eur:
398.27
usd:
372.27
bux:
69536.56
2024. június 15. szombat Jolán, Vid
Nyitókép: Infostart

Novák Katalin a családügyről, a Budapesti Demográfiai Csúcsról, a diplomáciai szerepvállalásról, a kegyelmi ügyekről és a visszaküldött törvényekről – köztársasági elnöki nagyinterjú

A családközpontú gondolkodásnak ma Magyarország a Mekkája – jelentette ki Novák Katalin az InfoRádió Aréna című műsorában. A köztársasági elnök a Budapesti Demográfiai Csúcs kapcsán kiemelte a gyermekvállalás, a családteremtés fontosságát, de beszélt a kijevi és varsói látogatásainak a lényegéről, a személyes kapcsolatok kulcsszerepéről, az államfői vétó és kegyelem kihívásairól, de arról is, hogy miért kell testőrök nélkül futni Tiszabecsen.

Az eredeti elnöki programjának mindjárt az első pontja az, hogy a családokért továbbra is dolgozni kíván, hogy minden vágyott gyermek megszülethessen és biztonságban felnevelkedhessen. Miniszterként erre világos eszközei voltak. Államelnökként milyen eszközei vannak?

Hosszú ideig dolgoztam a magyar családokért a kormányzatban. Most egy új tisztségben, egy új feladattal szembesülve más lehetőségeim vannak. De ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnék ugyanúgy a magyar családokért, még ha más eszközökkel is. A magyar családok támogatása, a gyermekvállalás lehetővé tétele, a fiatalok bátorítása arra, hogy akkor és annyi gyermeket vállaljanak, amikor és amennyit szeretnének, ez nem elsősorban az anyagiakról szól. Nem csak vagy nem elsősorban azokról a támogatásokról, amelyeket Magyarországon olyan széleskörűen megkaphatnak a magyar fiatalok vagy a gyermeket nevelő családok, hanem szól a családközpontú gondolkodásról, azokról a személyes tapasztalatokról, amelyeket én gyermek édesanyjaként megéltem és megélek, az, amit magam is megtapasztaltam a saját családomban, de nemcsak én, hanem mindannyian. Ha ezekről tudunk beszélni, ha a családok ügyét képesek vagyunk a középpontba helyezni, ha elmondjuk bátorításként a fiataloknak, hogy bár nehéz az a felelősség, amely a gyermekvállalással jár, mégis egy olyan csodálatos ajándék a gyermek, ami semmi mással nem pótolható, akkor talán idővel tudunk változtatni azon a mentalitáson, azon a gondolkodáson, amely a nyugati úgynevezett fejlett világban olyannyira elterjedt. Amely arról szól, hogy lemondanak a fiatalok a gyermekekről, vagy akik szeretnének is gyermeket, valamiért aztán mégsem vállalnak, vagy egyszerűen kicsúsznak az időből. Megítélésem szerint itt nemcsak a támogatásokra, nemcsak az anyagi ösztönzőkre van szükség, hanem azokkal párhuzamosan, azok mellett egy családközpontú gondolkodásnak, a családokról szóló beszélgetésnek és a családokat a középpontba helyező életnek kell megvalósulnia Magyarországon.

Csupa rózsaszín dologról kell beszélni a családalapításra készülő fiataloknak? Akinek van már gyereke, az tudja, hogy ez nem volna igaz. Vagy be kell őket vezetni abba, hogy hogyan kell ezt csinálni?

Nagyon jó, hogy erre így rákérdezett, hiszen éppen arról is van szó, hogy a család nem egy olyan rózsaszín dolog, amit a reklámokból látnak az emberek. Itt nem arról szól egy reggel, hogy mindenki békésen kenegeti margarinnal a kenyerét, és közben kellemesen elbeszélget arról, hogy kire mi vár aznap. A legtöbb család élete ennél sokkal hektikusabb, és nagyon sokszor vannak benne tragédiák, nehézségek, olyan helyzetek, amelyeken át kell menni, amelyekkel meg kell küzdeni, akár a gyermek életében, akár a felnőttek életében. Én most például azért aludtam éjszaka csak két órát, mert az egyik gyerekünket be kellett vinni a klinikára, és a sürgősségi ügyeleten töltöttük ezt az éjszakát.

Remélem, jól van.

Hála istennek, azért tudtam most eljönni…

Ha itt van, akkor az azt jelenti, hogy jól van.

Hazaengedték, és otthon van. És ezt csak azért mondom el, mert én is édesanya vagyok, én is tudom azt, hogy az élet nem arról szól, hogy könnyű dolog gyermeket nevelni. Nehéz. De azt is gondolom, ha életpártiak vagyunk, ha kiállunk az emberi élet értéke mellett, akkor azt a megfogant emberi életet, azt a megszületett gyermeket akkor is a legnagyobb becsben kell tartanunk és segítenünk kell, ha a hagyományos értelemben véve nem tökéletesen születik erre a világra. Azok mellett is ott kell lennünk, akik ilyen nehézségekkel élnek együtt, beteg gyermeket nevelnek vagy ha valakinek a kapcsolata ment tönkre, egyedül kényszerül felnevelni a gyermekét, gyermekeit, akkor őt is segíteni abban, hogy ezzel a lehető legjobban meg tudjon küzdeni. Itt az egyszülős családokra gondolok, de gondolhatunk az árva gyerekekre is, sajnos nagyon sok olyan élethelyzet van, amely valóban nem a tervek szerint alakult és ilyenkor is ott kell lennünk azok mellett, akiknek szükségük van segítségre. Hiszem azt, hogy még arról is beszélnünk kell, hogy a gyermekvállalásról szóló döntést sem olyan egyszerű meghozni, hiszen azok, akik fiatalon még nagyon szeretnének gyermeket, amikor ki kell hogy mondják azt, hogy most ez az a pillanat, hogy el is érkezett a gyermekáldás ideje, azt már nem olyan egyszerű megtenni. Lehet ennek anyagi oka is, de lehet, hogy csak félnek a felelősségvállalástól, nincsen tapasztalatuk. Ha megint lehetek személyes, akkor az első kisbaba, akit én egyáltalán közelről láttam, az első fiunk volt. Ma már a többgenerációs családok nem úgy élnek együtt, mint ahogy régen, nem látunk gyermeknevelést, születést, kisbabáról való gondoskodást. Azt is el kell tehát hitetnünk a fiatalokkal, hogy megvan bennük az az ösztön, amely képessé teszi őket arra, hogy egy kiszolgáltatott kisbabáról gondoskodjanak.

