Bizonyos szempontból igen, bár most éppen ebben az évadban voltak ősbemutatóim, voltak és lesznek a színházban. Szegeden volt a Szimpla szerda és Nyíregyházán lesz az Idősutazás, de az is igaz, hogy ezeket a darabokat nem az elmúlt egy-két évben írtam, hanem inkább két-három éve. Úgyhogy igen, az utóbbi időben valahogy a próza felé kavarodtam vagy tendáltam. És ez, amit az elején mondott, hogy író, drámaíró, ezen szoktam mulatni, mert ugye van, amikor a nevem után ilyen titulust raknak, akkor valóban ez szokott odakerülni sokszor, hogy "író, drámaíró", mintha a drámaíró nem lenne író, de hát valahogy ezt megpróbálják megkülönböztetni.

Most a műfaji sajátosságokat leszámítva azért az másfajta írói alapállás? Hogyha valaki drámát ír és ha regényt?

Nem az írói alapállás más, hanem a munkamódszer más. Tehát a drámaírás, vagy a dráma megírása az egy sokkal koncentráltabb dolog, legalábbis az én esetemben ez így néz ki. Tehát egy hosszabb, viszonylag hosszú felkészülés után, viszonylag rövid idő alatt írtam meg az eddigi darabjaimat. Egy kicsit inkább a novellához érzem hasonlónak munkamódszerben. A regény, az egyszerűen terjedelmi okok miatt is, hosszabb, hónapokig tartó folyamat. És ott furcsa módon, az előzetes felkészülésem szokott olyan sokáig tartani. Tehát a regény, az - nyilván tudom, hogy merre akarok menni, meg mi felé alakítom a történetet, de az sokkal inkább írja magát, sokkal inkább önjáró, mint egy színdarab.

És az vajon mitől függ, hogy miből lesz regény, miből lesz novella vagy miből születik majd dráma? Gondolom én egyszerű, ám nagyon lelkes olvasóként, hogy azért nyilván a történet, az alaphelyzet, a figurák vannak meg elsőként vagy először, és nem feltétlenül a műfaji keretek. Vagy rosszul gondolom?

Hát először az ötlet van meg és gyakorlatilag az el is dönti. Amíg én csak színdarabokat írtam, nagyon sok éven keresztül, rengeteg ötletet nyilvánvalóan elvetettem, hiszen nincs benne egy háromórás színdarab, de még egy másfélórás egyfelvonásos sem. Viszont, amikor elkezdtem novellákat írni, regényt csak később, akkor rengeteg mindent meg tudtam írni. Hát a novella az gyakorlatilag egy ötlet, egy leülés, egy lendület, egy nekifeszülés. És az ötlet az nagyon sokszor megadja már a hangját és a hangvételét valaminek. Ahhoz, hogy valamiből színdarab legyen, ott azért az egy speciális ötletet igényel, vagy nagyon sokfelé kell elágaztatni. Ott tényleg szereplők vannak, karakterek vannak, és a kérdésre visszatérve, igen, az van meg először általában.

Ha vesszük ezt az írói ötletet, van olyan, amit drámában biztosan nem lehet elmondani és olyan, amit meg regényben nem nagyon lehet?

Persze, de olyan is van, hogy ez nem világos először. Nekem az a tapasztalatom, hogyha ez nem válik nagyon gyorsan világossá és nem derül ki, akkor valószínűleg nem érdemes foglalkozni vele. Egyébként Kosztolányi Dezsőnek volt egy jegyzetfüzete, ahová leírta az ötleteit és azokat különböző színekkel jelölte. Az "n" volt a novella, az "r" a regény, "v" a vers. Tehát ő is így dolgozott, hogy eszébe jutottak dolgok, és gyakorlatilag egy kottát készített magának, hogy miből mit kéne csinálni. Aztán van ami elkészült, van ami nem.

Említettem a bevezetőben a készülő, pontosabban most már megjelenés előtt álló új regényt, a Szarvas a ködbent. Ennek a kiadói előzetesében azt olvastam, hogy egy harmincas évei közepén járó nő belső monológja, az alcíme pedig úgy szól, hogy "Nő vagyok, túlélő", jól mondom?

