INFORÁDIÓ 
2020. április 2. csütörtök
Áron

50 év 50 meccs

labdarúgás

1974

németország

hollandia

vb-döntő

50 év, 50 meccs: futballnosztalgia karantén idejére – 1974

50 év, 50 meccs: futballnosztalgia karantén idejére – 1974

Infostart / Dénes Tamás

Ötven év, ötven mérkőzés – az Infostart.hu összeállította az elmúlt fél évszázad legfantasztikusabb futballmeccseit, minden évből egyet. 1974 hozott több remek, emlékezetes futballmérkőzést, jellemzően a németek részvételével. Ilyen volt a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntője (amelyet az elődöntőből az Újpesti Dózsa ellen továbblépő Bayern csak nagy szerencsével mentett megismételt mérkőzésre, majd nyert meg aztán az Atlético Madrid ellen), s természetesen néhány héttel később az NSZK-ban rendezett világbajnokság jó pár meccse.

Az 1970-es Mundial a maga látványos játékával magasra tette a mércét, talán annak színvonalát nem is érte el az 1974-es torna, de tagadhatatlanul akadtak máig emlékezetes, kiváló meccsek. Érdemes két szálon követni az eseményeket, ezek aztán a döntőben összekapcsolódtak.

Az egyik természetesen a legnagyobb favoritként rajtoló Nationalelf szerepelése. Helmut Schön két évvel korábban az Európa-bajnokság megnyerésével tündöklő válogatottja egy kulcsposzton változott 1972-höz képest: az Eb egyik legnagyobb csillaga, a Schön kapitánnyal és a Bayern sztárjaival is bajuszt akasztó Günter Netzer tartaléksorba kényszerült, Wolfgang Overath visszakapta a helyét a középpályán. A jobbhátvéd helyére Berti Vogts került. Immár Bernd Hölzenbein volt az első számú balszélső. A nyugatnémet válogatott – éppen Hölzenbein és a kölni Overath, valamint Grabowski kivételével – tulajdonképpen egy Bayern–Mönchengladbach vegyesnek számított az alaptizenegyet tekintve.

A torna előtt botrány tört ki a felajánlott jutalom miatt. A játékosok elégedetlenkedtek, s fenyegetőztek. Végül a négyfős, úgynevezett játékosbizottságba a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Franz Beckenbauer mellé Günter Netzer, Wolfgang Overath és Hans-Dieter Höttges került, a DFB elsősorban Paul Breitnert vélte a főkolomposnak, a felbujtónak. A szövetség emberei úgy vélték, a balhátvéd szítja a tüzet. Ő is nagyon elégedetlen volt a világbajnoki címért felajánlott, 30 ezer márkás összeggel, de minden futballista tarthatatlannak vélte, hogy az olaszok ugyanezért négyszer annyit fizetnének, sőt, még a „szegény” hollandok is százezret adnának. Helmut Schön többször is megsértette Breitnert, aki egy ponton besokallt, s összecsomagolt. Franz Beckenbauer és Gerd Müller még időben elkapták a szobájában, s rávették, aludjon még egyet a keserűségére. Másnap a Kaisernek, Császárnak becézett csapatkapitány meggyőzte Schönt, ismerje el a játékosok előtt, hogy igazságtalan volt Breitnerrel. A kapitány javára legyen írva, ezt megtette, aztán minden mérkőzésen játszatta Paul Breitnert, aki megnyerte a csapatnak a chileiek elleni nyitó találkozójukat.

A csoport rangadóján az NDK, nagy politikai figyelmet is kapó találkozón, legyőzte az NSZK-t, de mindkét fél továbbjutott, a Nationalelf ráadásul nyilvánvalóan könnyebb ágra került a vereségével.

E mérkőzés azért több volt mint érdekes, politikai pikantériáját csak az 1998-as Egyesült Államok–Irán mérkőzéshez érdemes hasonlítani a modern időkben.

A Stasi vezette a szurkolótábort

Az 1973–1974-es idényig a keletnémet és a nyugatnémet futballcsapatok kapcsolata még lazának is alig volt nevezhető. A nemzetközi kupákban nem sorsolták össze a két ország csapatait, az A-válogatottak nem találkoztak, mindössze az olimpiai csapatok összecsapásait jegyezhettük fel az 1964-es tokiói játékok európai selejtezőiből, illetve az 1972-es tornáról. Mivel az NDK szinte a teljes A-válogatottjával, az NSZK pedig amatőr játékosaival szerepelt a mérkőzéseken, nem számított meglepetésnek a párharcokban a keletnémetek fölénye. A világbajnokságot megelőző idényben ellenben a nemzetközi kupaporondon is szembe került egymással a két német állam képviselője. A Dynamo Dresden aztán az október 5-i sorsoláson megkapta a Bayern Münchent – aminek egyik oldalon sem örültek.