A fiataloknak a leendő gyermekükről való gondolkodását kell megváltoztatni, amiben azért jelentős a félelem, vagy az egész társadalomnak a gyermekes emberekről való gondolkodását kell megváltoztatni, mert abban meg nehézségek vannak. Vegyük a munkahelyeket például. Nagyon nehéz megoldani mindig.

Még csak nem is a gondolkodás megváltoztatásáról, hanem inkább az érzelmek felszabadításáról beszélnék, hogy azt az ösztönünket merjük büszkén, merjük szabadabban vállalni, amely arról szól, hogy valójában a család, ahonnan jöttünk, ahova születtünk, a testvéreink, a kiterjedt családunk, a gyermekeink mennyire fontos szerepet töltenek be az életünkben. És azt, hogy ne csak az egyéni élethelyzetekben, az egyéni boldogulásban való gondolkodást helyezzük piedesztálra, hanem ilyenformán a családban mint a legkisebb nagyon fontos közösségben való gondolkodást is. És hogy érdemes-e ösztönözni azt a gondolkodást, amely a család mellett, az élet mellett szól. Hiszem azt, hogy ebben leginkább csak tényleg elő kell hozni azokat a jó ösztönöket, amelyek itt vannak mindannyiunkban.

Kezdődik a Budapesti Demográfiai Csúcs, ez már az ötödik. Ez miben segíthet nekünk?

A legfontosabb számunkra az, ami a magyarsággal történik Magyarországon és a Kárpát-medencében vagy akár a diaszpórában. De az, hogy nem születik elegendő gyermek, nemcsak magyar jelenség, ez így van mindenhol az úgynevezett fejlett nyugati világban. Ha csak belegondolunk abba, hogy ma Európában egyetlenegy olyan ország sincsen, ahol elegendő gyermek születne ahhoz, hogy akár csak fenntartsák a népességüket – tehát még nem gyarapodásról beszélünk –, akkor érezhetjük azt, hogy mekkora a baj. Vagy akár idézhetném Elon Muskot, aki azt mondta, hogy a demográfiai kihívás most súlyosabb, mint a klímaválság, nagyobb problémát jelent a fejlett világ jövője szempontjából. Én is hajlamos vagyok ezt igaz állításnak tekinteni. Ez Európa egészére, de akár a nyugati világ egészére is jellemző probléma. Sőt, egyes feltételezések szerint az egész világot, még a fejlődő világot is utol fogja érni idővel. És ha ezzel szembesülünk, akkor egyrészt érdemes arról gondolkodni, hogy hogyan tudjuk ezt a demográfiai telet, ezt a demográfiai válságot megfordítani. Másrészt nekünk európaiként, magyar emberként arról is érdemes gondolkodnunk, hogy elfogadjuk-e szükségszerűségnek azt, hogy lemondunk a következő generációról, lemondunk a gyerekekről, de majd jön helyette más, majd tudjuk helyettesíteni mással a saját gyermekeinket. Úgy látom, hogy a magyar emberek ebben elég egyértelműen kinyilvánították a véleményüket. Azt szeretnék, ha ismét inkább több magyar gyermek születne. Van egy olyan jelenség, hogy sokkal kevesebb gyermek születik a fejlett világban, mint amennyit a fiatalok szeretnének. Megkérdezik őket a húszas éveik elején, hogy mennyi gyermeket terveznek, és ezt összehasonlítják azzal, hogy végül ugyanezeknek a fiataloknak mennyi gyermekük lesz. És itt van egy úgynevezett termékenységi rés. Ez azt jelenti, hogy valamiért nem valósulnak meg ezek a vágyak, ezek a tervek. Itt van dolgunk, ezzel kell valamit kezdenünk. Nem arról van szó, hogy a fiatalok egyáltalán nem szeretnének családot, igenis szeretnének, de jönnek azok a nehézségek, amiket ön is említett. A munkahelyekkel, a családi életnek a munkával való összeegyeztetésével, azokkal a nehézségekkel, amelyekkel szembesülnek akár az oktatásban, az egészségügyben. Nem feltétlenül csak Magyarországról beszélek, hanem máshol is. És miért kell demográfiai csúcsot tartanunk? 2015-ben határoztuk azt el, hogy összehívunk a világból, főleg Európából olyanokat, akik hasonlóképpen gondolkodnak erről a problémáról. Mi azóta kétévente megszervezzük a Budapesti Demográfiai Csúcsot, egyre nagyobb iránta az érdeklődés. Ma már államfők, kormányfők jönnek el a szeptember 14-i csúcstalálkozóra, és mellettük itt lesznek a történelmi egyházak vezetői is. Efraim szír ortodox pátriárkától kezdve a Nobel-díjas közgazdászon át a civil családszervezetek nemzetközi vezetőin keresztül is olyan előadók, akik azért jönnek Budapestre, hogy itt közösen gondolkodjanak a megoldásról. Még azt is mondhatom, hogy a családközpontú gondolkodásnak ma Magyarország a Mekkája, mert mi vagyunk az a hely, ahol érdemes találkozni annak érdekében, hogy a családokat érintő legfontosabb kérdésekről közösen gondolkodjunk.

Születhet az összedugott fejek után olyan eredmény, ami, mondjuk, 2,1 fölé viszi a termékenységi rátát? Ebben volt elmozdulás. 1,6 körül vagyunk most, egy nagyon rossz számról indulva, de még mindig nem 2,1 százalék.