Ez nem alcím, ez inkább valamiféle szlogen. Ez mostanában, az elmúlt években, hogy úgy mondjam divatba jött. Nagyon sok könyvre rákerül, amolyan pecsétként valami. A Százezer eperfa című regény, az az első regényem volt az Európa Kiadónál, ott az volt a szlogen, hogy "nemzeti szélcsend", ez volt a - tehát tényleg ilyen pecsétként került ez rá, tehát nem nevezném alcímnek. Tavaly a Lila csík, fehér csík című regényemnél a szövegből került egy mondat egyfajta alcímként a borítóra. Most pedig a Szarvas a ködbennél, szintén a kiadó kérésére találtam ki ezt. Vagyis hogy legyen világos: ez egy női történet.

A kiadói előzetesben azt is olvasom, hogy egy aprólékos női lélekrajzról van szó. Ez csak a laikus olvasó számára nehéz feladat? Aprólékos női lélekrajzot írni belső monológként, férfi íróként.

Nem gondolom, hogy nehezebb belehelyezkednem egy női szereplő lelkivilágába, mint egy férfiéba. Lehet, hogy ebben tévedek, de már a színdarabjaim során is valahogy úgy alakult, hogy én valamiért jobban szeretek női karaktereket megrajzolni. Nem tudom ennek az okát. Tulajdonképpen nincs különösebb oka. Gondolkodtam ezen, hogy miért van, de nem tudom megfejteni. A novellásköteteimben néhány monológ is szerepel, és ezeknek a többsége szintén női monológ. És hát gyakorlatilag ez a regény is egy hatalmas nagy női monológ. Ennyiben pár-regénye egy korábbinak, a Szaggatott vonalnak, amiben szintén egy belső monológban egy motoros futár mesél a régi szerelméről. És mint ahogy az oly sokszor történik velem, a saját mellékszereplőim elkezdenek érdekelni, tehát, tulajdonképpen ez a regény, ez annak a bizonyos nagy szerelemnek, a nőnek a regénye.

Persze, így van. Amikor elkezdtem prózát írni, akkor ilyen értelemben kinyílt a világ. Azt éreztem, hogy ó, hát lehet itt mást is. Lehet leírásokat alkalmazni, lehet egyes szám harmadik személyben elbeszélni. Lehet leírni egy fát vagy bármit. De valahogy azért a drámaírói attitűd mégiscsak elő-előtüremkedik. Tehát, igen, én nagyon szeretem ezt a nyilvánvalóan valamiféle drámaírói módszert, ugyanakkor mégis azt gondolom, hogy sokkal szabadabb vagyok, mintha színdarabnak írnék meg valamit. Egyszerűen a technikai megvalósítás miatt, hiszen ott mindig színpadban kell gondolkodni. Bár erről megoszlanak a vélemények az írók között, hogy előadásban vagy színpadban kell gondolkodni. Előadásban én nem szoktam gondolkodni, de színpadban azért igen. Tehát, az nem lehet, hogy ne vegye figyelembe az ember, hogy mi az, amit meg lehet valósítani. Stilizált módon persze mindent meg lehet valósítani, de hát mégis. Na, most itt egy regény esetében, még ha monológról van is szó, sokkal szabadabb az ember. Viszont én magamnak azért szoktam csinálni korlátokat. Így például ebben a regényben, a Szarvas a ködben-ben is úgy lesz, mint a korábbiakban, hogy gyakorlatilag ugyanakkorák a fejezetek például. Azt is eldöntöttem viszonylag hamar, hogy harminc fejezetből fog állni.

Persze lehetett volna harminckettő vagy éppen huszonnyolc, tehát azért hagyni kell szabadon lélegezni a készülő művet, meg hagyni, hogy vigye magát a történet - de ez éppenséggel pont harminc lett, valóban. És akkor már a huszonhetedik, huszonnyolcadik fejezet környékén, ott már nagyon érdekes feladat, hogy miként lavírozzam a vége felé a történetet.

Ezidáig műfajokról beszélgettünk, és nem szeretném, ha belevesznénk valami műfajelméleti okfejtésbe, de az azért egyértelműnek tűnik, hogy az irodalomban, különösen a magyar irodalomban, a prózának van igazán rangja, meg persze a lírának. A drámaíró valahol meghúzódik szerényen és viszonylag ritkán lesz belőle érettségi tétel. Hogyan érzékeli, hogyan látja ezt mint műfajokat váltogató író, aki ugyanakkor azért a legnagyobb sikereit mégiscsak színdarabokkal érte el.