A keletnémet sportfunkcionáriusok és nem utolsósorban a Stasi emberei hirtelen kicsit gyakorinak tartották a találkozásokat. „Az isten szerelmére! Előbb a müncheni olimpián, aztán most és még előttünk az NSZK-beli világbajnokság is!

Reinhard Häfner, a Dynamo Dresden korán elhunyt egykori középpályása idézte fel már az egyesítés után, hogy a vezetők mindig elvárták a külföldi, úgynevezett kapitalista csapatokkal szemben a győzelmet, de – nyilvánvalóan a politikai helyzetre tekintettel – kivételesen még hozzátették: „Most, a Bayern München ellen is nyerni kell, de még ennél is fontosabb a békés légkör.”

Ugyanakkor a Stasi, a keletnémet titkosrendőrség berkein belül kidolgozták az úgynevezett Aktion Vorstoß-t (Rajtaütés akciót). Ez magába foglalt mindent, amiről úgy gondolták, „veszélyes” lehet az NDK-ra. A következő bő két hétben munkatársak százait állították az ügyre, ellenőrizni a játékosokat és a stáb tagjait, kiválasztani azokat a szurkolókat, akik elkísérhetik a Dynamót Münchenbe. Végül két különvonattal ezer extrán megbízható drezdai szurkoló utazhatott Bajorországba. Kaptak ugyan ajándékba a klubtól (vagy a Stasitól…) hatalmas zászlókat, de a játékosok a pályán azonnal kiszúrták – nem mintha nagy kétségeik lettek volna addig –, hogy kik „szurkolnak” nekik. A kiválasztott műdrukkerek ugyanis egyet sem ismertek a fanatikusoktól minden héten hallható rigmusokból…

Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ennek a párharcnak csak a határ „keleti” oldalán tulajdonítottak különleges figyelmet. A Bayern akkori elnöke, Wilhelm Neudecker hatezerről tizenkétezer márkára emelte a győzelmi prémiumot. Vad és meggyőződéses antikommunista lévén egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy az övéi kikapjanak egy olyan ország bajnokától, amely szerinte nem is létezik. Úrrá lett rajta némi paranoia, meggyőződésévé vált, hogy a Dynamo környékén lévő ügynökök mindent megtesznek majd azért, hogy a drezdaiak politikailag is fontos győzelmet arassanak a nyugati rivális ellen. Kitalálta, hogy játékosainak akklimatizálódásra van szüksége, mivel Drezda 412 méterrel mélyebben fekszik Münchenhez képest.

A csapat végül csak közvetlenül a mérkőzés előtt buszozott át Drezdába az országhatár „nyugati” (földrajzilag: déli) oldalán lévő Hofból. Neudecker így akarta megelőzni, hogy a Stasi emberei hashajtót vagy teljesítménycsökkentő szereket csempésszenek a Bayern futballistáinak ételébe. Külön idegesítette, hogy a drezdai mérkőzést november 7-én, „a kommunisták ünnepén” rendezték. Telt ház előtt – állítólag nemhogy 36 ezer, de akár 360 ezer jegyet is el tudtak volna adni a meccsre – a bajorok Uli Hoeness két góljával gyorsan előnybe kerültek, de a Dynamo a félidő hajrájában és a második félidő elején nagyszerűen játszott, 3-2-re fordított. Az idegenben lőtt több gól miatt már továbbjutásra állt. Ám Gerd Müller megint meglőtte a maga nagyon fontos gólját, s ezzel a Bayern lépett tovább, s végül megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját.

Sor került az idényben még egy klubpárharcra, ezen az 1. FC Lokomotive Leipzig kiejtette az előző Bundesliga-idény bronzérmesét, a Fortuna Düsseldorfot.

Egy csoportban az ellenséggel

Az 1974. január ötödikei, frankfurti vb-sorsolás „eredménye”: azonos négyesbe került a két német állam válogatottja. Külföldön is szenzációt jelentett a sorsolás: Ferruccio Valcareggi, az olaszok vb-ezüstérmes kapitánya, amikor pontokkal értékelte a mezőny tizenöt csapatát (a sajátját nem akarta), az NDK válogatottjánál csak a nyugatnémet, a brazil és a holland együttest tartotta többre!

A nyári világbajnokságon már delikát helyzetben találkozott a két német válogatott Hamburgban. A két „nemzeti” tizenegy történetének egyetlen egymás elleni mérkőzése előtt eldőlt már, hogy mindkettő továbbjut a középdöntőbe. Ettől függetlenül óriási érdeklődés előzte meg az 1974. június 22-i mérkőzést. Az első két fordulóban mind a két csapat egyszer Hamburgban, egyszer pedig a különleges státusú Nyugat-Berlinben játszott.