Akkora emelkedés volt Magyarországon az elmúlt évtizedben, amihez hasonlót nem láttunk Európa-szerte, de valóban így van, még mindig kevés gyermek születik. Attól, hogy mi itt találkozunk, beszélünk ezekről a fontos kérdésekről, meghallgatjuk egymást, tanulunk egymástól, ez nem fogja azt jelenteni, hogy másnap kétszer annyi gyermek születik. De meggyőződésem, ezt a témát képesek vagyunk felhelyezni azok közé a kérdések közé, amelyekről a legmagasabb szinten és a legalacsonyabb szinten egyaránt, egyszerre kell beszélni. És a legalacsonyabb szinten itt csak azt értem, hogy a hétköznapi beszélgetéseinkben is elkezdünk foglalkozni azzal, hogy én mit tehetnék, hogy egy kistelepülésen, egy faluban akár segítség-e az, ha, mondjuk, az egyik édesanya vigyáz még két-három-négy pici gyerekre, három év alatti gyermekre egy családi bölcsődében. És akkor oda jöhet egy új munkahely, akkor azok az édesanyák vissza tudnak menni dolgozni. Vagy segítség-e az, ha azt mondjuk, hogy a még dolgozó nagyszülő is elmehet nagyszülői gyesre, hiszen mind a két szülő dolgozik, van egy még aktív nagymama vagy nagypapa, ő örömmel vállalná a gyermeket, igénybe vehet ehhez segítséget. Vagy hogyan tudunk segíteni azoknak, akiknek azért nem születik gyermeke, mert nincsen olyan hely, ahova szülnének, nincsen megfelelő otthon. Hogyan tudjuk segíteni az otthonteremtésüket? Hogyan tudjuk azt üzenni a nőknek, édesanyáknak, hogy elismerjük azt a teljesítményt, amit ők sok gyermek felnevelésével végeznek? És ha emellett még dolgoznak is, akkor kevesebb közterhet kell hogy fizessenek. És ha ezek a lépések, ezek a segítségek valójában átmennek úgy a gondolkodásunkba, hogy a faluban is tudjuk, hogy a szomszéd bizony kevesebbet adózik, nézd már, nekik korábban lett házuk, mint nekünk, ők valamiért kaptak támogatást, segítséget, akkor ezek idővel hatnak. Gondolkodni kezdenek az emberek azon, hogy lám, lehet, hogy pont akkor fogok segítséget kapni, ha igent merek mondani egy következő gyermekre. Nagyon lassan alakul át ez a gondolkodás, hiszen volt egy nagyon rossz gyakorlat, volt olyan, amikor még a harmadik évi gyes sem volt már meg támogatásként, amikor megszűnt minden otthonteremtés, amikor meg akarták adóztatni, sőt meg is adóztatták a jövedelmet a gyermeket vállaló szülők esetében is. Én úgy érzem, hogy ezeknek a pozitív lépéseknek időre van szükségük ahhoz, hogy valóban átmenjenek úgy a gondolkodásba, hogy tényleg igazán sokan átérezzék azt, ami megítélésem szerint és a számok által is alátámasztott módon ma Magyarországon megtörténik. Ma már nem megütközést kiváltó, ha valakinek hat-hét-nyolc gyermeke van akár, hiszen tudjuk azt, hogy abban az esetben, ha valaki ezt önként eldöntötte, egy pár ezt vállalta, és felelősséggel neveli a gyermekeit, akkor ezt el kell ismernünk, támogatnunk és segítenünk kell, de ugyanúgy azt is, aki az első gyermekét vállalja, a másodikat vagy a harmadikat, és azokat is, akik még gyermekvállalás előtt állnak. Mindezt tesszük úgy, hogy természetesen semmi negatívum nem éri azt, aki úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket, nem köteleződik el. Ez mindenkinek a szabad, saját döntése.

Az elnöki második pont úgy szól, hogy a nők szabadon kiteljesedhessenek a családjukban és a hivatásukban egyaránt. Megvalósítható feladat ez? Férfiszemmel nézve ehhez kettő ember kellene, mert egyik otthon teljesedik ki, a másik meg a hivatásában, de a nő az egy. Nincs több.

Az a megtiszteltetés ért, hogy én lehetek Magyarország első női köztársasági elnöke. Ez egy többletfelelősséggel is járó kiváltság, hiszen úgy érzem ‒ és ezt a visszaigazolást kapom nagyon sokszor ‒, hogy önmagában ez a tény, hogy ma Magyarországon egy nő a köztársasági elnök, nagyon sok nőt bátorít. Azt üzeni számukra, hogy tulajdonképpen nincs olyan plafon, amit ne tudnának ők is áttörni, hogy elérhető számukra az, amit kitűztek a maguk számára. Természetesen nem mindenkinek ugyanez az életútja, mint amilyen az enyém. Nem is mindenki célozza meg azt, hogy ő, mondjuk, egy cég vezetője legyen, vagy bármilyen vezető tisztséget töltsön be. De lehetséges és feladatunk is az, hogy segítsük a nőket abban, hogy a tehetségüknek, tudásuknak és vágyaiknak megfelelően tudjanak érvényesülni. Valóban nagyon nehéz összeegyeztetni a kettőt, nehéz helytállni a családban is. Úgy látom, hogy egyre inkább vállalnak a családban feladatot a férfiak is. Kevesen tudják, hogy Magyarországon minden családtámogatás elérhető az édesapák számára is. Ugyanúgy maradhat egy édesapa otthon gyesen, mint ahogy egy édesanya, vagy igénybe veheti ő is a gyed extrát is, tehát a munka mellett is gyedben részesülhet ugyanúgy az édesapa is vagy akár a nagypapa is, ugyanúgy otthon maradhat gyermekkel táppénzen, mint az édesanya és bizony egyre többen veszik ezt igénybe az édesapák közül. Tehát a feladatok megoszlásában van egy természetes alakulás. Meggyőződésem, hogy ezt nem erőltetni kell, de lehetővé kell tenni, és a nőket támogatnunk kell abban, hogy amit szeretnének, el tudják érni. Ehhez nagyon nagy segítség az, hogy ma már Magyarországon minden évben több nő végez az egyetemeken, mint ahány férfi, sőt lényegesen meghaladja a diplomás nők száma a diplomás férfiakét. Általában is igaz, hogy a nők megkövetelik maguknak a helyüket a munkaerőpiacon is, és meggyőződésem, hogy ebben minden eszközzel érdemes őket támogatni. Erről szól a személyijövedelemadó-mentesség is a négygyermekes édesanyáknak, vagy sehol máshol nincsen olyan a világon, hogy ha egy nő a munkavállalás mellett szül egy gyermeket, akkor az első hat hónapban, a csed ideje alatt ő több pénzt visz haza, mint amennyit megkeresett a munkájával. Ez is azt üzeni számára, hogy akkor sem kell szükségszerűen visszaesnie anyagi értelemben, ha gyermeket vállalt. De én tudom, hogy ez még nem egyszerű, nagyon nehéz megküzdeni ezzel a feladattal. Ezért azt is jó gyakorlatnak tartom, hogy minden évben elismerést kapnak azok a vállalatok, munkahelyek vagy akár települések, amelyek családbarát gyakorlatokat vezetnek be és ezt a szempontrendszert fontosnak tartják.

A harmadik pontban azt mondta, hogy fellép azokért, akiket kevesebbet látunk, az elesettekért meg a szegényekért. Hogy tud értük fellépni?