Ez lehet, hogy Magyarországon így van, Lengyelországban például pont nem. Tehát, ott a drámaíró az író. A drámaíró az igazi tekintély.

És ez vajon miért alakulhatott így?

Nem tudom, ennek nyilván történeti okai vannak. Magyarországon annak ellenére, hogy a magyar líra, a magyar költészet frenetikusan nagyszerű, mégis a prózaírás számít sokak szemében az igazi irodalomnak.

Ráadásul a prózán belül is a regény, és lehetőleg a nagy regény. Örkény Istvántól is folyamatosan nagy regényt kért a kiadója, aztán megszülettek az egyperces novellák.

Van egy ilyen regényírói kényszer is. Azt pontosan tudom a kiadóktól, tehát a Kalligramnál és az Európánál is ezt hallottam, hogy erősebb az olvasói igény a regényre. Ha a könyvesboltban ugyanattól a szerzőtől ugyanolyan áron kapható egy novelláskötet és egy regény is, akkor az olvasók 80-90 százaléka a regényt veszi meg. Én kérdezgettem, hogy ennek mi lehet az oka, hiszen közhelyszerűen szoktunk a felgyorsult világról beszélni, és az ember azt gondolná, hogy akkor esténként egy novella, az pont megfelelő. És így nem kell belehelyezkedni egy nagy történetbe, de valahogy olvasói igényként pont az ellenkezője érvényes. Éppenhogy azt szeretik az emberek, azt a hosszabb beépülést egy új világba. Egyszerre venni egy nagy levegőt és bekerülni egy történetbe, egy regénybe. Pedig íróként azt gondolom, hogy a novellánál kevés csodálatosabb műfaj van. Tehát az egészen fantasztikus, nagyon szeretem. Kétségtelen viszont, hogy a novellásköteteimet sokkal kevesebben ismerik és kevesebben olvasták, mint a regényeimet. Ettől függetlenül nem ezért írtam most regényt, hogy ezt majd most akkor többen olvassák, mintha novellákat írtam volna, hanem most egyszerűen nem gyűlt össze egy kötetnyire való novellám.

Azt olvastam valahol, hogy egy sanghaji szálloda 37. emeletén lévő szobában vetődött fel egyáltalán az, hogy prózát írjon, akkor már több sikeres dráma után. Hogy is volt ez?

Kínában volt egy négytagú magyar írócsoport, Spiró György, Tóth Krisztina, Békés Pál és én. Ez 2007 vége fele történt, és Békés Pali szerkesztett akkor egy novelláskötetet, pontosabban egy antológiakötetet, az volt a címe, hogy Hasítás, és rockzenével vagy gyerekkori zenei élményekkel kapcsolatos írásokat kért íróktól. És pont ott beszélgettünk egyik este, és akkor hozzám fordult, hogy nem akarnék-e egy novellát küldeni ebbe az antológiába. Én akkor azt mondtam, hogy nem akarnék, hiszen én nem írok novellákat, én színdarabokat írok. De tulajdonképpen mégiscsak, amikor hazajöttünk, akkor elgondolkodtam ezen. Pontosabban, valószínűleg volt egy ötletem, amit elvethettem volna, de így nem vetettem el, hanem megírtam. És hát annyira megszerettem ezt a műfajt, hogy elkezdtem novellákat írni, és viszonylag gyorsan egy kötetnyi össze is állt.

Ezek voltak tehát az első novellák, de ugorjunk vissza még távolabbra az időben, hogy egyáltalán az írás hogyan is kezdődött. Vannak szerzők, akik saját elmondásuk szerint is már kora serdülőkoruktól kezdve készülnek, szinte tudatosan készülnek az írói pályára. Talán olyanok is akadnak, akiknek már az óvodában töltőtoll volt a jelük. De azért vélhetően, szinte mindenki versekkel kezd. Ön is versekkel kezdett.

Igen, bár nekem kanna volt a jelem az óvodában. Versekkel kezdtem és meg is jelent egy verseskötetem 23-24 éves koromban. Ez a kötet alapvetően a tizenéves koromban írt verseket tartalmazza. Most így utólag azt mondom: lehet, hogy ezzel érdemes lett volna várni. De amikor megjelent ez a verseskötet, akkor én rettenetesen büszke voltam, és akkor azt gondoltam, hogy itt ennek vége is van, tehát én megírtam versekben azt, amit akartam, és gyakorlatilag abba is hagytam. És aztán sok-sok évig szépirodalommal nem is foglalkoztam, illetve fordítottam olaszból és portugálból egyébként verseket is, de én magam nem nagyon írtam. Aztán elkezdtem írni - mégpedig színdarabot.

