Egyre több kezdeményezést indít vagy tudhat magáénak a Sztalker Csoport, amelynek ön az egyik alapítója. És a programjaikkal kimondottan a saját generációjukat igyekeznek megszólítani. Mennyiben kell másként szólni a fiatalokhoz, mint, mondjuk, 20-30 évvel idősebbekhez?

A Sztalker Csoport ifjabb Vidnyánszky Attila barátommal és állandó alkotótársammal, valamint Osváth Gábor producerrel alakított kis, főleg színházi csoportunk. Az a missziónk, hogy a mi generációnk, a mostani tizen-huszonévesek húsz év múlva ne egy szétesett ország képét mutassák. A fiatalok, akikhez szólunk, azért nagyon izgalmas generáció, mert ők már az okostelefonon nőttek fel. Ezeknek a fiataloknak a nagy többsége a grundélménnyel nem találkozott. Nem találkozott a csendekkel.

Most találkozunk először egy olyan generációval, amely még életében nem volt egyedül.

Nekünk ebben a helyzetben nem azt kell mondani ezeknek a fiataloknak, hogy figyeljetek, mi megmondjuk, hogy mit csináljatok ehelyett, hanem meg kell mutatni, hogy mi hogy éltük meg a szerelmünket, hogy éltük meg a barátságainkat, milyen volt a mi grundélményünk, és hátha erre ráharapnak. Mert még nem találkoztak ezzel.

Ez közvetlenséget vagy személyes kapcsolatokat jelent?

Most pont Arany János és Petőfi barátságáról csinálunk egy előadást, és Arany nagyon sokat írja a feljegyzéseiben, hogy találkoztunk, hosszan paroláztunk, ölelkeztünk, belenéztünk mélyen egymás szemébe: 150 évvel ezelőtt két ember kapcsolata az a találkozástól a búcsúzásig tartott. Tehát

minden egyes pillanat, amit a másikkal élőben töltök, az egy kis mise volt, az egy mini szakrális helyzet.

És én ennek a csíráit még megéltem fiatalabb koromban. Ha ezt most megmutatjuk egy tizennégy éves fiúnak, lánynak, akkor sose az a válaszuk, hogy á, engem ez már nem érdekel, hanem általában az a válaszuk, hogy jé, tudunk így lenni?

Miért jó eszköz ehhez a színház?

Mert a színházban nincsenek mellékes dolgok. A színházban minden nagyon zsigeri és nagyon emberi. Tehát tulajdonképpen az életet sűrítve mutatja meg. Mi csináljuk a Stalker sulit vasárnaponként, ötven gyerek jár hozzánk, és színisulinak hívjuk, de sokkal többet figyelünk arra, hogy ezek a gyerekek közösséget találjanak, és azt érezzék, hogy egyre inkább tényleg élik az életüket, és nem csak vannak benne. Amikor feltesszük a kérdést, hogy mik azok a pillanatok az életben, ami miatt érdemes volt megszületnetek, senki sem tud öt dolognál többet mondani. És amikor elkezdünk erről beszélgetni, akkor hirtelen a levegő kap egy furcsa energiát, egy színházi energiát, egy sűrített energiát, mert ezeket az élményeinket felelevenítjük, ha jó, ha rossz. És

elkezdünk arról beszélgetni, hogy mennyire jó lenne ilyen érzettel minél többször találkozni, minél többet élni.

Mert sokszor megesik, hogy egy ember három-négy évet vagy hosszú évtizedeket leél úgy, hogy nincs ilyen élménye.

Mit csinálnak ezeken az összejöveteleken?

Főleg a tudatos jelenlét módszerét használjuk, ami azt jelenti, hogy tudjunk örülni a pillanatnak, hogy minden pillanatot a maga teljességében megéljünk. Ehhez rengeteg gyakorlat van.

Ez Önnél mindig működött?

Nem, nekem is egy tanulási folyamat volt természetesen. A Színművészeti és a mestereim nagyon sokat segítettek ebben.

Amikor a Színművészetinek nekivágott, akkor már színházat akart csinálni, és nem színész akart lenni?

Én tanár akartam lenni, vagy pszichológus. Amikor az első szerelemnek vége lett, akkor pap akartam lenni, hogy én nővel aztán többet nem akarok kapcsolatba kerülni,. A szüleim szociális munkások, pedagógusok, hatan vagyunk tesók, tehát az alapdolog volt mindenféle tanítás nélkül, hogy közösségben és közösségért akarok élni. Aztán

elmentem egy előadásra a Pesti Színházban, és megéreztem, hogy minden, ami én lenni akarok, az ott szinte egyesül, hogy ott olyan energiák vannak, amiket én keresek az életben.

Felvételiztem a Színműre, felvettek hál’ istennek, és nagyon-nagyon nehezen ment. És még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez az én utam, hiszen teljesen tehetségtelennek mutatkoztam benne.

