Megrendülve adjuk hírül, hogy 2026. február 21-én, életének 78. évében elhunyt Kecskeméti Sándor nemzetközileg elismert, Munkácsy-díjas keramikus- és szobrászművész. A kortárs magyar plasztika egyik legeredetibb, legkövetkezetesebb alkotóját veszítettük el, olyan művészt, akinek életműve nem csupán jelentős, hanem megkerülhetetlen a kortárs magyar szobrászat történetében – olvasható a művész családja által kiadott közleményben.

Kompozícióit erőteljes stilizálás, de leginkább elvont nyelvezet, architektonikus szemlélet, szobrászati gondolkodás, monumentalitásra törekvés jellemzi. Formanyelve markáns és összetéveszthetetlen. Egyszerre geometrikus és organikus, zárt és nyitott, súlyos és légies. Életművét számos hazai és nemzetközi elismerés övezi, többek között Bajor Állami Díjjal (1986) és Munkácsy Mihály-díjjal (1989) tüntették ki. Művei világszerte megtalálhatók múzeumokban, galériákban, köz- és magángyűjteményekben, valamint köztéren és épített környezetben egyaránt.

Kecskeméti Sándor tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskola kerámia szakán végezte, mestere Csekovszky Árpád volt. Már pályája kezdetén világossá tette, nem az alkalmazott műfaj, hanem az autonóm gondolkodás érdekli. A kerámiát, melyet a hazai hagyomány sokáig a használati tárgyhoz kötött felszabadította, és a szobrászat rangjára emelte. Művészetében az anyag nem eszköz volt, hanem partner; a forma nem illusztrált, hanem állított.

Korai plasztikáiban a bezártság és az emberi küzdelem motívumai jelentek meg. A kalodák, harcos alakok, zárt és tömör tömegek a korszak társadalmi és egzisztenciális tapasztalatát sűrítették formába. A hetvenes–nyolcvanas években kibontakozó sorozatai (Gyűröttek, Omlások, Monumentek) már a szerkezet és a bomlás, az egyensúly és a feszültség kérdéseit vizsgálták. A hegyeshalmi határátkelő fogadóépületébe készült monumentális domborművei a magyar köztéri kerámiaszobrászat kiemelkedő teljesítményei közé tartoznak. 1989-ben Munkácsy Mihály-díjjal ismerték el munkásságát.

Alkotói gondolkodása szerves kapcsolatban állt a XX. századi európai plasztika nagyjaival – Henry Moore, Eduardo Chillida és Constantin Brâncuși szemléletével, mégis mindvégig megőrizte saját, karakteres hangját. A formák egymásra felelő rendje, a tömeg és üreg dialógusa, a fény és árnyék szerepe nála nem stiláris hatás, hanem belső törvény volt. A papírból készült, tépett, rétegzett munkái ugyanennek a plasztikai gondolkodásnak a sűrített lenyomatai:

bizonyítékai annak, hogy számára a monumentalitás nem méret, hanem szellemi minőség kérdése.

Hosszú évtizedeken át Németország és Magyarország között élt és dolgozott. Köztéri művei Budapesten és világszerte több, mint 40 helyen láthatóak, valamint a bajorországi Gundremmingenben állnak, ahol munkássága egy település vizuális arculatát is formálta.

Nem tartozott a harsány jelenléttel élő művészek közé. Csendben, rendíthetetlen következetességgel dolgozott. Nem a siker ismétlésében, hanem a belső igazság keresésében hitt. Ez a magatartás ad erkölcsi tartást műveinek. A kerámia autonóm szobrászati médiumként való újragondolása, a térrel való felelős, etikus viszony, a sorozatokban való gondolkodás fegyelme mind olyan örökség, amely túlmutat egyéni pályáján.

Halálával lezárult egy alkotói pálya, de nem zárult le az a hatás, amelyet művei gyakorolnak a térre, a szakmára és a következő nemzedékek gondolkodására. A magyar művészet története az ő munkáival együtt írható tovább.