És ez volt a Reviczky című dráma. Reviczky Gyula költő és a legendás színésznő, Jászai Mari kapcsolatáról, szerelméről. Miért pont Reviczky, miért pont Jászai Mari, és miért pont dráma?

Én már gimnazista korom óta nagyon figyeltem ezekre az úgynevezett másodvonalbeli alkotókra, tehát, mondjuk, az Arany János és az Ady közötti időszaknak, az úgynevezett kisbetűs szerzőire. És valahogy nagyon beleszerettem a Reviczky-versekbe. Egyébként Kosztolányi Dezső, akit már említettem, illetve Ady Endre, ők is nagy rajongói voltak. Az első Ady kötetet, azt tulajdonképpen amolyan Reviczky utóérzésnek szokták nevezni, Reviczky Gyula 34 évet élt mindössze, tehát nagyon nem teljesedett ki az életműve. Én a szakdolgozatomat is belőle írtam, Reviczky Gyula szerelmei, ez volt a címe a szakdolgozatnak. És már akkor foglalkoztatott a Jászai Marival való kapcsolata. Aztán jött az ötlet, hogy az ő találkozásukat milyen jól meg lehetne írni dialógusban. Úgy ismerkedtek meg egyébként, hogy újságíróként dolgozott Reviczky Gyula, és írt valami borzasztó ledorongoló kritikát az ünnepelt nagy színésznőről. És akkor Jászai Mari bement a szerkesztőségbe, megkereste ezt a fiatalembert, hogy ki ő, és mit képzel magáról. Így ismerkedtek meg, és másnap már Jászai lakásán teáztak. És hát ez engem nagyon érdekelt, hogy úristen, mi történhetett. És aztán Jászai szavalta az ő verseit, és egy óriási szerelem lett. Végül Szomory Dezső miatt hagyta ott Reviczky Gyulát Jászai Mari. Szóval iszonyúan izgalmas volt, persze kicsit bulvárjellegű érdeklődésem volt ezzel kapcsolatban, de nagyon-nagyon érdekelt. És akkor gyakorlatilag unalmamban elkezdtem pötyögni egy ilyen elképzelt dialógust Reviczky Gyula és Jászai Mari között, és aztán ebből lett a színdarab.

Az irodalom- és a színháztörténet tanúsága szerint kockázatos dolog színésznőt szeretni, és elkerülve a mostani beszélgetés esetleges elbulvárosodását, hát bizony az ön felesége is színésznő.

A volt feleségem, de egyébként igen.

Amikor viszont az első darabját, a Portugált bemutatták a Katona József színházban, akkor ő éppen ott volt színésznő.

Igen, éppen ott volt, de ő nem játszott a Portugálban. Érdekes, hogy ebben a darabban voltak bőven szerepátvételek. Nagyon sokan a mai napig ugyanazok a színészek, akik az ősbemutatón, de három-négy szerep kicserélődött többször is. Tehát a színészek kicserélődtek, és a női szerep is kicserélődött, és soha fel sem merült, hogy ő játssza. És ez nem is baj.Visszatérve még a Reviczkyre, ezt ugye a megírás után jó tíz évvel mutatták csak be.

Hál istennek, igen.

Az lehetett az oka, hogy ez egy nagyon sok szereplőt megmozgató darab? Tehát viszonylag nehéz színpadra állítani?

Hát igen. Ez az én első darabom, és ennek megfelelően azért rendkívül sok ügyetlenség volt benne. Az egyik például az volt, hogy nagyon szerettem a főszereplőt, olyannyira, hogy minden egyes jelenetbe beleírtam, és tizenhét évet ölelt föl a történet. Egyébként meg lehetett volna valósítani, de más szempontból nem bánom, hogy ezt akkor nem mutatták be. Egyébként már mindjárt akkor a Debreceni Színház megkeresett engem, hogy szívesen bemutatnák a stúdiószínpadon, csak meg kellene húzni olyan hatszereplősre. Na, de ebben a darabban van vagy harminc szereplő, úgyhogy felháborodottan visszautasítottam, hogy szó sincs róla. Egyébként később körülbelül harminc oldalt húztam a darabból és szinte teljesen átalakítottam, átírtam. Azért mondtam, hogy hál' istennek akkor nem mutatták be abban a formában, mert hát eléggé terjengős volt, kicsit hosszadalmas, viszont így, mint a saját magam dramaturgja, meghúztam. És igen, a megírás után tíz évvel került végül is színpadra Szegeden.

