50 év, 50 meccs: futballnosztalgia karantén idejére – 1970

Fura a helyzet: a mexikói Mundial csúcspontja bizonyos szempontból a brazilok játéka volt. Különleges előzmények után – a szakmáját mesterien értő, de kiszámíthatatlan lelkületű, esetenként pisztollyal hadonászó João Saldanhát a torna előtt Mario Zagallo váltotta, aki valójában három középcsatárt állított a támadósorába – végigverte a világot az arany-zöld mezes gárda, amely így 1958 és 1970 között három világbajnokságot megnyert. A Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Gerson, Clodoaldo – Jairzinho, Tostão, Pelé, Rivellino tizenegyet sokan minden idők legerősebb válogatottjának tartják.

Ez a csapat – Gordon Banks világhíressé lett vetődése és bravúrja ellenére – 1:0-ra megverte a címvédő angolokat, simán kiejtette a brazil Didi által irányított, meglepően jó peruiakat, Pelé csodáival simán elbúcsúztatta az elődöntőben az uruguayiakat. Utóbbival óriási lelki tehertől szabadította meg országa több tízmilliós futballrajongó táborát: ez volt a két csapat első világbajnoki mérkőzése az 1950-es riói „döntő” óta. A fináléban sem adta alább: a harmadik világbajnoki címét nyerő Pelé, a tornán minden meccsén gólt szerző Jairzinho, a távolról is mesterien tüzelő Gerson, s a csapatkapitány, a jobbhátvéd Carlos Alberto látványos góljával 4:1-re verte az olaszokat. Csodálatos mérkőzés volt – de még ennél is akadt jobb a látványos mérkőzések világbajnokságán.

Az elődöntőben az Európa-bajnoki címet védő Squadra Azzurra 120 perces csatában 4:3-ra verte az előző világbajnokság ezüstérmesét, a nyugatnémet válogatottat. Az olaszok azóta is ezt a meccset nevezik az évszázad mérkőzésének, mi több, a mexikói Azték Stadionban emléktábla őrzi a Partido del Siglónak, az Évszázad mérkőzésének emlékét.

A két európai óriás találkozóján Olaszország vezetést szerzett Roberto Boninsegna révén, majd a szokásos receptet alkalmazva védekezésbe vonult. Ez a taktika majdnem sikert hozott, azonban a 90. percben az akkor már hét éve olasz klubokban, a Mantovában, az AS Romában, majd az AC Milanban futballozó Karl-Heinz Schnellinger tett róla, hogy a csata ne dőljön el a rendes játékidő alatt. Az volt az egyetlen gól, amelyet pályafutása során a nyugatnémet válogatottban szerzett! Mi több: a Milan tagjaként 1965 és 1974 között kilenc szezonban egyetlen gól nélkül maradt. Az olaszok alig bírtak az indulataikkal a bekapott gól után, azt kiabálták a szőke németnek, hogy soha többé nem térhet vissza Olaszországba.

A németek hősiesen küzdöttek, Franz Beckenbauer még kificamodott vállal is a pályán maradt. Brian Glanville, a szerencsére még ma is köztünk lévő, jövőre már kilencvenéves kiváló futballszakíró okkal írta a találkozót követő elemzésében, hogy a „Császár” sérülése, az ellene elkövetett brutális szabálytalanság volt a mérkőzés valódi fordulópontja. Beckenbauer hősiesen visszaállt, de már nem tudott úgy részt venni a támadásépítésben (akkor még középpályást játszott), mint korábban.

A hosszabbításban potyogtak a gólok, sem előtte, sem azóta nem esett öt gól egy világbajnoki mérkőzés 2x15 percében. Gerd Müller vezetést szerzett a németeknek, majd Tarcisio Burgnich és Gigi Riva révén a Squadra Azzurra fordított, 3:2. Müller, a torna gólkirálya még kiegyenlített, mielőtt Gianni Rivera végleg eldöntötte a gigászi küzdelmet.

Az olaszok nyertek, továbbjutottak, a tifosók otthon, szerte az országban ünnepeltek. Az egyik legérdekesebb véleményt Nando dalla Chiesa újságíró fogalmazta meg, aki szerint ez egy olyan ritka győzelem volt, amelyet az egész ország magáénak érzett. Nem csupán az északi rész, de a déli is. Hiszen a korábbiakkal ellentétben a szárd Cagliari négy játékosa révén ők is a siker részesének tarthatták magukat.