor Virág Barnabás szerint nagy hiba lenne elfogadni a kapzsi bankárok, felelőtlen politikusok, vagy a lusta és versenyképtelen dél-európai országok leegyszerűsítő narratíváját. A probléma sokkal mélyebben, rendszerszinten volt kódolva. Az okokat érdemes valahol a 70-es évektől elkezdeni keresni. Ekkortól figyelhető meg, hogy az állam szerepe - mind a gazdaságban, mind a közgazdasági gondolkodásban - elkezdett háttérbe szorulni, miközben egyre általánosabbá vált a vélemény, hogy a szabad piaci mechanizmusok érvényesülése esetén a fejlett gazdaságokat mély és elhúzódó válság már nem érheti - áll az Alapblog összefoglalójában.

Az időszakot kísérő jelenség volt a bérhányad folyamatos csökkenése, ami azt jelentette, hogy a munkavállalók egyre kevésbé részesültek a megtermelt jövedelmekből, így a vásárlóerejük is csökkent, ugyanakkor a növekvő tőkejövedelmek egyre nagyobb része került ki a gazdasági körforgásból. A csökkenő jövedelmeknek az lett a következményük, hogy a háztartások - leglátványosabban az USA-ban - egyre inkább hitelfelvételből finanszírozták lakásvásárlásaikat és fogyasztásukat. Amit ráadásul a pénzügyi globalizáció kiszélesedésével sokszor európai és kínai megtakarítások is finanszíroztak. Ahogy egyre több alacsonyabb törlesztési képességgel rendelkező adós lépett be a folyamatba, a történet fenntarthatatlanná vált, és idővel komoly válságba kellett torkollnia. Jól jelezte a válság speciális természetét, hogy a végül globálissá terebélyesedő probléma nem egy ingatag feltörekvő gazdaságban, hanem a világ legfejlettebb piacán, az USA-ban pattant ki.

Szabó László szerint a gazdaságpolitika legfontosabb feladata a gazdaság természetes ciklikusságából adódó változások szélsőséges mértékének csillapítása. Magyarul: ha nagyon eldurvul a buli, akkor lejjebb kell csavarni a hangerőt, és elvenni az alkoholt, ha ellenben nagyon leül a hangulat, be kell rakni valamiféle lelkesítő zenét. Az USA-ban a nagy válság előtti óriási ingatlanbuborék képződését a gazdaságpolitika nem próbálta megakadályozni, ebből aztán komoly másnaposság kerekedett, aminek a következményeit mind a mai napig érezzük. Ezek alapján ez a válság nagyban hasonlít több korábbi válságra, ha a szabályozórendszer nem látta el a fent említett, alapvető feladatát.

A konkrét problémát egyébként azt jelentette, hogy az Egyesült Államokban az 1990-es évek második felétől fontos politikai célként jelent meg az „american dream” azaz a saját tulajdonú lakással rendelkezők arányának növelése. Ez gyakran csak azon az áron volt megvalósítható, hogy a szabályozás gyengítésével az alacsony hitelképességű (subprime minősítésű) családok egyre nagyobb arányban jutottak lakáshitelhez. Mikor aztán az óriási áremelkedési folyamat kidurrant a lakáspiacon, ezek az adósok képtelenek voltak törleszteni, így a fedezetet jelentő lakások százezrei maradtak a bankok nyakán. A politikai célkitűzések akadályozták a gazdaságpolitika alapvető feladatának végrehajtását, és ennek nagyon súlyos következményei lettek. Nem előszőr történt ez meg a gazdaságtörténelemben. És persze nem is utoljára...

Virág Barnabás szerint fontos látni, hogy a 70-es évektől uralkodó gazdaságfilozófia egyik sarokköve a dereguláció volt, így a szabályozás hiányát számon kérni legalábbis problémás.

A válságkezelés kérdésében ugyanakkor mindketten hangsúlyozták, hogy az Egyesült Államok lényegesen jobban szerepelt, mint Európa. Előbbi pragmatikusan és főleg jóval korábban állt neki a költségvetési és monetáris lazításnak. Virág Barnabás szerint ennek következményeit jól mutatja, hogy jelenleg az amerikai gazdaság mintegy 15 százalékkal jár a válság előtti szint fölött, míg az eurózónában ez az érték csak 6 százalék. Az EKB egyik hibája a válság utáni korai kamatemelés volt, ami a fiskális stimulus visszavonásának sürgetésével 2012-ben újabb recesszióba lökte a térséget. A másik nagy hiba szerinte a dél-európai országok válságának hibás értelmezése és téves kezelése volt. Nem véletlen, hogy ők még mindig a 2007-es szint alatt járnak a GDP tekintetében. Talán a legkézelfoghatóbb jele az európai válságkezelés hiányosságának, hogy a jövő szempontjából legfontosabb, fiatal generációban az eurózónában még 10 évvel a nagy válság után is 20 százalék fölötti a munkanélküliségi ráta – így nyugodtan hívhatjuk ezt egy elveszett generációnak.