Amikor készültem erre a beszélgetésre, akkor az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha úgy folytatnánk le ezt a beszélgetést, hogy a Portugált egyáltalán nem hozzuk szóba, merthogy gondolom: erről annyian és annyiszor kérdezték, hogy nyilván már nagyon unja. De a Portugál mégiscsak megkerülhetetlen, már az imént is szóba került és hát rengeteg helyen, rengetegszer játszották. Több mint tizenhét éve megy a Katona József Színházban, és úgy tűnik - hát levehetetlen. Mi a titka?

Ez most nyilván álszerénységnek hat, de tényleg azt gondolom: az, hogy tizenvalahány évig nem vesznek le egy előadást, az azért elsősorban az előadás érdeme. És nyilván azon kívül, hogy kiváló szereposztásban, nagyon jó rendezésben került színpadra, valamiféle csodálatos csillagállás is kell ahhoz, hogy ez így menjen és ekkora siker legyen. Néha úgy érzem, hogy túl nagy siker. Tehát ez egy kicsit nyomasztó is vagy nyomasztó lehetett volna az elején, de megpróbáltam ettől függetleníteni magam, és azt hiszem, hogy ez talán sikerült is.

Annak idején hogyan került egyáltalán a Portugál a Katona József Színházba? Egy szinte ismeretlen fiatal szerző második színműve az ország talán legnevesebb teátrumához?

Érdekes módon a Vígszínház dramaturgja, Radnóti Zsuzsa révén. Õ volt akkoriban az ifjú drámaírók mentora, tehát engem is ő pátyolgatott, és tulajdonképpen a Portugál is egy Radnóti Zsuzsa által megszerzett ösztöndíjra íródott.

És akkor hogyhogy nem a Vígszínházban lett sikerszéria a Portugál?

Eredetileg úgy volt, hogy a Pesti Színházban lesz a bemutató, aztán felvetődött, hogy inkább a Házi Színpadon, aztán, hogy mégis a Pestiben. És az idő telt-múlt, de mindig a tervezgetés fázisában voltunk. És egyszer éppen Zsuzsánál voltam a Vígszínházban, a szobájában, és egyszer csak nagyon ideges lett ettől, hogy ott még mindig nincs kitűzve a Portugál bemutatója. És akkor fogta magát és felhívta Zsámbéki Gábort, a Katona akkori igazgatóját és átadta nekik a darabot. És aztán nyilván Zsámbéki Gábor döntött úgy, hogy színpadra állítja, ő adta oda Lukács Andornak. Tehát ezekhez nekem semmi közöm nem volt.

Ha jól emlékszem a Katonában sem a nagyszínpadon, hanem a Kamrában volt a Portugál bemutatója, de aztán át kellett vinni a nagyobb nézőtér elé. Változott, sokat változott ez a darab tizenhét és fél év alatt?

Ez mindjárt az elején elég sokat változott. Tehát, azt hiszem, másfél-két héttel a bemutató előtt Lukács Andor kért például plusz jelenetet, egy éjszakai részeg jelenetet a férfi-főszereplőmnek, és akkor ezt gyorsan megcsináltam. Aztán ment már néhány éve, amikor azt mondta, hogy a két szereplő, a Jucika és a Masni, valahogy érdekes, hogy nem találkoznak a darabban, nem csinálnék-e nekik egy jelenetet. Úgyhogy alakult és változott az évek során.

Hát az egyértelműnek tűnik, hogy a Portugálon, itt a Katona József Színházban nem fog az idő, olyannyira nem, hogy a darab szerint huszonöt éves Masnit, Pelsőczy Réka játszotta a bemutatókor, amikor éppen maga is huszonöt körül volt és most tizenhét év elteltével is Pelsőczy Réka játssza, aki persze olyan színésznő, akiről én azonnal elhiszem, hogy huszonöt éves.

