1415. október 25-én reggel köd és sár borította az észak-franciaországi Agincourt mezőit. Az egyik oldalon VI. Henrik angol király serege állt. Talán hatezer kimerült katona, többségük hosszúíjász. Hónapok óta hadjáraton voltak, sokan vérhastól szenvedtek, és idegen földön rekedtek. Velük szemben ott sorakozott a francia arisztokrácia krémje. Legalább kétszer akkora sereg, páncélos lovagok ezreivel.

A franciák biztosak voltak a győzelemben. A középkori krónikás, Jean de Wavrin szerint sok lovag már délelőttre ünnepi diadalmenetet várt. Csakhogy volt egy apró probléma. A francia parancsnokok ragaszkodtak a lovagi hadviselés íratlan szabályaihoz. Meg akarták várni, míg teljesen felállnak a nemesi alakulatok.

Az angolok azonban nem vártak. Henrik király előrevezényelte az íjászokat, és a nyílzápor percek alatt káoszt teremtett. A felázott föld sárba ragasztotta a francia lovagokat, a szűk térben egymásra torlódtak. Az angol íjászok végül eldobták íjaikat, és kalapácsokkal, késekkel támadtak a mozdulatlanná vált páncélosokra. Az eredmény sokkoló volt. 6–8 ezer francia katona halt meg, köztük a nemesség jelentős része.

A történet tanulsága egyszerű. A lovagi szabályok csak addig működnek, amíg mindenki betartja őket. Ha csak az egyik fél teszi, akkor a fair play könnyen stratégiai hátránnyá válik. És ez a tanulság az, melyet az EU iparpolitikájának alakítói elfejeltettek.

A német acélgyár, amely komolyan vette a klímapolitikát

A Ruhr-vidéki Duisburg ipari látképe több mint egy évszázadon át a német gazdaság egyik szimbóluma volt. A ThyssenKrupp acélművei az európai autóipar és gépgyártás alapanyagát adták.

A 2010-es évek végén azonban a cég nagy döntést hozott. A jövő az úgynevezett zöld acélé lesz. A hagyományos acélgyártás hatalmas mennyiségű szenet használ, és az ipari CO₂-kibocsátás egyik legnagyobb forrása. A ThyssenKrupp ezért hidrogénalapú technológiára akarta átállítani termelését.

Az első fázis költsége 3–3,5 milliárd euró volt. A vállalat évente többmillió tonnával kívánta csökkenteni a CO2-kibocsátást. Csakhogy miközben a német acélipar zöld átállásba kezdett, a világ többi részén egészen más szabályok érvényesültek.

Kínában, Indiában vagy Törökországban az acél nagy része továbbra is hagyományos, szénalapú kohókban készül. Az energia olcsóbb, a környezetvédelmi szabályok lazábbak. A piacon pedig egy dolog számít igazán, az ár.

A következmény gyorsan láthatóvá vált. A ThyssenKrupp acélrészlege súlyos versenyhelyzetbe került. A vállalat átszervezést jelentett be. A 27 ezer fős munkaerő 16 ezer főre csökkenhet 2030-ig, azaz körülbelül 11 ezer munkahely szűnik meg. A termelési kapacitás 11,5 millió tonnáról 9 millió tonnára csökkenhet. És bár a cég továbbra is kulcsszereplő Európában, a globális acélpiacon a súlya gyengült.

Amikor a kibocsátás elvándorol

A közgazdászok erre a jelenségre egy külön kifejezést használnak. Carbon leakage, azaz szénszivárgás. Az elv egyszerű. Ha egy ország szigorítja a környezetvédelmi szabályokat, a szennyező ipar könnyen átköltözhet oda, ahol ezek a szabályok gyengébbek. Azaz a szennyezés nem szűnik meg, csak máshol történik.

A jelenséget számos tanulmány vizsgálta. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) elemzése szerint az acél- és cementipar különösen érzékeny erre, mert termékeik globálisan kereskedettek és alacsony a szállítási költségük. Egy másik kutatás szerint a klímapolitika nélküli országok exportja gyakran nő, amikor más régiók szigorítanak a szabályokon.

A paradoxon tehát úgy hangzik, hogy ha egy régió csökkenteni akarja a kibocsátását, akkor a termelés máshova költözik, és így a teljes kibocsátás sokszor nem csökken, hanem pont növekszik.

Ha senki nem kezdi el, akkor nem lesz haladás

Az egyik legerősebb ellenérv úgy hangzik, hogy valakinek el kell kezdenie a zöldítést. Ha senki sem lép elsőként, a globális környezetvédelem soha nem indul el. És ebben sok igazság van. Ráadásul a technológiai áttörések is jellemzően az úttörő országokból jönnek. A napenergia ára például több mint 80 százalékkal csökkent 2010 és 2022 között, részben az európai és kínai támogatások miatt.

Az első lépések tehát fontosak. De az ipari termelés esetében egy másik tényező is számít. A verseny. Ha a szabályok drasztikusan növelik a költségeket, a piac gyorsan reagál. És ilyenkor a környezetbarát termelők könnyen kiszorulhatnak.

Képzeljünk el egy futóversenyt. Az egyik futó mezitláb fut, mert van olyan induló, akinek nincsen cipője, ezért így érzi tisztességesebbnek a megmérettetést. Ha mindenki más is így tesz, akkor a verseny igazságos lesz. Ám ha csak ő tesz így, akkor egyszerűen csak lassabb lesz, mint a többség.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

A legtöbb közgazdász szerint két megoldás tűnik működőképesnek. Az egyik a globális koordináció. Ha minden nagy gazdaság hasonló szabályokat alkalmaz, a versenyfeltételek kiegyenlítődnek.

A másik az úgynevezett karbonhatár-mechanizmus. Az EU éppen ilyen rendszert vezet be. A Carbon Border Adjustment Mechanism (CBAM) importvámot vet ki azokra a termékekre, amelyek magasabb szénintenzitással készülnek.

Az alapgondolat egyszerű. Ha egy külföldi gyártó olcsóbban termel, mert nem fizet a kibocsátásért, akkor a határon pótolják ezt a költséget. Így a versenyfeltételek újra kiegyenlítődnek.

Vissza Agincourt mezőire

A francia lovagok nem voltak buták. Sőt, sokan közülük Európa legképzettebb harcosai voltak. De a rendszerük egy hibás feltételezésre épült. Hogy mindenki ugyanazokat a szabályokat követi. Amikor ez a feltételezés megszűnt, a rendszer összeomlott.

A modern gazdaságban ugyanez a kérdés jelenik meg újra és újra. A fair play fontos. De csak akkor működik, ha a pályán mindenki ugyanazt a játékot játssza. Különben könnyen megtörténhet, hogy a legszabálykövetőbb játékos marad utoljára a pályán. És akkor a világ pont hogy nem zöldebb lesz, hanem feketébb.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense