Az 1978-as argentínai világbajnokságot politikai csatározások előzték meg. Jogvédő szervezetek arra szólították fel a FIFA-t, hogy vegye el a rendezés jogát a dél-amerikai országtól. Argentína felkészült a futballvilág fogadására – az országot vezető katonai junta vezetői a az Albiceleste sikerében látták a torna sikerességét. A pletykák szerint minden megtettek a válogatott sikeréért, mondjuk úgy, amit csak tehettek. Mert, hogyha a döntő kilencvenedik percében Rob Rensenbrink labdája nem a kapufára megy, hanem a hálóba, nincs az a bíró (még az olasz Sergio Gonella sem…), aki egyenlítéshez tudta volna segíteni a hazai válogatottat. Ám így jött a hosszabbítás, Mario Kempes pedig bemasírozott a vb-finálét eldöntő játékosok közé.

De kezdjük a történetet a legelejéről: Argentína 1966-ban, Angliában kapta meg – két sikertelen kísérlet után – a világbajnoki rendezést, ami a felületes szemlélő számára, gondolva a későbbi botrányokra, talán meglepő lehet. Ám Londonban még a torna előtti vb-kongresszus döntött a Mexikó visszalépése után egyedül kandidáló dél-amerikaiak mellett, tehát még az angol–argentin meccs előtt. A hetvenes évek közepétől számos nyugat-európai szervezet és politikus tiltakozott aztán a katonai junta szörnyűségei miatt az argentinok rendezése ellen, hiába.

A történet 1976 márciusában vett újabb fordulatot. A hónap huszonnegyedik napján a Magyar Rádió hírműsorában is elhangzott – a fogalmazási pongyolaság miatt némileg pikánsan –, hogy „Argentínában megdöntötték Perón asszonyt”. A hír alapja, persze, valós volt, Buenos Airesben összeesküvő tisztek megbuktatták a 45 éves, táncosnőből lett elnökasszonyt, Isabel Perónt. A korszakos jelentőségű férj halála után, 1974 júliusában a helyére lépő özvegy elnöklése alatt az ország története egyik legsúlyosabb politikai válságába sodródott. A jobb- és baloldali (terrorista) csoportok állandó harcot vívtak egymással, ennek végére tett pontot az államcsíny.

A következő bő két évben a vb-rendezésre készült a nemzet, az új államfő, Jorge Videla tábornok kezdetben kormányzóként, majd államelnökként irányította az országot. A junta élére Roberto Viola tábornok, a hadsereg korábbi főparancsnoka került. A regnáló erők talán csak egyben hasonlítottak az ellenzékre: mindkettő a maga számára politikai hasznot remélt a Mundialból, illetve az azzal kapcsolatos nemzetközi figyelemből.

Bár az Európából áldatlannak látott argentin belpolitikai helyzet miatt Hollandia és Belgium jelentkezett beugrónak, João Havelange, a FIFA elnöke nem hagyott kétséget: marad a rendezői jog az argentinoknál. S emellett kitartott akkor is, amikor elszaladtak a költségek, amikor meggyilkolták a szervezőbizottság addigi vezetőjét, Omar Actist, vagy amikor európai sztárjátékosok fenyegetőztek a torna bojkottálásával – a junta terrorja és az emberi jogok sárba tiprása miatt.

Ma már tudjuk: végül Argentína rendezett. Egyébként az európai vendégek számára (is) megfelelően, a látszatra sokat adva. A helyszínen járók, a részt vevő játékosok, edzők és újságírók egybehangzóan állították, ők semmit sem éreztek a borzalmakból. Ugyanakkor Hebe de Bonafini emberjogi aktivista, a Plaza de Mayo Anyáinak mozgalom vezetője, két eltűnt argentin diák édesanyja később azt mondta: „Az 1978-as Mundial olyan volt, mint a későbbi Malvinas-háború. Zászlók, ivás, Argentína-kórusok, a tömeg számára az egész egy nagy parti volt. Nekünk, az eltűntek családtagjai számára maga a borzalom.”

Az Albiceleste a magyarok ellen kezdett, s bár hátrányból fordítva, jelentős játékvezetői segédlettel, de győzelemmel rajtolt. A franciák ellen következett egy újabb 2-1, egy újabb vitatható bírói ítéletnek (ezúttal Marius Trésor szándékosnak ítélt kezezésének) is tulajdoníthatóan. A csoportzárón, a két, már biztosan továbbjutó gárda „csatájában” ellenben kikapott a házigazda csapat, az utólagos vélelmek szerint nem teljesen akarata ellenére. Az argentinok tartottak az európai csapatoktól, s el akarták kerülni, hogy az előző torna két legjobbjával, a nyugatnémet és főleg a holland gárdával kelljen játszaniuk a középdöntőben.

Így megkapták a lengyeleket, akiket Mario Alberto Kempes két gólja ellenére is csak nehezen vertek meg, emlékezetes, hogy az éppen a századik válogatottságát ünneplő (vagy nem is ünneplő…) Kazimierz Deyna tizenegyest rontott. Utána következett Palotai Károly nagyvonalú játékvezetése mellett a brazilok elleni 0-0, amely megadta az argentinoknak a lehetőséget arra, hogy döntőt játszanak – ha megfelelő különbséggel győzik le a peruiakat.

Azonos napon játszották a csoport két mérkőzését, de nem azonos időben. A brazilok 3-1-re megverték a lengyeleket, így a rosariói meccs előtt világos volt, egy négygólos győzelem világbajnoki döntőt jelent az Albicelestének.

Máig vitatott körülmények között, az addig remekelő, egyébként argentin származású, Rosarióban, a mérkőzés városában született perui kapus, Ramón Quiroga hibáit kihasználva, megszerezték a több mint elégséges hat gólt. Dél-Amerikában lekvárt emlegettek, utalva a „megbundázott” eredményre.

A másik ágról a hollandok jutottak a legmesszebbre. A Johan Cruyff nélkül Argentínába érkező Oranje (a nagy Johan harmincévesen, 1977. október 26-án szerepelt utoljára hazája válogatottjában) az irániak elleni 3-0-val, a peruiak elleni 0-0-val, majd a skótokkal szembeni 2-3-mal abszolválta a csoportszakaszt. Sokkal jobban játszott a középdöntőben: az osztrákok elleni 5-1-gyel, a nyugatnémetek elleni 2-2-vel végül az olaszok elleni 2-1-gyel jutott be a fináléba.

A döntő lélektani hadviseléssel kezdődött: a házigazdák tiltakoztak Sergio Gonella játékvezetőnél a kezén sérült René van de Kerkhof gipszmandzsettája miatt. Az első félidő nagy eseménye Mario Alberto Kempes gólja volt, a Valencia csatára – az Albiceleste alaptizenegyének egyetlen légiósa – ezzel utolérte a góllövőlistán a holland Rob Rensenbrinket és a perui Teofilo Cubillast. A hollandok a 81. percben egyenlítettek Dick Nanninga révén, majd a rendes játékidő utolsó pillanataiban Rob Rensenbrink labdája a kapufáról pattant ki. Ha ebből gól születik, nincs az a játékvezető, aki segíthetett volna a házigazdákon, pedig az egész világ azt gondolta, „addig tartott volna” a Mundial, ameddig az argentinok nem állnak nyerésre. Ha a labda gólba megy, Hollandia a világbajnok és Rob Rensenbrink – aki szegény két hónappal ezelőtt hunyt el, súlyos betegségben – pedig a gólkirály. (Kevéssé ismert, ezért citálom: a hatvanas évek végétől belgiumi klubjaiban Kígyóembernek, Het Slagenmensnek becézték – a „keresztapja” Baróti Lajos, az Újpesti Dózsa akkori edzője lett, csapata az FC Bruges elleni idegenbeli kupamérkőzés után nevezte így el, miután a holland balszélső három gólt lőtt a liláknak.)

A hosszabbítás ellenben már az Albiceleste diadalát hozta, Mario Kempes eldöntötte a világbajnokságot.

César Luis Menotti legénysége megkapta a házigazdánál hol erősebb, hol gyengébb, de többnyire meglévő bírói támogatást, ám kár lenne elvitatni, hogy erős csapattal lett világbajnok. Fillol, Passarella, Tarantini, Ardiles, Bertoni és Kempes kétségtelenül világklasszis képességű játékos volt. Más kérdés, hogy az Albiceleste játszott a legjobb négybe került további három csapat mindegyikével, s a rendes játékidőben egyiket sem tudta legyőzni. A hosszabbításban a hollandokat igen, s ez világbajnoki címet ért.