Szerintem huszonöt éves.

Sőt, ha kell, azt is elhiszem, hogy tizenkét éves. Szóval rengetegszer és rengeteg helyen játszották a Portugált, de nem tudom, hogy látta-e mindegyik előadást például külföldön. Nagyon különbözőek, nagyon mások? Azért is kérdezem ezt, mert azért ez olyan sajátosan kelet-közép-európai történet.

Persze, nagyon különbözőek, és ez jól is van így. Hát a hangsúlyok, azok mindig máshova kerülnek, más a ritmusa minden előadásnak. Amikor idegen nyelven, mondjuk, lengyelül vagy szlovákul vagy németül, tehát amilyen nyelveken nem beszélek, nézek, akkor természetesen fogalmam sincs, mi hangzik el, remélem, hogy jó a fordítás, de egyébként ettől függetlenül meg tudom ítélni, hogy az előadás milyen. Ez egy tragikomédia, tehát az a jó, ha egyensúlyban van a két elem, tehát a tragédia és a komédia. Azért nagyon ritka, hogy ne billenjen el valamelyik irányba.

Hogy ne menjen el egy komorabb tónus felé, de ugyanakkor ne is váljon bohózattá.

Hát igen. Általában egyébként az a tapasztalatom, hogy az én ízlésemhez képest kicsit kabarésabb szokott lenni. Mondjuk a bohózati jelleg, az kimondottan idegesít.

A drámaíró szerepe, feladata ott véget ér, hogy a pontot tett a darab végére?

Tulajdonképpen igazából véget ér, és ez jól is van így. Nyilván azt szeretném, ha az valósulna meg, amit írok, de gyakorlatilag, hogyha most nagyon-nagyon őszinte vagyok, akkor nem biztos, hogy született már olyan előadás, amit száz százalékosnak tartok. Miközben egyébként nem képzelem el, csak valami érzet van az emberben, és ha van hiányérzet vagy esetleg erős hiányérzet van, akkor tudom, hogy valami nem stimmel. De valószínűleg nincs is olyan, hogy tökéletes. Egyébként pedig igen, véget ér az írói feladat a darab megírásakor vagy egy novella, vagy egy regény megírásakor, és utána pedig elkezd egy életet élni a mű. A színháznál ez fokozottan így van. De ha most én azon idegeskednék állandóan, hogy valamelyik bemutatómnál minden hangsúly a helyén van-e, és stimmelnek-e a szereplők alkatilag, fizikailag, pszichológiailag azokkal, akiket elképzeltem, akkor egy őrület lenne az életem. Tehát ezt el kell engedni ilyen szempontból. Más kérdés, hogy attól ideges tudok lenni, hogyha, mondjuk, nem pontosan mondják a szöveget vagy belemondogatnak. Ezzel szerintem minden író így van. De végül is a felelősség, az addig az enyém szerintem, amíg megírom. Ezért szeretem nyomtatásban tudni a szövegeimet, ezért jó, hogyha egy drámakötet is megjelenik, mert meg lehet nézni, hogy mi az írói szándék és mi az, ami hozzájön. De hozzájöhetnek nagyon jó dolgok is. Tehát egy előadásnak a szöveg tényleg csak az egyik alkotóeleme. Elég fontos alkotóeleme, de ugyanolyan fontos a díszlet, a zene, a színészek, a rendezés.

A Portugál, de mondhatnám a Sóska, sült krumplit, vagy a Négyszer százat is, igazi sikerszériákat futottak be. Az író számára egyébként ez a siker? Tehát, mondjuk, a prózaíró számára az, hogyha nagy példányszámban jelenik meg és nagy példányszámban fogy a könyve, a drámaíró számára az, hogyha sokszor, sok helyen játsszák a darabját? Ez a siker?

Na, a siker, az eleve nem egy feltétlenül pozitív szó...

Irodalomban az gyanús?

Igen, gyanús. Egyébként is nagyon sokféle a siker. Tehát attól, hogy nekem van, mondjuk, sikeres színdarabom éppen színen Budapesten, ebből nem következik az, hogy egy regényemet ugyanúgy keresik. Szóval nagyon elkülönülnek ezek a dolgok.

Szerb Antal írja egy helyütt, hogy az írói sikert leginkább a kollégák irigységén lehet mérni. Nem tudom, vannak irigyei?