Sokszor a jó szó, a figyelem nagyon sokat számít. Én ezt tapasztalatom az elmúlt közel másfél évben, hogy amikor nemcsak képletesen, hanem valójában is leülök melléjük a sámlira, olyan családokkal, olyan emberekkel találkozom, akikre nem irányul a hétköznapokban figyelem, akik kimaradnak a reflektorfényből, és amikor elmegyek valahova, akkor én nem azokra a helyekre megyek, amelyek egyébként is reflektorfényben vannak, amire amúgy is mindenki figyel, amit mindenki ismer, hanem igyekszem azokat felkeresni, akik nincsenek a látókörben, akik nincsenek ilyen szempontból a figyelem középpontjában. A feladat, felelősség innentől kezdődik, hiszen ha valakire nem irányult figyelem és egy pillanatra aztán ezt megtapasztalta, akkor utána még nehezebb megélni, ha ez a figyelem utána ismét megszűnik. Ezért igyekszem hosszú távon, fenntartott módon is ezekkel a családokkal, emberekkel kapcsolatot tartani és felhívni talán arra a figyelmet, hogy mindannyian a magunk eszközeivel tudunk tenni. Ha csak annyit teszünk, hogy szétnézünk a saját környezetünkben, megnézzük, hogy ki is lakik a szomszédban vagy három házzal arrébb, ha értesülünk valakiről, akinek valamilyen problémája, nehézsége van és csak a maga eszközeivel mindenki próbál valahogy segítségül lenni, akkor én úgy érzem, hogy akik nehezebb helyzetben vannak, minden nappal egy picit jobban fellélegezhetnek. Én ezt a visszajelzést kapom azoktól, sokaktól, akikkel az elmúlt másfél évben volt alkalmam beszélni, találkozni és természetesen, amikor látok egy olyan problémát, helyzetet, amely egy rendszerszintű hibára hívja fel a figyelmet, akkor én ezt a jogalkotóknak jelzem is, akkor is, ha nekem most nem végrehajtási felelősségem van.

Nem volt a programjai között, de a korábbi Köztársasági Elnöki Hivatalból Sándor-palota lett. Miért?

A Sándor-palota, az épület az 1800-as éveknek az elején épült és ezen a néven, mert a Sándor-család számára épült fel, tehát az épületnek a neve a Sándor-palota, és ezzel tulajdonképpen egy nemzetközi gyakorlathoz zárkózunk fel. Számos helyen nevezik el az épületről az úgynevezett hivatalt is, és azért is szakítottunk a hivatal elnevezéssel, mert nem szeretném, ha hivatalként tekintenének a munkatársaim a munkahelyükre, és nem is hivatalként működnek. Nem egy bürokratikus elefántcsonttorony, hanem emberekről van szó. Emberek élete kerül elénk, és ehhez méltó módon igyekszünk ezzel foglalkozni. Nem hivatalként tekintünk saját magunkra, ezért vettük át az épületnek az elnevezését.

Akkor nem kell többet belegondolni, mint, mondjuk, hogy az Elysée Palota mintájára majd a köztársasági elnök alkotmányos jogállását is egy magasabb szintre pozícionálják idővel?

Semmiképpen, de ha a Downing Street 10-re gondolunk, ami például a brit miniszterelnök hivatala, vagy éppen a Fehér Házra, amit ugyanúgy az épületről neveztek el, ez olyan bevett dolog, ami külföldön működik. Meggyőződésem, hogy Magyarországon is jobb az optikája, minthogyha egy hivatal csak ügyintézőként jelenne meg.

De a hivatali jellegből nem is marad semmi a köztársasági elnöknél? Azért ügyek vannak, az ügyeket meg hivatalok intézik.

Megnyugtathatok mindenkit, hogy a feladatát ugyanúgy végzi mindenki tovább, de a szemlélet olyan értelemben valóban változik, hogy sokkal inkább az embert nézzük, mint az ügyet.

Nagyon aktív diplomáciai és külügyi tevékenységet folytat. Mi a feladata ilyenkor a köztársasági elnöknek? A kormány dolga a külpolitika, nem?

A köztársasági elnök feladatait az Alaptörvény határozza meg, bizonyos pontokon egészen konkrétan, máshol pedig kicsit általánosan fogalmazva. Az is jogszabályilag meghatározott valóság, hogy a külpolitika irányítása a demokratikusan megválasztott kormányzat feladata, ebben önnek teljesen igaza van. De az is benne van az Alaptörvényben, hogy a köztársasági elnök képviseli Magyarországot. Ez a képviselet kiterjed a nemzetközi képviseletre is, tehát amikor én diplomáciai tevékenységet folytatok, akkor az ebből az alaptörvényi feladatból fakad.

Békeidőben ez könnyen érthető, de nem békeidőt élünk. Olyan helyekre is elmegy, ahová a kormány például nem megy el: Ukrajnába. Ott mi a feladata?

Én a nemzetközi kapcsolatainknál több dolgot is igyekszem szem előtt tartani. Valóban, egy senki által nem várt helyzetben vagyunk, itt van a szomszédunkban a háború, ami itt kopogtat az ajtónkon, sőt, ennél rosszabb a helyzet, hiszen magyar emberek veszítették már el az életüket ebben a szörnyű háborúban. Jelenleg, ami még szomorúbb, nem is látjuk a végét. Még azt is mondhatom, hogy egyelőre nem látjuk a kiutat sem ebből a háborúból. Nemcsak hogy a végét, hanem a végéhez vezető utat sem látják jelenleg a döntéshozók. Ebben a helyzetben kell bölcsen döntenünk és bölcsen tárgyalnunk. Én hiszek az emberi kapcsolatok szerepében, jelentőségében. Végeredményben a nap végén mindenhol emberek ülnek, emberek hoznak döntéseket, és ezért más lehetőséget ad az, ha személyesen találkozunk egymással, ha egymás szemébe tudunk nézni, ha közvetlenül tudunk feltenni egy kérdést vagy közvetlenül tudunk válaszolni egy feltett kérdésre. Ez segít elkerülni a félreértéseket, lehetőséget teremt arra, hogy egymás iránti jóindulattal tárgyaljunk és cselekedjünk együtt mi, szövetségesek. Én ezt a lehetőséget igyekszem megragadni akkor, amikor egy meghívásnak eleget téve elutazom valahova, legyen itt szó jelen esetben akár Kijevről is. Az elmúlt másfél évben kétszer mentem el Kijevbe, most legutóbb néhány hete voltam ott és volt alkalmam Zelenszkij elnökkel négyszemközt is hosszabban beszélni. Ez egy alkalom arra, hogy közvetlenül olyan dolgokról is szót váltsunk, ami nem a széles nyilvánosság előtt zajlik.