Ön is így érezte?

Így éreztem, a visszajelzés is teljesen rossz volt. Mert nem értettem, hogy mit kell csinálni, de hál’ istennek a végére a dolog összeállt vagy összeállni látszott.

Kellett egy fordulat?

Az első fordulat a Bárka Színházban egy élmény volt, néztem idősebb Vidnyánszky Attila rendezésében A szarvassá változott fiút, Juhász Ferenc darabja, ott volt maga Juhász Ferenc is az első sorban, és Törőcsik Mari és Trill Zsolt a főszereplők, és ott hirtelen mindent megértettem, pedig a darabot szavak szintjén nem értettem. Hirtelen valamit a szívem értett meg, és nem az agyam. Rájöttem, hogy ez az én utam.

Olyan kapcsokat kell találnom az életben, amit inkább a szív ért meg, és nem az agy. És akkor elindult valami bennem, hogy a színházban igazából a természetesség, az őszinteség és a magam legmélyebb vállalása a fontos.

Elvártak tőlem valamit, amit hitték, hogy én vagyok, de közben az lett volna a feladat, hogy én megtaláljam, hogy ki vagyok, és azt megmutatni. Ez nekem négy év alatt tulajdonképpen egyszer sem sikerült.

A Rómeó jelentette az áttörést?

Abszolút. A Rómeó a drámairodalom egyik legmélyebb szerepe. Meglátja Júliát, és megérti, hogy ő eddig rossz nyelven élte az életét, egy rossz dimenzióban. És tulajdonképpen most született meg, emiatt az érzés miatt, és egyből kap hozzá egy párt. Engem nagyon eltalált ez a szerep, sok helyen találkozott az életem az övével, és ezért is volt szerencsés, hogy a második szerepem pedig a Nemecsek Ernő volt, ami ennek meg teljesen az ellentéte. Három év teljes sikertelenség, pokoljárás, tehetségtelenség után a negyedikben megkaptam a Rómeót, ötödikben a Nemecseket, és tulajdonképpen úgy tudtam kijönni, hogy bejártam az alapamplitúdókat, amúgy meg kellett volna tíz év, hogy levetkőzzem a gátakat és nehézségeket, amiket a szakma nyújt.

Soha nem érezte, hogy túl hirtelen jött ez a rengeteg lehetőség?

Egyik napról a másikra vagyok. Hosszú távú tervem, hogy szeretnék családot, és nem akarom elveszíteni a hitemet, minden más pedig az adott pillanat.

Ha holnap azt mondják, hogy én soha többet nem játszhatok színpadon, nem török össze.

Abszolút nem karrierként gondolok erre: jövőre például csak egy szerepem lesz, és az sem nagy.

A szarvassá változott fiú nagyon más típusú színház, mint ami az iskolában volt meg amilyen a Vígszínház.

Ha nagyon egyszerűen akarnám elmagyarázni, akkor

van egy nyugati meg egy keleti típusú színjátszás. A nyugatit a szavak és a történet alapján az agyad megérti, és leszivárog a színház a szívedbe. A keletit az agyad nem érti meg, de a szíved megérti, és felszivárog az agyadba a színház.

Nekem így magyarázta el Vidnyánszky Attila, ez nagyon egyszerű, de ugyanakkor érzékletes és pontos példa. Egy magyar színházban gyakran a forma és a szövegszerkesztés, a dramaturgia nyugatiszerű, de a színészek meg minden porcikájukat és az életük legkomolyabb mélységeit és magasságait teszik bele minden este a dologba. Valószínűleg ezért is ennyire erős Magyarországon a színházkultúra. Nekünk nagyon kell azért dolgozni, hogy ez így is maradjon. Nekünk most be kell szippantani a tizen-huszonéves korosztályt, az ő tempójukban kell most előadásokat csináljunk, de egy közös értékrendszer alapján. Ez egy jó kihívás.

Ez simán elfér a Vígben?

A Pál utcai fiúk az robbant…

Azért az egy hagyományos értelemben vett, profin megcsinált zenés színházi előadás...

De mi csináljuk. Tehát ők, akik nézik, el fognak jönni a következő dolgunkra is. És azt kell megnézni, ha eljönnek a következőre, ami egy kicsit más lesz, akkor ott maradnak-e, és jönnek-e a következőre, eddig úgy tűnik, hogy igen.

A Wojzeckben vendégszövegek vannak a Gyűrűk urától kezdve a Harry Potteren át a fedexes sztoriig mindenféle, de a Félkegyelműben is így van. Miért fontos beemelni mai utalásokat a klasszikus szövegekbe?