Hát remélem, nem tudom. Rosszban nem vagyok egyik kollégámmal sem, vagy legalábbis nem tudok róla. A legjobb barátaim nem írók, de ez nem azért van, mert netán irigykednének rám.

És egyébként anyagi értelemben lehet sikeres egy író? Egyáltalán Magyarországon, anyagi értelemben lehet sikeres az író? Meg lehet élni Magyarországon pusztán írásból? Mert Maupassant még csinos kis tengerparti házat tudott venni az első könyve honoráriumából.

Ez nyilván példányszámtól függ, mondjuk, próza esetében. De azért azt gondolom, hogy nem. A drámaíró szerencsésebb helyzetben van, ott ugye jogdíjat fizetnek a színházak. És ha az a darab, amit én írtam tizenvalahány éve újra és újra színpadra kerül, akkor tulajdonképpen újra és újra jogdíjat kapok érte. Novellákból, versekből önmagában nyilván nem lehet megélni. De ez nem is biztos, hogy baj. Egy írónak nem tesz rosszat, ha foglalkozik valami mással. Nyilván addig a mértékig, amíg nem zavarja az írói tevékenységét.

Regényekről, drámákról beszélgettünk, és ezekben visszatérően ott van a sport mint háttér vagy mint közeg. Gondolok itt a már említett Négyszer százra, ahol az atlétika világa, a Sóska, sült krumplira, ahol a foci, és a közelmúltbeli regény, a Lila csík, fehér csík, ahol szintén a futball, illetve azon belül is Törőcsik legendája. Ez pusztán a sport szeretetére vezethető vissza, vagy ezen túlmutatóan is van valami, amiért a sport ilyen szerepet kap?

Ez ugyanolyan furcsa kettősség, mint az én viszonyom a színházhoz. Tehát én szerettem a színházat, de az, hogy drámaíró leszek, ez nagyon sokáig nem merült fel. Gyerekkoromban én valóságos sportőrült voltam, mindenféle statisztikákat gyűjtöttem, füzetbe írogattam a súlyemelő világcsúcsokat, mindent megnéztem és mindent elolvastam. Voltaképpen a Népsporton tanultam meg olvasni. De aztán ez valahogy elveszett. És amikor előjött megint, például a színdarabok esetében, akkor már inkább mint modellhelyzet jött elő. A Sóska, sült krumpli című darab ugye egy bíróról és két partjegyzőről szól. Ott a foci a közeg ugyan, de ez tulajdonképpen csak ürügy. Én három embert akartam összezárni. A Négyszer száz, ami egy női futóváltóról szól, voltaképpen a Sóska, sült krumplinak a női párdarabja akart lenni. Ez is egy modellhelyzet, mégpedig a teljesen szétesett országé. Össze kéne fogni a csapatnak, meg kéne futni a kiküldetési szintet az olimpiára, csak hát hatalmas a széthúzás. Szóval egyfajta modellhelyzetnek volt nagyon jó a sport. A Lila csík, fehér csík, az azért más egy kicsit. Ez nem egy Törőcsik-életrajz, sokkal inkább a gyerekkoromról szól. A rajongásról meg a felnövésről. De hát miután nagyon személyes indíttatású a könyv, engem is meglepett, hogy mennyire intim dolgok kerültek bele, nyilván megfelelő ízléshatárokon belül. Tehát úgy érzem, hogy kicsit jobban kiadtam magam vagy a gyerekkoromat, mint amennyire szerettem volna, hiszen azért az elbeszélő jó, ha mindig tart egy kis távolságot. Van távolság, és persze nem teljesen így történt minden, de azért nagyon-nagyon erősen benne vagyok, erősebben, mint bármikor máskor. Az igazság az, hogy én a focin keresztül és a Törőcsik nevű focistán keresztül éltem meg ezeket a dolgokat, az egész felnövést, illetve azt a kimerevített pillanatot, amikor az ember leszedi a faláról az ott lógó posztereket. Tehát persze foci, meg sport, de mind a három esetben, amit említett, tulajdonképpen egyfajta ürügy a sport.

Azt nyilatkozta egyszer, hogy akkor ír, hogyha muszáj. Ez valami belső kényszer? Amikor jön az ihlet? És akkor az író gyorsan odaoldalaz az íróasztalához?