Már első elnöki beszédében is nagyon világos, száraz, kopogós mondatokkal fogalmazta meg, hogy mi a véleménye Oroszország ukrajnai agressziójáról. Ez olvasható, látható mind a mai napig. Ukrajnában hallják ezt? Mi a tapasztalata?

Van, aki hallja, van, aki nem hallja, és ez nem egy olyan üzenet, amit én bárkinek konkrétan szántam, hanem hiszem azt, hogy van olyan helyzet, amikor nem az egyfelől, másfelől típusú beszéd segít, amikor nem többszörösen összetett mondatokban, hátsó motivációknak a felfejtésében kereshetjük a megoldást vagy nem biztos, hogy az ilyen típusú hangos gondolkodásnak van helye és ideje a nyilvánosság előtt. Ennek a gondolkodásnak van, sőt, hozzáteszem, lenne helye, szerintem sokkal inkább, mint ahogy jelenleg zajlik. Én például hiányolom az ilyen típusú, őszinte nyílt beszélgetéseket zárt körben, mert segítene az, ha sokkal nyíltabban, sokkal kevésbé kozmetikázott módon tudnánk egymással, mondjuk, államfői, kormányfői körben beszélni arról, hogy valójában mik a lehetőségeink most az orosz–ukrán háború kapcsán, hogyan tudunk úgy segíteni, hogy ne keveredjen bele Magyarország, illetve ne keveredjen bele a NATO vagy Európa ebbe a háborúba, hogy hol vannak ennek a segítségnyújtásnak a korlátai, a határai. Ezekről nem feltétlenül a nyilvánosság előtt kell beszélni, ahogy a katonai valóságról, realitásról, a hadszíntéren zajló eseményeknek a lehetséges kimenetéről sem feltétlenül a nyilvánosság előtt érdemes beszélni.

Az ellenség is hallja.

És nekünk ezzel szembe kell nézni. Én minden nap kapom és olvasom a katonai jelentéseket a frontról, gondolok, amit gondolok. Ezt magunk között jó, ha megbeszéljük, és ha van egy olyan hosszú távú gondolkodás, amely nemcsak a máról szól, nemcsak arról szól, hogy képesek vagyunk-e kielégíteni, bocsánat, az újságírónak, a közvéleménynek az éhségét, azt a nyomását, amely arról szól, hogy ami tegnap elég volt, az ma már kevés és így van ez holnap és holnapután is, hanem amikor tényleg kitesszük az asztalra, hogy mi a realitása a holnapnak, a holnaputánnak, a tíz-húsz-ötven-száz évvel ezután következő időszaknak, hogy számolunk-e azzal, hogy Oroszország létezni fog, Oroszországgal valamilyen kapcsolatot kell hogy fenntartsunk vagy ne tartsunk fenn, de a viszonyulásunkat Oroszországhoz majd valamikor meg kell hogy határozzuk, és el is kellene oda jutnunk, hogy Ukrajna ne morzsolódjon fel, hogy ez a veszteség, amit jelenleg Ukrajna elszenved, minimalizálható legyen, hogy kevesebb emberéletet oltson ki ez a háború, azzal együtt, hogy hozzáteszem, az ukránoknak szíve joga eldönteni, hogy ők meddig hajlandók áldozatot vállalni, de másnak is szíve joga eldönteni., hogy a saját nemzete mennyi áldozatot képes elviselni. És az is jó, ha van lehetőségük az embereknek erről szabadon véleményt nyilvánítani. Ebben minden esetben természetesen segít az, ha választások vannak valahol.

Igen, de a szabad véleménynyilvánításhoz a lehető legtöbb információ kell, és amit elmondott, ez egy korlátos hozzáférés a lehető legtöbb ember számára, mert ilyen a dolog természete. Akkor honnan tudjuk, hogy mikor mi az elég?

Ennél rosszabb a helyzet, hiszen nemcsak hogy korlátos az információhoz való hozzáférés, hanem azt az illúziót kelti a hétköznapi hírolvasó emberben is, hogy nagyon sok információhoz fér hozzá, ráadásul jellemzően az egyik vagy a másik oldalról torzított információkhoz, ezért joggal feltételezi azt, hogy reálisan látja a helyzetet. Szerencsére ebből a szempontból nekünk, magyaroknak elég, ha azt tudjuk, hogy a magyar emberek hol érzik az ő teljesítőképességük határát és büszkék lehetünk arra, hogy milyen egyöntetűen, egyértelműen és fenntartás nélkül álltak ki a háború áldozatai mellett. Gondoljunk vissza, már szinte feledésbe merül az, hogy az első perctől, február 24-én már aznap éjszaka, másnap a határ mentén hogyan fogtak össze polgármesterek, helyi vezetők, civilek, a hivatalok munkatársai, mentek és készítették a szendvicseket, adták át akár a saját otthonukat is, hogy az oda menekülők valahol megpihenhessenek egy kicsit, a segélyszervezetek hogyan zártak össze és segítettek magyar területen is, Kárpátalján is és belső Ukrajnában is, és ott vannak a mai napig, segítséget nyújtanak. A határ mellett ez a segítségnyújtás jelenleg is zajlik. Tehát a magyar emberek erejüket megfeszítve, anyagi áldozatra készen álltak a megtámadott Ukrajna és az ott élők mellett, nemcsak a magyarok mellett, az ukránok mellett is. Erre büszkék lehetünk és van egy olyan felelősségünk is, amellyel minket, döntéshozókat, vezetőket megbíztak a magyar emberek, hogy békésnek őrizzük meg ezt az országot, és ezt a felelősséget nekünk aztán tettekre, szavakra, cselekedetekre kell váltanunk.

A kárpátaljai magyarok biztonságát és jövőjét tudja erősíteni, garantálni az ukrán elnökkel való személyes viszonya? Tehát az, hogy beszéltek erről?