A (futball)történelem egyik szomorú különlegessége, soha ennél közelebb nem játszott egy válogatott „idegenben” országa fővárosától, mégpedig úgy, hogy szurkolói közül csak a legszigorúbb procedúra alapján kiválasztottak lehettek ott az Olimpiai Stadionban a mérkőzésen, néhány ezren.

Hamburgba a Stasi állította össze az „utaslistát”, attól tartva, hogy nem megfelelő előkészítés esetén esetleg a keletnémetek közül is sokan Schön csapatának szurkolnának. A mérkőzés presztízscsatát, s egyben váratlan eredményt hozott. Az NDK futballistái Jürgen Sparwasser góljával 1-0-ra nyertek. Pletykálták utána, hogy Beckenbauerék nem szakadtak meg, hogy csoportelsők legyenek, szívesebben kerültek a könnyebbnek vélt ágra. Azt is pedzegették, hogy a játékosok így akartak ráijeszteni a szövetség embereire, akik a prémium és más okok miatt „hadban” álltak a játékosok egy részével. Bernd Bransch, az NDK-sok csapatkapitánya később azt mondta, őket a politika nem érdekelte, ők csak egyszerűen meg akarták nyerni a futballmeccset. Nyilván így volt, de otthon a politika hősként fogadta és tartotta őket, függetlenül attól, hogy a világbajnoki címet nem ők, hanem a nyugatnémetek nyerték meg.

Tény: a nyugatnémet válogatott így a svédekkel, a jugoszlávokkal és a lengyelekkel, a keletnémet pedig a brazilokkal, az argentinokkal és a hollandokkal került azonos négyesbe a középdöntőben. Schön csapata ott mindhárom mérkőzését megnyerte, az addigi leggyakoribb vb-ellenfelet, a jugoszlávokat 2-0-ra, a magyarok előtt a vb-re kijutó svédeket 4-2-re (a 88. percben még 2-2 volt az állás!), végül a tulajdonképpeni elődöntőben, noha nem így hívták, a lengyeleket 1-0-ra verte meg.

Utóbbi találkozót csak félórás késéssel tudták elkezdeni az özönvízszerű esőzés miatt. A lengyelek szívesen vették volna a halasztást, szerintük játékra alkalmatlan volt a pálya talaja. (Nem tévedtek ebben.) A FIFA azonban a szoros programra és a tv-szerződésekre, a jegyértékesítésre hivatkozva ebbe nem egyezett bele. A meccset végül Gerd Müller döntötte el a góljával, miután Jan Tomaszewski, a torna egyik legjobb kapusa (nehéz lenne dönteni közte és Sepp Maier között) kivédte Uli Hoeness büntetőjét. E találkozó volt egyébként Helmut Schön századik mérkőzése a Nationalelf élén.

A két Johan

A másik szál a hollandoké, akiknek remeklése aligha kelthet meglepetést, ha tudjuk, hogy a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjében 1969 és 1973 között mindig szerepelt vagy a Feyenoord vagy az Ajax, sőt a rotterdami klub 1970-ben, az amszterdami 1971-ben, 1972-ben és 1973-ban nyert is. Ám nagyon érdekes, hogy az Oranje alig jutott ki a világbajnokságra, kétszer is csak döntetlenre végzett az 1972-ben Eb-bronzérmes belgákkal, akik végül 12-0-s gólkülönbséggel estek ki a csoportból.

A tizenhatos döntőben aztán az európai futballszurkolók nagy részét, köztük, nem túlzás, több tízezer magyar is magába bolondított a holland csapat. Uruguayt 2-0-ra, Bulgáriát 4-1-re verve, közben a svédekkel gól nélküli döntetlent játszva zárta a csoportszakaszt, de az igazi mutatvány a középdöntőtől kezdődött. Talán még az sem túlzás, hogy éppen olyan domináns és meggyőző teljesítményt nyújtott a fináléig vezető úton, mint 1954-ben a magyar Aranycsapat. Elsősorban a két Johan, Cruyff és Neeskens tündökölt, de szinte nem is akadt gyenge pont a csapatban. Az argentinokat 4-0-ra, a keletnémetek 2-0-ra, végül a döntőért a brazilokat 2-0-ra verte meg.

Következhetett a müncheni döntő, amelynek történései természetesen ismertek a legnagyobb nyilvánosság előtt. Jack Taylor, az angol játékvezető már a második percben büntető ítélt a hollandoknak, miután Uli Hoeness buktatta a tizenhatoson belül Johan Cruyffot. A nyolcvanadik másodpercben a másik Johan, Neeskens a kapuba vágta a labdát. Hollandia megindult a világbajnoki trófeához vezető úton – de nem jutott el odáig. A nyugatnémetek, akárcsak 1954-ben, hátrányból fordítottak, igaz, ezúttal nem a magyarok, hanem a hollandok ellen. Gerd Müller a pályafutása utolsó négy világbajnoki mérkőzéséből hármon is fontos találatot szerzett. Ő lőtte a döntő gólt, miután a 26. percben Wim Jansen Bernd Hölzenbein elleni szabálytalansága után Taylor ismét büntetőt ítélt, Paul Breitner pedig kiegyenlített. (1997-ben a civil foglalkozását tekintve hentes játékvezető elismerte, hogy tévedett a nyugatnémetek tizenegyesének megítélésekor.)

