Az iráni atomprogram talán legfontosabb eleme a két urándúsító üzem, amelyet az ország középső részén, mélyen a föld alá építettek. A Natanznál lévő gyárat már a háború első óráiban támadták az izraeliek, és a műholdas képek alapján sikerült is legalább a föld felett található építményekben komoly károkat okozniuk. Sőt, ahogy Kaiser Ferenc, az NKE docense az InfoRádió Aréna című műsorában elmondta, még az sem kizárt, hogy a mélyben fekvő műhelyek egy jó része is megrongálódott és ott radioaktív anyagok szóródtak szét. Szerencsére mindez a felszín alatt marad, és nagyon kicsi az esélye annak, hogy sugárzó anyag jusson ki a szabadba.
A másik urándúsító kiiktatása azonban a szakértő szerint is sokkal nehezebb feladat lenne, mivel azt mélyen egy hegy belsejében alakították ki. A Fordónál lévő gyár alagútjai ráadásul nem egyenes vonalúak, hanem több, éles kanyart is leírnak azért, hogy kiolthassák egy esetleges robbanás lökéshullámát. A bejáratokat pedig nyilván komoly erőkkel védi az Iráni Forradalmi Gárda.
Viszont ha Izrael végérvényesen le akar számolni az iráni atomprogrammal, akkor ezt a Fordónál lévő urándúsítót is el kell pusztítania, vagy legalábbis annyira szét kell rombolnia, hogy ott lehetetlenné váljon a munka. A hely azonban remekül védett a légitámadásokkal szemben, míg egy kommandós akció – a nagyszámú iráni katona jelenléte miatt – elfogadhatatlanul nagy áldozatokkal járna és egyáltalán nem is biztos, hogy sikerülne.
Ám erre a helyzetre is létezik megoldás, méghozzá úgy hívják: GBU-43/B MOAB, ami hivatalosan ugyan a Massive Ordonance Air Blast rövidítése, de a katonák csak Mother Of All Bombs, vagyis "minden bombák anyjaként” emlegetik. Ezt a 9850 kilós szörnyeteget megerősített bunkerek, mélyen a föld alá épített létesítmények megsemmisítésére tervezték. A típus jelzésben szereplő GBU (Guided Bomb Unit) arra utal, hogy precíziós fegyverről van szó. Amikor hadrendbe állt, ez volt a világ legnagyobb rombolóerejű nem nukleáris fegyvere. Elődje, a BLU-82 a vietnámi háborúban jelent meg és leginkább arra használták, hogy a dzsungel fái között leszállóhelyet robbantsanak a katonákat szállító helikoptereknek.
A kétezres évek elején Afganisztánban és Irakban is bevetették, ám e két helyen inkább arra használták, hogy az ellenség harcosait ártalmatlanítsák a robbanás okozta óriási lökéshullámmal. Mivel hatalmas a fegyver súlya, ezért csak a legnagyobb teherbírású nehézbombázók hordozhatják. Az amerikai légierőben jelenleg mindössze a B-52, a B-2 Sprit, illetve ennek utóda, a B-21 Raider képes elcipelni. Ha viszont nem kell az ellenség légvédelmétől tartani, akkor raklapra szerelve, akár egy C-130 Hercules szállítógépből is ki lehet dobni.
Izraelnek nincs akkora teherbírású harci gépe, amely a fedélzetére vehetné a MOAB-ot, marad tehát a Hercules mint alkalmi bombázó, de a lassan és viszonylag alacsonyan repülő szállítógépek könnyű célpontot jelentenének a légvédelemnek. Igaz, az izraeliek az első pillanattól kezdve kiemelt figyelmet fordítottak az iráni légelhárítás szétverésére, és ezt néhány óra alatt olyan sikerrel vitték végbe, hogy
ma már jóformán háborítatlanul repkedhetnek a vadászbombázóik a perzsa célpontok felett.
Teljesen mégsem sikerült minden légelhárító eszközt megsemmisíteni, így a rövid hatótávolságú, vállról indítható rakétából, vagy a kisteherautókra szerelt gépágyúkból maradt bőven a perzsák arzenáljában. Ha az izraeli F-15-ösök, F-16-osok és F-35-ösök ellen nem is érnek sokat, egy C-130-at azért le tudnának szedni.
Ám nemcsak a MOAB jelenthetne nagy veszélyt a föld alatti nukleáris létesítményekre. Az Öböl-háborúk tapasztalatait elemezve az amerikai légierő arra a megállapításra jutott, hogy a GBU-43/B-k nem bizonyultak igazán hatékonynak, ezért egy még ezeknél is nagyobb bombára van szükség. Többévnyi huzavona és kísérletezgetés után ez lett a GBU-57A/B MOP (Massive Ordonance Penetration), a nagy tömegű áthatoló ejtőlőszer. Kimondottan arra tervezték, hogy minél mélyebben belefúródjon a talajba és csak aztán robbanjon fel. Súlya akkora, hogy ezt is csupán a nehézbombázók vethetik be, vagy legfeljebb a C-130 Herculesből lehet kiejteni.
Gyanítható, hogy Izrael már kapott ilyen bombát, noha hivatalos közlések szerint az USA légiereje is mindössze húsz darabbal rendelkezik. Ebből a 13 600 kilogrammos bestiából talán egy is elég lehet a Fordóban lévő urándúsító tönkretételéhez.
A The War Zone által megkérdezett szakértők arra hívták fel a figyelmet, hogy azért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen repülőgépről dobják le ezeket a rettenetes bombákat. A pusztítóerejük nagyon is függ a kioldás magasságától és attól, hogy milyen sebességgel repül a hordozógép. A C-130 Hercules nagyjából 7500 méterről és úgy 400 km/órás tempóval tudná kidobni bármelyiket. Ehhez képest egy B-2 Spirit dupla ekkora magasságból és kétszer ilyen nagy sebességgel vethetné a bombaszörnyeket.
Azzal lehet ezt kiváltani, ha a szállítógépből két bunkerromboló bombát dobnának ki egymás után. Az első által robbantott kráterbe fúródna a második és ezzel nőne a behatolás mélysége. Az is megoldás lehet, hogy valamilyen rakétahajtóművet applikáljanak a bombára, ami legalább annyira felgyorsítaná, mintha egy B-2-es oldotta volna le.
De még az sem teljesen kizárt, hogy az Egyesült Államok is bekapcsolódik az Irán elleni légi háborúba és a saját stratégiai bombázói robbantják rá a földet az urándúsítóra. Donald Trump mindenesetre már utasítást adott arra, hogy a légierő és a haditengerészet egységei húzódjanak minél közelebb a síita köztársasághoz. Egyelőre csak azért, hogy megvédjék a térségben lévő amerikai támaszpontokat egy estleges iráni drón- vagy rakétacsapástól. Emellett az amerikai elnök szakértőivel konzultált arról, hogy hatékony lenne-e a bunkerrobbantó eszköz a fordói létesítmény megfelelő megrongálásához.