Én alapvetően lusta vagyok, tehát állandó lelkiismeretfurdalásom van. Ennek ellenére tavalyelőtt is volt egy regényem, tavaly is és most is megjelenik, tehát ez valószínűleg butaság. Nem hiszem, hogy egy írónak 365 napon keresztül írnia kell. Van, aki 365 napig ír, én nem tartozom közéjük. Ugyanakkor, ha eltelik egy-két hónap esetleg, akkor annak ellenére, hogy mindig van a fejemben valami, elkezd nyomasztani ez a dolog, hogy én most tulajdonképpen miért nem írok már valamit. De közben arra is rájöttem és megtanultam az idők során, hogy ez tulajdonképpen önmagában egy inspiráló dolog. Tehát úgyis akkor fogok nekiülni, amikor muszáj, amikor már nagyon feszít valami. És akkor viszont nem halogatom. De az, hogy én mindennap írjak három oldalt, csak mert edzésben kell lenni, hát azt nem.

Nincsenek is kötelező penzumok?

Nincsenek. Bár a regényírás azért ebből a szempontból kivétel. Ott sem kötelező penzumok vannak, de ott azért be szoktam osztani nagyjából az időt. Tehát ott, mondjuk, van egy olyan szabályszerűség, hogy reggel, amikor fölkelek, akkor azonnal odaülök és írok. Körülbelül délig, tehát délután meg már nem. Persze nyilván egész nap abban vagyok, mert hisz ez egy olyan teremtett világ, amelynek én is részese vagyok, benne is, meg kint is.

A mára már elfeledett, de a hatvanas években nagy példányszámban fogyott könyvekkel népszerűséget szerzett Berkesi András azt nyilatkozta egyszer, hogy ő minden este harminc darab tollat odakészít az íróasztalára, és akkor szigorúan, egy szigorú menetrend szerint mindegyik tollal ír másnap egy oldalt. Tehát az harminc oldal, és hát ebből aztán ki is teljesedett egy terjedelmileg elég szép életmű.

Én ezzel nagyon nagy bajban lennék, mert nem nagyon tudom elolvasni a saját kézírásomat. Úgyhogy én nem tollal írok, nem kézzel írok.

Öröm egyébként írni? Mert nagyon sok író ezt egy amolyan vajúdáshoz hasonlatos, gyötrelmekkel teli folyamatként szokta ábrázolni.

Én nem érzek ellentmondást. Én azt gondolom, hogy játék és egy jófajta játék, de természetesen munka is és gyötrődés is, persze. Én viszonylag könnyen írok vagy gyorsan írok, de ez sem jelenti azt, hogy ne javítgatnék sokat, ne fésülgetném át újra és újra, főleg egy hosszabb prózai mű esetén. Akkor állandóan elölről olvasom, és akkor kihúzok, beleírok, átírok, dühös vagyok, nem érzem, hogy működik. De ezzel együtt, persze, hogy öröm. Azt csinálom, amit szeretek.

Nyilván az író, egyúttal olvasó is, és hát minden bizonnyal az író is egykor, valamikor olvasóként kezdte. Ha most befejezésül az írót mint olvasót kérdezem, akkor meg lehet azt fogalmazni - biztos nem könnyű -, de meg lehet azt fogalmazni, hogy mit ad egy könyv, vagy mit ad egy jó regény, mit ad egy jó színdarab? Megváltozik tőle egy kicsit az életünk? Vagy ez túlzás és nem is kell ezt várni tőle?

Hát, nem tudom. Ez megint olyan nyomasztó teher lenne. De lehet, hogy egy jó olvasástól megváltozhat valami az emberben. Azt nem mondanám, hogy például Szép Ernő Ádámcsutka című regénye megváltoztatta az életemet, de az biztos, hogy nem bírom száraz szemmel végigolvasni egyetlen oldalát sem. De nyilván ez azért van, mert valamire érzékeny vagyok abban, amit ő ír. Arra a stílusra, arra a bölcsességre vagy humánumra. Arra a derűre vagy öniróniára. Valamiféle megerősítést adhat talán az embernek, hogy más is látja úgy, ahogy ő, vagy más is átélt olyat, amit ő. Az, hogy megváltozna az élete, azt nem merném kijelenteni. Persze nem lenne baj, és lehet, hogy ilyen is van.