Johnny Rep, a jobbszélső szerint túl hamar szereztek vezetést, mire első német játékosként a kapus Sepp Maier hozzáért a labdához (kivette a labdát a kapujából…), már a hollandok 1-0-ra vezettek. A hollandok úgy érezték, nem érheti őket baj, nem a második góljukon járt a fejük, hanem hogy látványosan bohócot csináljanak a németekből.

Feldolgozhatatlan vereség és történelem

A hollandok érzelemvilága kapcsolódott a történelemhez, a második világháborúhoz. Wim van Hanegem, az egyik legjobb középpályásuk nem ment el a vb-döntőt követő közös fogadásra. Egyszer így nyilatkozott a Vrij Nederland (Szabad Hollandia) című, hajdanán, a háború alatt még illegálisan terjesztett újságnak: „Nekem az a bajom a németekkel, hogy az őseik rosszak voltak, ugyebár.” A kiváló holland futballszakíró, Simon Kuiper a Football Against the Enemy című könyvében rámutatott, hogy Van Hanegem, akinek édesapját, két fivérét és a nővérét is megölte egy bombatámadás a háború alatt, s aki ezért a németeket tette felelősség, a fout jelzőt használta, ami rossz mellett úgy is értelmezhető, hogy a rossz oldalon áll.

Ruud Krol, az Oranje akkori legjobb védője a kilencvenes évek elején, egy trieszti találkozásunkkor mondta egy eléggé szokványos, „Miért veszítettek?” kérdésemre: „A gyorsan megszerzett gól után elborult a fejünk. Úgy éreztük, itt a lehetőség, hogy megfizessünk a németeknek a történelemért. A második világháború óta a legtöbb hollandban él a vágy, hogy elsöpörje, hogy totálisan legyőzze a németeket. Ez lett a vesztünk, túlságosan kinyíltunk, s hátul kaptunk két gólt.”

Bastiaan Bomeljé holland történész szerint a világbajnoki döntő megnyerése lett volna a hatvanas évek nagy holland fejlődésének megkoronázása, a „vesztesek vagyunk” bélyeg örökre lemosása. Szerinte 1974-ben a legtöbb holland szurkoló úgy gondolta, a válogatottjuk igazságtalanság áldozata lett. Éppen úgy, mint 1940 májusában, amikor elveszítette a függetlenségét a német támadás után.

Amúgy akadt egy holland, aki ünnepelhetett a müncheni döntő után: Rainer Bonhof, a Nationalelf középpályása. Holland? Igen! Amikor 1969-ben bemutatkozott a nyugatnémet ifjúsági válogatottban, még csak holland útlevele volt. („Egy szép fekete passzus”, ahogyan mondta.) Bár az észak-rajnai vidéken született, de részben holland családba. Miután nagy szerepet játszott Gerd Müller a világbajnoki címet eldöntő góljában, egy holland szurkoló, bizonyos Harry Walstra kampányt folytatott amiatt, hogy az NSZK-nak szerinte Bonhof jogosulatlan szereplése miatt 3-0-val el kellett volna, hogy veszítse a döntőt…

Ennél azért komolyabbra fordítva: a Nationalelf sem ünnepelt felhőtlenül. És soha nem játszott többé ugyanabban az összeállításban. Paul Breitner tiltakozott amiatt, hogy kevesebb prémiumot szántak neki, mint Beckenbaueréknek, s főleg azért, mert a feleségét, miként a többi játékosét, nem akarták beengedni a bankettre. Sarkon fordult, otthagyta a müncheni Hilton különtermét, s néhány csapattársával és a feleségekkel egy éjszakai lokálba ment ünnepelni. Aztán másnap a hasonló módon megsértett Gerd Müllert követve bejelentette, hogy nem akar többet a nyugatnémet válogatottban futballozni. (1975-ben, a Real Madrid tagjaként, még két meccsre meggondolta magát, de aztán csak 1981-ben tért vissza a nemzeti tizenegybe.) Wolfgang Overath és Jürgen Grabowski is csatlakozott hozzájuk – a Nationalelf a döntő másnapján elveszítette a kezdő tizenegyének több mint az egyharmadát…

Nyitókép: Twitter
A címlapról ajánljuk

INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

A médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Mecenatúra Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018