A törekvésem mindenképpen az, hogy segítsek a kárpátaljai magyarok helyzetén az ukrán elnökkel való személyes kapcsolatomon keresztül is. Én úgy látom, hogy az ő gondolatainak a homlokterében nem szerepel az első egy-két-három probléma, nehézség, kérdés között jelenleg a kárpátaljai magyarság helyzete. Ez akár jó hír is lehetne, ha a kárpátaljai magyarok helyzete most kedvezően alakulna. Az a szomorú helyzet van vagy mondhatom azt is, hogy felháborító vagy tragikus helyzet van, hogy a kárpátaljai magyarság jogai vonatkozásában most visszalépéseknek vagyunk tanúi. Én erre személyesen is felhívtam az ukrán elnök figyelmét azzal, hogy ha eddig esetleg ez valamiért nem került volna az asztalára, akkor most tudjon róla, foglalkozzon vele és csak bizakodni tudunk abban, hogy ennek lesz egy pozitív következménye. De én nem naiv ember vagyok, csak optimista.

Hogyan választja ki az úti célokat, amikor, mondjuk, a háború nem követeli meg, hogy egy úti célt fölvegyen?

Nagyon sok helyre hívnak, ezeknek a meghívásoknak általában van valamilyen célja, alapja. Sokszor egy látogatás mögött van egy olyan gazdasági együttműködés, amelyről ott helyben lehet beszélni, amelyen segít az, ha mi találkozunk vagy ha személyes kapcsolat is kialakul. Kicsit néha úgy érzem, alulértékeljük a kulturális diplomáciának nevezett ágát a nemzetközi kapcsolatoknak, ami arról szól, ha két nemzet baráti, szövetségesi kapcsolatban van egymással, akkor azon túl, hogy milyen döntések születnek, milyen formális, akár gazdasági, energetikai együttműködéseket kötünk egymással, amellett milyen kulturális szálak kötnek bennünket össze, hiszen ha ez a lélek, kultúra megszűnik a kapcsolataink mögött, akkor lesz ugyan egy pragmatikus, akár kölcsönösen kedvezményekkel járó kapcsolatunk, mégis valahogy az esszenciája múlik el. Gondoljunk a magyar–lengyel barátságra. Nem véletlen az sem, hogy az első hivatalos külföldi utam éppen Varsóba vitt és jártam már ott azóta is, bízom benne, hogy fogok is, és most például Duda elnökkel éppen Bukarestben találkoztunk utoljára, nagyon jó a személyes kapcsolatunk. Nagyon sok mindent megélt már a magyar–lengyel barátság. Ha nem lenne közöttünk ez a kölcsönös megértés iránti vágy, ez a tudat arról, hogy minket mennyi minden köt össze akár kulturálisan, akár érzelmileg, habituálisan, akkor sokkal nehezebb lenne a nehéz pillanatokban megtalálni a közös pontokat vagy akár azt a lehetőséget, hogy adjunk egymásnak egy kis időt és utána, amikor ennek a nehézségnek az intenzitása csökkent, akkor folytassuk onnan, ahol abbahagytuk. Ezek a személyes kapcsolatok, úgy érzem, sokat tudnak segíteni Magyarországnak, én legalábbis ebben a meggyőződésben végzem a munkámat.

Célja, hogy a Magyarországról külföldön kialakult képet bármilyen módon módosítsa? Voltunk már legvidámabb barakk, voltunk gulyáskommunizmus, voltunk a legsikeresebb rendszerváltás ország, aztán voltunk a legkevésbé sikeres rendszerváltás ország. Milyen országképet akar mutatni rólunk?

Az a személyes tapasztalatom, hogy egészen más a benyomása Magyarországról annak, aki már járt itt, mondjuk, az utóbbi néhány évben és aki még nem, de olvas rólunk vagy igyekszik tájékozódni rólunk. És nem árulok el talán meglepetést akkor, ha azt mondom, hogy annak, aki személyesen eljön, jellemzően lényegesen, fényévekkel jobb a személyes tapasztalata, mint azoknak, akik igencsak elfogult véleményeket olvasva tájékozódnak Magyarországról. Én a rólunk alakított, tudatosan formált, negatív irányba befolyásolt képet szeretném reálisabbá tenni. Nem javítani, hanem egyszerűen életszerűbbé, reálisabbá tenni. És bízom abban, hogy ha egy-egy találkozásnál egy másik elnökkel mobilszámot cserélünk, ami ma már a diplomáciában bevett gyakorlat és mi whatsappon vagy valamilyen kommunikációs csatornán napi szinten tartjuk egymással a kapcsolatot, akkor meg tudja kérdezni, ha esetleg valami olyasmivel találkozik, ami nem illeszkedik abba a képbe, amit a személyes találkozásunk alapján ő gondolna, és helyre tudunk tenni egy-egy olyan fals állítást, egy-egy olyan valótlanságot, amellyel Magyarország képét igyekeznek sokan lerombolni. Én ezt a reális képet szeretném Magyarországról másokban is formálni és nem mondva azt, hogy tökéletesek lennénk, nem mondva azt, hogy itt Magyarországon minden a helyén van és itt nincsenek hibák vagy ne lehetne kifogásolnivalót találni. Lehet, de bizonyára jobb a kép sokkal annál, mint amit igyekeznek rólunk bemutatni.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy elnök öntől hamarabb tudja meg, hogy mi micsoda, minthogy a saját szolgálata reggel elé tenné a napi jelentést, hogy ez most mi volt? Így működik?

Működik úgy valóban, ha, mondjuk, valami meglepő számára, mert beszéltünk róla, mondjuk, a legutóbbi találkozásunknál és ezzel ellentétes hírt olvas vagy egy ezzel ellentétes tájékoztatást kap, akkor felemeli a telefont, megkeres, megkérdezi, hogy mi van ennek a hátterében, helyes-e az az információ, amit ő kapott, igen, ez tud így működni. Meg aztán tud máshogy is működni. Van olyan, hogy egy következő találkozásunknál ez már kritika formájában jelentkezik. De azt is van lehetőségem vagy helyre tenni vagy ha adott esetben a kritika jogos, akkor akár megpróbálni, ha tudom egyáltalán, megvilágítani a hátterét vagy azt mondani, hogy én magam sem tudom ennek a hátterét.

Négyszer küldött vissza törvényt, politikai és alkotmányos vétó volt. Milyen megfontolások alapján küld vissza törvényt? Azt mondta, hogy a rosszakat visszaküldi, a jókat meg nem.

