A kormányfő bejegyzésében a hivatásával járó kettősséget tárta a nyilvánosság elé: egyszerre írta le a nemzeti szolgálat felemelő érzését és azt az óriási, olykor bénító súlyt, amelyet a választók jogos elvárásai rónak rá. Bár korábban úgy vélte, a mindennapi életének drasztikus átalakulása jelenti majd a legnagyobb kihívást, a valóságban a hatalommal járó elszigeteltség bizonyult a legmélyebb próbatételnek.

„Egyszerre éreztem felemelőnek és a jogos elvárások miatt óriási felelősségnek. És persze

sokszor magányosnak”

– fogalmazott a miniszterelnök, rámutatva arra az elkerülhetetlen igazságra, hogy a nemzet sorsát érintő végső döntések terhe végső soron egyetlen ember vállára nehezedik.

Magyar Péter a vezetői szerepkört egy viharban navigáló hajóskapitány hivatásához hasonlította. Mint írta, a parancsnoki híd nem a dicsőség helyszíne, hanem a szolgálaté: a kapitánynak szélcsendben és orkánban is ott a helye, éberen őrizve a rá bízott közösséget.