A holland játékosok nagyon sokáig nem tudták megemészteni a vereséget, azt, hogy a hetvenes években két egymást követő világbajnokságon is döntőbe jutottak, de ott kikaptak a rendező ország válogatottjától. Alkalmam nyílt a Buenos Aires-i fináléban kezdő tizenegy öt tagjával is beszélni később, mindannyian hevesen cáfolták, hogy az argentinok jobbak lettek volna náluk.

Nagyon érdekes Johnny Rep véleménye: „A torna előtt mi is boldogan kiegyeztünk volna a fináléba kerüléssel. De ha már ott voltunk… Ha már ott volt Robby Rensenbrink előtt a helyzet… Utólag átkoztuk a balszerencsénket. Mind emellett az kétségtelen, hogy 1974 és 1978 között egyszer sem játszott olyan jól a válogatott, mint éppen a világbajnokságon. Időben rájött Happel és Zwartkruis, hogy nem szabad ugyanazt a taktikát alkalmazni, mint 1974-ben. Az új személyi összetétel új játékmódot kívánt. Ha a két ezüstérmes csapatunkat összehasonlítom, azt mondom, az 1974-es, amelyben Johan Cruyff is játszott, egy abszolút technikás, sokkal inkább az egyéni képességekre alapozó gárda volt. Az 1978-as együttes ereje az egységben volt. Utóbbiban nem volt Cruyffhoz hasonló vezér a pályán, Ruud Krolnak, az akkori csapatkapitánynak más szerepe volt. Az 1974-es világbajnokság bizonyos tekintetben lezárt egy korszakot a világ futballjában. Addig az egyéniségek domináltak, azóta a csapatjátékon van a hangsúly, minden vébémeccs egy külön taktikai háború. Előtérbe kerültek a fizikai képességek, már 1978-ban sem láttam egyetlen olyan egyéniséget, mint Beckenbauer, Cruyff vagy Overath. Mario volt az 1978-as vébé legjobbja, de miután igazán jó barátom, mondhatom, meg sem közelítette tudásban a múlt sztárjait. Ha például Cruyff-fal összehasonlítom, azt mondhatom: Mario tipikus befejezőcsatár volt. Kicsiben nem is nagyon cselezett, csak lendületből. Viszont rengeteg gólt lőtt, ha ment neki a játék. Johan valódi vezér volt a pályán, összefogta az egész gárdát. Ugyan Mario több gólt lőtt, de, azt hiszem, Johan fontosabb ember volt a csapat szempontjából.”

Ruud Krol szavai különösen tanulságosak: „Politikai kérdés volt az argentinok sikere. Ott nekik kellett győzniük. Bár, ha a kilencvenedik percben bemegy Roby Rensenbrink labdája, nem tudom, mit csinálnak… Hatalmas, a futballtörténelemben egyedülálló balszerencsénk volt, hogy kétszer is eljutottunk a világbajnoki döntőbe, s mind a kétszer a házigazdák válogatottjával játszottunk az aranyéremért. Egy évvel az argentínai világbajnokság döntője után a házigazdák meghívták Buenos Airesbe a világválogatottat. Akkor már újabb egy éve veretlen volt Menotti csapata, s a politikusok ünnepelni akarták saját magukat, s a futballistákat. Utóbbiakra nem haragudtunk, de az előbbieknek meg akartuk mutatni… Maradona lőtt egy gyönyörű gólt az elején, aztán tőlünk kiállították Tardellit. Szóval, rosszul állt a szénánk. De összekaptuk magunkat, ahányan voltunk, brazilok, olaszok, hollandok, lengyelek, hajtottunk, mintha a világbajnoki döntőben játszanánk. Végül nyertünk is 2-1-re. Csak azért meséltem el ez utóbbi történetet, hogy érthető legyen, milyen indulatok munkálkodtak bennünk. Azóta is, ha erre gondolunk…”

Zárszóként Johan Neeskens mondatai: „Hány ország válogatottja, hány futballista egyszer sem jut el a világbajnoki döntőbe, nem, hogy kétszer! Büszke vagyok a pályafutásomra. De azért ha 1978-ban bemegy Robby Rensenbrink labdája a kilencvenedik percben… Akkor azért biztosan boldogabb lennék. Így alighanem valamennyiünk szívében maradt egy kis tüske.”