Nem is gondoltam akkor, amikor ezt mondtam, hogy ez egy mennyire egyszerű és mégis mennyire nehéz állítás, hiszen hogy és mi alapján mondjuk azt, hogy jó vagy rossz egy jogszabály, egy törvény? Nekem alá kell írnom a törvényeket. Azt is mérlegelnem kell, hogy egy demokratikusan megválasztott Országgyűlés által meghozott törvénnyel kapcsolatos véleményem tud tükröződni egy alkotmányossági vagy egy politikai vétóban. Egyaránt feladatomnak érzem azt, hogy megadjam azt a mozgásteret a törvényhozásnak, amelyet egy demokratikusan legitim törvényhozásnak érdemes megadnia ahhoz, hogy egy ország működni tudjon és azt is, hogy az Alaptörvényben meghatározott feladatomat, amely az őrködés az ország demokratikus működése felett, betartsam és hogy miután ez talán az a zsinórmérték, amit az ember végső soron tud használni, hogy a legjobb meggyőződésem szerint is olyan jogszabállyal, amivel lényegileg alapvetésében valami miatt nem tudok azonosulni, az ebbéli nem azonosulásomat is kifejezzem, vagy volt erre is már példa, hogyha tisztában vagyok azzal vagy én úgy látom, hogy egy törvény bár megszületett, megszavazták, mégis az Alaptörvénnyel ellentétes, akkor ismételten az Alaptörvényben meghatározott feladatom szerint itt őrködnöm kell az Alaptörvény betűje felett is, és ezért el kell küldenem ezt az Alkotmánybíróságnak, erre is volt már példa.

Az alkotmányos vétó egyszerűbbnek tűnik, és nyilván van a stábban alkotmányjogász, aki megmondja, melyik az, amelyik ütközik a létező alaptörvénnyel. A politikai vétó bonyolultabbnak tűnik, mert az annak a közösségnek a politikai elképzelését tartja nem megfelelőnek, amelyből Ön is érkezett.

Vegyük akkor kétfelé: az alkotmányossági vétó valóban az Alaptörvénybe való ütközésről szól. Ezt sem feltétlenül egyszerű kimondani, hiszen az Alkotmánybíróságnak sem mindig egyértelműek ebben a döntései. Még az alkotmánybírák között is lehet értelmezési vita. Én egy esetben éltem eddig alkotmányossági vétóval, ebben az esetben ez egy építési törvényről szólt. Ebben az esetben aztán az Alkotmánybíróság egyöntetűen alaptörvényellenesnek nyilvánította ezt a jogszabályt. A másik helyzet az, amikor politikai vétót fogalmazok meg, erre is volt már példa. Mondok is egy ilyen konkrétat, a panasztörvényként elhíresült jogszabály volt ez. Én azzal kapcsolatban egy olyan fenntartást fogalmaztam meg az indokolásban is, mely úgy érzem, hogy túlmutat ezen, amiről most ön beszél. Nem arról szól pusztán, hogy én egyetértek személyesen vagy nem értek egyet azzal, hogy a törvényhozás milyen prioritások mentén, milyen hangsúlyok mentén, milyen ügyeket előtérbe helyezve, milyen eszközökkel szeretne, mondjuk, egy adójogszabályt meghatározni vagy az életünk bármely területét szabályozó törvényt alkotni, és én itt látom azt a, mondjuk így, absztrakciós szintet, ahol a politikai vétónak helye lehet. De ez egy rendkívül szubjektív kérdés.

Az átlagember absztrakciós szintjén, mondjuk, az enyémen meg az jött le, hogy az elnök nem örvendezne, ha elkezdenénk egymást följelentgetni, mert az emberek így fordítják le, nem?

Ez az az absztrakciós szint, amiről beszélek.

Számított arra, hogy a Budaházy György és társai ügyében tett intézkedése ilyen indulatokat kavar? Jóllehet nem a bíróság döntését kérdőjelezte meg, a büntetést kiszabták, az érvényben van most is.

Itt az elnöki kegyelem ügyéről van szó. Ez legalább annyira, sőt, szerintem nehezebb, mint a politikai vétó. Ez megítélésem szerint a legnehezebb feladata vagy jogköre az elnöknek, kegyelmet adni egy egyénnek, egy bírósági döntés végrehajtását illetően. Kevesen tudják talán, de van úgynevezett eljárási kegyelem is, ami arról szól, hogy még az eljárás is megszűnik. Ez egy igen komoly döntés minden esetben. Van olyan, ami a nyilvánosság elé kerül vagy nagyobb érdeklődés övezi, ilyen volt a Budaházy-ügy, ahogy nevezték, vagy a Hunnia-per, ki hogyan ismeri. De kegyelmi ügyekkel én szinte napi szinten találkozom, nagyon sok ilyen döntést kell meghoznom. Itt egyéni sorsokról, tragédiákról van szó. És csak egy elméleti kérdést fogalmazok meg, és nem is fogok rá válaszolni. Mondjuk, van egy közlekedési baleset, ahol valaki átsodródott a szemközti sávba. Okozott egy közúti balesetet, és ezzel valakinek a halálát okozta. De egy nagyon megbízható ember, nagy, köztiszteletben álló valaki a saját közösségében, a saját gyermekei bent ültek a saját autójában, egyértelmű, soha nem történt még vele hasonló. És van, mondjuk, egy olyan eset, hogy valaki, aki ittasan vezet, sokadszorra, és bár soha nem okozott még senkinek semmilyen bajt ezzel, mégis az ittas vezetés miatt már elítélték. Egyik esetben is, másik esetben is hozzám folyamodnak elnöki kegyelemért. Én csak a kérdést fogalmazom meg, hogy ha valaki elgondolkodik azon, hogy ő maga hogyan döntene, akkor talán átérzi azt, hogy még egy ilyen közlekedési baleset esetében is nehéz döntést hozni.

Hogy ne kerüljem meg a kérdését a Budaházy-ügyről: Itt egy 15 éve zajló büntetőeljárásnak lehettünk a tanúi. Olyanokat is meghurcoltak benne, akik a nagyon sokadrendű vádlottai voltak ennek a pernek. Én azt tartottam szem előtt ennek a kegyelmi döntésnek a meghozatalakor, hogy annak, aki valaki másnak sérülést okozott, bántalmazott egy másik embert, nem döntöttem a kegyelmi ügyéről pozitívan. Egyrészt, mert itt volt egy ilyen vonatkozás is, ott nem született ilyen döntés. Másrészt pedig nem arról van szó, hogy nem tekintjük bűnösnek azt, akit a bíróság jogerősen elítélt. Arról van szó, hogy ennek a büntetésnek a végrehajtását a büntetés újraéledésének ódiuma mellett függesztjük fel a törvény által biztosított leghosszabb időre, öt évre. Emellett semmilyen más olyan kedvezményben nem részesülnek ezek az elítéltek, amelyet ők egyébként szerettek volna. Nehéz döntés volt, és bizonyára akár ilyen döntés születik, akár olyan, sokan nem lesznek elégedettek sem az egyikkel, sem a másikkal. Nekem a saját lelkiismeretemmel és az Úristennel kell majd elszámolnom a végső ítélethozatalkor.