Szabó László kiemelte, hogy az Egyesült Államok banki válságkezelése kreatív és professzionális volt. Az első komolyabb bankcsődöt követően az állam egy óriási tőkeinjekcióval a bankrendszer legnagyobb tulajdonosává vált. Ismerve a saját gyengeségeit, nem szavazó, de magas elsőbbségi osztalékot biztosító részvényeket jegyzett le, így egyrészt a gazdasági döntéseket nem államosította, ugyanakkor érdekeltté tette a bankokat az állami részesedés gyors kivásárlására. Ez néhány éven belül megtörtént, a bankrendszer ismét lábra állt, az állam pedig busás nyereséggel adta el a részvényeit.

Ezzel szemben Európában a beteg bement trombózissal a baleseti sebészetre, ahol aztán hosszú évekig hozzá sem nyúltak – a gazdaság vérkeringését biztosítani hivatott bankrendszer például Olaszországban kilenc évvel a válság után is még le van fagyva. Az EKB 2011-ben már kamatot emelt, szinte azonnal recesszióba taszítva az európai gazdaságot. A komolyabb eszközvásárlásokat is csak hat évvel a Fed után kezdte meg az EKB. Mintha külön bolygón élne a két gazdasági elit!

Virág Barnabás szerint az eurozónában a legnagyobb hiányosság a válság előtt az intézményrendszer felkészületlensége és hiányossága volt. A válság komoly tanulsága volt, hogy a központi bankoknak kiemelt szerepet kell játszaniuk a válságkezelésben. Ez az EKB esetében sokáig kérdőjeles volt. Egy esetleges jövőbeli válságban már bizonyosan az EKB is nagyobb aktivitással fog bekapcsolódni a helyzet normalizálásába.

A másik nagy tanulság, hogy a pénzügyi közvetítőrendszer szabályozására nagyobb hangsúlyt kell helyezni. Erre a válság óta a felügyelő hatóságok világszerte sokkal erősebb mandátumot kaptak, ami hosszú távon is fennmaradhat. Ezzel ugyanis nemcsak a monetáris politikán, hanem a szabályozáson keresztül is befolyásolni lehet majd a hitelkiáramlást.

A harmadik eleme a válság utáni világnak, hogy az adórendszerek új alapokra kerülnek. A globalizáció eleinte csak az árupiacokat érintette, de most már a tőke, sőt a munkaerőpiac is globálissá vált. Ennek megfelelően az adórendszert is újra kell tervezni. A jövedelem típusú adók felől a fogyasztási adók felé tolva a hangsúlyt. Magyarországon ezt a folyamatot 2010 óta markánsan látjuk.

Virág Barnabás szerint nincs éles határvonal válságkezelés és a hosszabb távú gazdasági növekedést megalapozó gazdaságpolitikák között. A válság kezelésének módja a hosszú távú növekedésre is kihat. Jó példa erre a dél-európai gazdaságok problémája, ahol a válságkezelés erodálta a hosszú távú növekedés alapjait azzal, hogy sokszor a leggyorsabb kiadáscsökkentési lehetőségekhez nyúltak: az oktatási és a beruházási kiadások visszafogásához. Magyarországon e tekintetben nagy előrelépés volt az adóreform, mivel a munkát terhelő adók csökkentése tartósan segített kimozdítani a hazai munkapiacot a korábbi nagyon alacsony aktivitással jellemezhető helyzetből.

Szabó László viszont azt hangsúlyozta, hogy kreatívnak kell lenni a válságkezelés során, korábban nem használt eszközökhöz kell nyúlni a helyzetnek megfelelően. A válság minden országban sajátos módon jelentkezett: Magyarországon például a magas devizaadósság volt a problémák egyik legfőbb forrása, míg az eurózónához már korábban csatlakozó Szlovéniában a hazai kézben lévő bankrendszer feltőkésítése.

Szabó László szerint itthon a válságkezelés legfontosabb intézkedése egyértelműen a devizaadósság forintosítása volt, ami a későbbi monetáris mozgástér és ezen belül a kamatcsökkentés szükséges, bár nem elégséges feltétele volt.