Nem arról van szó, hogy mi mai szövegeket be akarunk emelni, hanem a színházcsinálás folyamata nálunk olyan, hogy száz százalékban égünk, és ami eszünkbe jut, az menjen. És ha valami nem nagyon ízlésficam, és segíti a szerző eredeti gondolatait, vagy fölemeli, jobban átélhetővé teszi, akkor nem ódzkodunk beletenni.

Mindig egyértelmű, hogy mi az, ami még belefér, ami nem sérti a szerzői szándékot?

Mi a szerzőt próbáljuk felemelni, azt eltalálni, hogy ha ott ülne mellettünk, akkor mit engedne meg nekünk, hogy hasson a dolog. És lehet a mi szegénységi bizonyítványunk, hogy sokszor az alapszövegekből ezt nem tudjuk elérni, de azt érezzük, hogy egy olyan világban, amikor gáztámadás van Szíriában és ilyen a politikai környezet, ahol mindig rezeg a léc, robbanni akarnunk mindig.

Nem csinálhatunk olyan színházi előadásokat, ami után azt mondja a néző, na, ez jó volt, ez tetszett. Olyanokat akarunk csinálni, ami után valami tényleg változik.

Az átlagnézők el tudják engedni a megértést? Mert egy darabig küzd az ember, hogy ez most hogy passzol bele az egészbe...

Nem gondolkodunk átlagnézőben, minden nézőnk egy önálló lény.

Fontos, hogy valami racionális egységet lehessen találni bennük?

Nem tudok erre jól válaszolni. Úgy kell csinálni a darabjainkat, hogy egy közös nyelvvel indítsunk. Tehát hogy a nézők levetkőzzék azt minél hamarabb, hogy ők egy színházban vannak, meg kell érkezniük. A legtöbb darabunkat ezért úgy kezdjük, hogy már a hangszórókból a nézőtéren hallanak valami hangulatot, zenét vagy egy szöveget, hogy meg tudjanak érkezni.

Hogyan találta meg az írást?

A filozófiaórák nagyon tetszettek gimi elején, első-másodikban jártam is ilyen különórára. Aztán Kozma Imre atyához jártam hittanórákra, ahol sokat jegyzeteltem és nagyon izgalmas dolgokat mondott. Aztán Pál Ferihez is jártam, hittanra, a kedd esti órákra, akkor ezeket a jegyzeteket elkezdtem egy blog formájában összeírni, és az volt az elhatározásom, hogy minden este írok. Ez volt az első írásos nyomom, és amikor elfogyott az időm, már jött a szerelem, akkor ezekből a hosszan kifejtett, többoldalas blogbejegyzésekből szabadversek lettek, és egy verseskötet, mire 17 éves lettem. A színházban első három évben nem is nagyon engedték, hogy írjak, de negyedikben csináltuk Attilával az Athéni Timont, és akkor mondta Attila, hogy csináljak egy új fordítást, ha van hozzá erőm.

Leültem a Shakespeare-szöveggel meg egy angol-magyar szótárral, szavanként, mondatonként végigmentem a Szabó Lőrinc-fordítás nyomvezetésével a szövegen, és ott kezdtem el szövegkönyvekkel foglalkozni.

Jöttek a dalszövegek, aztán a Liliomfi volt az első nagy átirat.

Mi az, amiben ifjabb Vidnyánszky Attilával ennyire egymásra találtak?

Nagyon kiegészítjük egymást. Nagyon ellentétes jellemek vagyunk, de ugyanazokban az értékekben hiszünk. Ha, mondjuk, az élet tíz kulcskérdését föltennéd mind a kettőnknek, valószínűleg mind a ketten szinte szóról szóra ugyanazt válaszolnánk. Tulajdonképpen

Attila olyan tulajdonságoknak a birtokosa, amelyek nekem hiányaim,

szívesen figyelem őt és szívesen megyek felé.

Hogy ez alkotói közösségként is működik, az ebből magától értetődő?

Egyrészt ebből is jön, másrészt pedig Attila nagyon képekben gondolkodik. Ő egy színházi festő. Ő, ha játszik, akkor is felfesti a szerepét. Ha rendez, akkor is felfesti a jeleneteket. Nagyon látja, hogy ki hol áll. Én ugyanakkor a viszonyokat és a mély elemzését szeretem az ilyen helyzeteknek. Tehát amíg ő, mondjuk, felfest egy jelenetet a színpadra, addig én a színészeknek el tudom magyarázni, hogy Attila éppen mit fest nekik föl a színpadra. Tulajdonképpen a keleti és a nyugati színház így teljesen eggyé tud forrni. Ez egy jó és izgalmas dolog.

Azt pontosan érezni, hogy mikor sikerült ez tökéletesen?

Ez estéről estére más. Majdnem minden előadásban ott van a lehetőség minden este, hogy úgy sikerüljön.

Mennyire része az improvizáció az előadásoknak?