A határon túli magyarokkal való találkozóban a nem közvetlenül mellettünk élőkre is tud figyelni? Nagyon sokan vannak a világon mindenhol, de egészen más problémákkal, mint azok, akik a szomszédban laknak.

Akárhova hív a kötelesség, ha távoli országba is utazom el, ahol magyarok jelentős számban élnek vagy akárcsak kisebb számban, de összetartó közösségben élnek, akkor minden alkalmat igyekszem megragadni a velük való találkozásra, és azt is jó látni, hogy van egy ilyen értelemben vett visszatérés is Magyarországra, és szembesültem már azzal is, hogy milyen nehézségei vagy korlátai vannak annak, hogy egy diaszpórában élő magyar vissza tudjon élni a szülőhazájába. Ezeken is igyekszem én is olyan módon is segíteni, hogy jelezzem a döntéshozóknak, a végrehajtó hatalomnak, hogyha látok ilyen típusú nehézségeket.

És szeretnének hazajönni? Mikor szeretne hazajönni valaki, aki már jó ideje távol él? Milyen tapasztalatai vannak?

Nagyon sok múlik azon, hogy milyen környezetben él, sokszor az, amit ma Magyarországon szabadon megélhetnek az emberek, azt a szabadságot, hogy itt gondolkodhat valaki konzervatívan, gondolkodhat valaki értékszempontból liberális módon, lehet ilyen, olyan politikai színezetű, ezt a típusú gondolkodását anélkül megélheti szabadon, hogy emiatt bármilyen retorzió érné. Nekem sokan azt a visszajelzést adják, hogy olyan típusú indoktrináció zajlik azon a helyen, ahol élnek ‒ és ez a nyugati világban sajnos egyre több helyen felütötte a fejét, akár az iskolákban, az egyetemeken kiemelten –, hogy ezzel már nem jó szívvel azonosulnak. Nem feltétlenül azért, mert nem értenek vele egyet. Egy valódi liberális gondolkodású ember azt nem tudja elfogadni, hogyha nem lehet többféleképpen gondolkodni, és én sokakkal találkoztam, akik például pont a gyermekeik egyetemista korában vagy maga a fiatal az egyetemre lépve mondta azt, hogy ő ebből köszöni, nem kér, és inkább Magyarországra költözik.

Hol a legnehezebb a köztársasági elnöki szerepet meg a személyiségét összehangolni? Korábban sok funkciót betöltött. Tehát a hivatali működést ismeri, de ami az ember személyiségét illeti, senki sem úgy születik, hogy egyszer elnök lesz.

Az a szokatlan ebben, hogy onnantól, ahogy kilépek az ajtón, bármilyen helyzetben is a köztársasági elnök vagyok. Akkor is, amikor lemegyek vásárolni, akkor is, amikor elmegyünk kenutúrázni a családdal.

Lemegy vásárolni?

Igen, rendszeresen szoktam vásárolni. Szerintem tegnap vásároltam be legutóbb. Az első meglepetés után egyébként együtt válogattuk ott a zöldséget többekkel, és utána eljutottunk oda, hogy milyen is rossz az, hogy külön le kell mindent mérni, megcímkézni.

A címkézés az borzasztó.

Persze, a címkézés küzdelmei… Körülbelül öt másodperc alatt fel lehet mérni, hogy nem először látok ilyen készüléket, nem először szembesülök azzal, hogy még a darabárut is címkézni kell most már. Meg, hogy átalakítják a boltot, miért van minden áru máshol, mint még múlt héten, tehát ilyen típusú dolgokról kezdünk beszélgetni röviddel azután, hogy rácsodálkoznak, hogy a boltban találkozunk egymással. És itt az számít, de lehet akár Tiszabecsen, amikor elmegyek reggel futni a gáton vagy befutok a faluba kora reggel, odafelé menet még csak csodálkoztak, hogy valami ismerős arcot látnak, visszafelé már rájöttek, hogy az ki. Ezért már mindenhol megállítottak és beszélgettünk arról, milyen a határhelyzet, hogy mi van a közfoglalkoztatásban, ki hogyan érzi magát. Jó beszélgetések alakulnak ki. De nekem tudnom kell, hogy onnantól, hogy kilépek a családi otthonunk kapuján, onnantól én a köztársasági elnök vagyok. Ezt nem lehet betenni egy fiókba, nem lehet felakasztani a szögre, és igyekeznem kell ehhez méltó módon viselkednem, kerüljek bármilyen élethelyzetbe.

Jó, de a tiszabecsi futást hogy lehet megoldani diszkréten? Látok más elnököket futni a tévében, és akkor mindenhol vagy egy nagy autó vagy kisportolt testőrök előtte, mögötte, alakzatban, rejtve, ezt hogy lehet úgy csinálni, hogy ne legyen nagyon feltűnő?

Van erre is szabály, de mondjuk, Tiszabecsen úgy futottam, hogy egyedül futkároztam és nem vigyázott ilyen értelemben rám senki.

Vagy csak nem tudott róla.

Nem, de jó volt azt tudnom, hogy nem is vagyok veszélyben. Ez nekem azért fontos, mert teljesen más a találkozás az emberekkel akkor, amikor azt látják, hogy valóban nem testőröknek a gyűrűjében közelítek. Elfogadva természetesen azt, hogy az én biztonságom feletti őrködés nem a személyemről szól, hanem arról szól, hogy Magyarország köztársasági elnökének a biztonságát és a méltóságát meg kell őrizniük. És rendkívül hálás vagyok azoknak, akik ezt teszik a nap 24 órájában, és ők pedig elfogadják azt, hogy van olyan, amikor nekem a személyes kapcsolatteremtés szempontjából nagyon jó az, ha nem úgy látnak, hogy egy sötét autóból szállok ki, vagy hogy egy szűk gyűrűben mozgok, és szerencsére erre viszonylag sokszor van alkalmam. Ilyenkor tudok valódi jó személyes beszélgetésekben részt venni, jó személyes kapcsolatot alakítani azokkal, akikkel éppen akkor összefutok.

KAPCSOLÓDÓ HANG
Címlapról ajánljuk
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.06.17. hétfő, 18:00
Fürjes Balázs a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja
Gyulay Zsolt a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×