Amit viszont óriási problémának látott Magyarország esetén az az, hogy a különböző intézkedések taszító propagandaelemekkel lettek ötvözve. A válság során tönk szélére kerülő államháztartásnak érthetően onnan kellett forrásokhoz jutnia, ahol pénz van – például a bank- és a közműszektorból. Viszont az a jelenség, hogy eközben a bankárokat és a multikat ellenségként próbálta a kormányzat beállítani már azzal járt, hogy a lakosság jelentős része elbizonytalanodott, hogy itt valóban az államháztartás rendbetétele, vagy a kapitalizmus lebontása zajlik-e. A magánnyugdíjpénztárak korábbi államosítása csak növelte a bizonytalanságot, így nem meglepő, hogy a görög válság kirobbanása és a forint gyors értékvesztése hónapjaiban megingott a magyar gazdaságba vetett bizalom, a tőke menekülni kezdett, és újra le kellett ülni az IMF-fel.

Virág Barnabás szerint ezek sokszor szükségszerű súrlódások voltak, mivel az adórendszer sok elemét teljesen át kellett szabni. Ilyen volt a tőkeadók nagyobb mértékű bevonása a közteherviselésbe. Az ebből adódó problémákat később a kormányzat által kötött stratégiai megállapodások voltak hivatottak kezelni – így összességében egy tanulási folyamatot láttunk. A jövőt tekintve szerinte az adórendszer alapjai le vannak rakva, az alapvető irányokat kijelölték. Ugyanakkor érdemes folyamatosan készen állni a szükséges finomhangolások elvégzésére.

A következő évek legkomolyabb kihívása a munkapiacon látható szűk keresztmetszetek kezelése lesz, amihez magas szintű oktatásra és képzési rendszerre van szükség. A másik kulcsterület a kis- és középvállalkozások hatékonyságának javítása, ugyanis a makroszinten jelentkező kihívások ezen szegmensben kumulálódnak. A kkv-k jelenleg meglévő technológiai és a hatékonysági hátránya azzal jár, hogy nagyobb szükségük lenne a képzett munkaerőre, miközben alacsonyabb béreket tudnak érte fizetni, mint a nagyvállalatok. Ez fel kell oldani.

Szabó László szerint sajnos a növekedés könnyebbik szakaszát már bejártuk. Megjelent 700-800 ezer ember a munkaerőpiacon, közel kerültünk a teljes foglalkoztatottsághoz, így ezen a területen már nem nagyon lehet javulni. Elgondolkodtató, hogy az elmúlt pár évben a gazdaság nem nőtt nagyobb ütemben, mint a foglalkoztatottak száma. A hatékonyság növelése tehát a további növekedéshez elkerülhetetlen, és ez nem csekély kihívás.

Érdekes jelenség, hogy az állami szolgáltatások versenyképességének egyre nyilvánvalóbb hanyatlása. Ugyanis az állam egy csomó színtéren versenyre kényszerül a korábban állami monopóliumnak számító területeken. Aki megteheti, szinte kivétel nélkül a magánegészségügybe menekül, legalábbis azokon a területeken, ahol ez lehetséges. A magángimnáziumok (sőt, már magán általános iskolák!) szívják el a legjobb tanárok és diákok egy részét, ahonnan pedig – nemzetközileg jegyzett hazai felsőoktatási intézmény híján - egyre többen mennek külföldi egyetemekre. Az állam tehát az alapvető funkciókat el tudja látni, de egy szint fölött nem tud versenyezni a magánszektorral, ráadásul most már az államok közt is megkezdődött a versengés – ennek következményeit látjuk az elvándorlásban. A kulcs a jövőre nézve az, hogy a magyar állam visszaszerezze versenyképességét az egészségügyben, az oktatásban, és az sem lebecsülendő versenytényező, hogy olyan légkört teremtsen az országban, ahol az emberek jól érzik magukat.

Ha Kínához és az Egyesült Államokhoz hasonlítjuk, akkor Európa mindkét fél szerint lépéshátrányban van. Szabó László az EU-t ahhoz a dinoszauruszhoz hasonlította, amelyiknek már három éve rágcsálják a farkát a ragadozók, de ez az inger csak most jutott el az agyába. Igaz, most már legalább észrevette a kihívásokat, és csak reménykedni tudunk, hogy a következő években gyorsabban és hatékonyabban tud reagálni a gazdasági és politikai kihívásokra. Mindannyiunknak ez az érdeke.