Darabja válogatja. Attilával az a megegyezésünk, hogy mindig teljesen nulláról indulunk, nézzük meg, hogy az anyag ösztönösen mit ad nekünk, milyen munkamódszerre sugall.

Április 11-én, a költészet napján indult el a POKET zsebkönyvsorozat. Nagy érdeklődés övezte, most már az automaták egy részét kifosztották, mindig újratöltitek, de bírják a tempót?

Nem bírjuk, túl sikeres lett, elfogynak a könyvek, és nem győzzük. Ázsiában nyomtatjuk a könyveket, mert ahhoz, hogy ilyen minőséget el tudjunk érni és 1000 forint alatt tudjuk árulni, ahhoz muszáj volt külföldön nyomtatni. Nem akarjuk, hogy drágább legyen, ezért kerestünk nagyon sok támogatót, és ezért is kell a könyvautomata.

Mi a titka a sikerének?

Egyszerűen az, hogy menő. Most tényleg van egy olyan generáció, amelynek még nem volt a kezében könyv. És nem azért, mert nem szeret olvasni, hanem mert nem volt egy olyan fiatal csapat, amely azt mondja, hogy figyelj, az Utas és holdvilág megváltoztatja az életedet. Az valami olyan fantasztikus, hogy kezdd el olvasni.

Ennek a projektnek csak az egyik része az olvasásnépszerűsítés, a másik és talán nagyobb része az, hogy olyan közösséget hozzon létre, amely tudja egymásról, hogy na, ez fontos.

Ha utazom a 4-6-oson, és a másik zsebéből is kilóg egy ilyen színes könyv, akkor egy pillanatra össze tudjunk nézni, hogy na, mi...

Megint a közösségépítésnél tartunk.

Ez nagyon fontos: az embernek szüksége van a közösségre, ez ad olyan élményt.

Hogyan állt össze a címlista?

Próbáltunk minél nagyobbat meríteni először a magyar irodalomtörténetből, de a jogdíjas könyvekkel nagyon nehéz. Így is elég szép címlistát sikerült összeraknunk.

Hány cím van most?

Most öt, ez mind magyar, és havonta egy újjal meg akarunk jelenni, a következő külföldi lesz, de még sok meglepetés és sokféle könyv lesz az automatában.

És mi volt a kiválasztási szempont?

Én is összeírtam a kedvenc könyveimet, Grecsó Krisztián is összeírta a kedvenc könyveit, meg a Facebookon nagyon sokat hirdettük, hogy ti milyen könyvet olvastatok, mik a kedvenceitek.

A Facebookon már több mint tízezer kedvelője van a POKET csoportnak, ugye ez a paradoxona, hogy online mekkora elérhetősége lett.

Igen, az a mottónk, hogy maradjatok offline,

ez tényleg paradox, de hát ma már online lehet figyelmeztetni valakit, hogy maradjon offline.

Szóval a Facebookon meghirdettük, hogy mik a kedvencek, és abból is csináltam egy összesítést. Most van előttünk nyolcvan cím, amit szeretnénk végigvinni, megjelentetni, megszerezni a jogokat.

Most nyolc automata van, abból az egyik mobil, amely majd fesztiválautomata lesz?

Hét automata van jelenleg Budapesten, de szeretnénk ősztől egyetemi városokban is megjelenni. Nyár elején pedig lesz egy kis zöld rendszámos autónk, aminek a hátuljában lesz egy mini automata meg egy csomó olvasószék, és ahol megállunk, fesztiválokon, vagy éppen egészen kis zsákfalvakban, ott kipakoljuk az automatát, kinyitjuk a hátulját, és kis olvasópontokat hozunk létre, ahol lehet velünk beszélgetni, és akkor nemcsak az olvasást népszerűsítjük, hanem tulajdonképpen a közösségépítés fontosságát is.

Mi kell ehhez? Pénz, támogató?

Sok kis támogató. De szerencsére nagyon sokan szeretik és szeretnének segíteni. Sokba kerül, de sok kicsiből összeraktuk. Huszonvalahány támogatónk van, saját pénzt is tettünk bele.

Mennyibe kerülnek az automaták?

Egy automata olyan 2 millió forint körül van, van 4 milliós meg félmilliós is. Az ország különböző pontjairól guberáltuk össze. A legtöbb felújított kólaautomata.

Szerintem hiányzott a városból, az emberek életéből ez a dolog.

Mély vízbe ugrottunk, és nem tudtuk, hogy ekkora sikere lesz, és még nem alakult ki, pontosan hogy fogjuk csinálni. Lehet, hogy kell majd egy saját cég és két főállású ember, aki ezzel foglalkozik, mert most egy üzemeltető cég van, és minden automatát napi kétszer újra kell tölteni. Nagyon alulbecsültük ezt a dolgot.

Tulajdonképpen ez jó hír.

Ez jó hír nagyon, örülünk neki.