Csillag István: A jóléti állam és a növekedés dilemmája

Emlékszem, mekkora megrökönyödést váltott ki főnökömből, a néhai nagyszerű „örökös pénzügyminiszter” Hetényi Istvánból az az ötletem, hogy a beérkezett nagyberuházási ötletet akkor támogassuk, ha ahhoz mintegy „részvényjegyzési kötelezvényként” egy ívet csatolunk, amelyben az előterjesztők és a véleményezők (ha támogatták a nagyberuházás ötletét) aláírásukkal egy évi fizetésük felét ajánlják fel annak igazolásául, hogy valóban mennyire meg vannak győződve az ötlet hasznosságáról. Ezt az ötletet többször próbáltam az előterjesztések írásakor becsempészni, hiszen mennyire hasznos lenne, ha a Budapest-Belgrád vasútvonal, vagy a Paks II., de még az anyák élethosszig tartó adómentességén elveszett adóbevétel felét az előterjesztők magukra vállalnák. Ezzel a saját fizetésük felének a felajánlására kötelező „jegyzési ívnek” a bevezetésével - bármennyire is demagógnak, vagy populistának tűnik is - talán lehetne fékezni azt a vad dühöt, amellyel Bertolt Brecht „A kaukázusi krétakör” c. művében így jellemzett: „iszonyú a csábítás a jóra!” Amiről beszélek nem más, mint, hogy az adófizetők pénzéből (más nemes részeinek a csalánba taszításával) akarnak sokan jót tenni anélkül, hogy ennek költségvetési hiányban, inflációban, a gazdasági növekedés visszaesésében, vagy a versenyképesség csökkenésében testet öltő következményeit is vállalnák. Milyen jól lenne most kihirdetni, hogy az Orbán-kormánynak azon tagjai, akik az anyák „örök adómenteségét” elfogadták életfogytiglan éves jövedelmük felét/harmadát/negyedét ajánlják fel az egészségügy/oktatás/nyugdíj kiadások emiatti mérséklődésének az ellensúlyozására. Persze a jótékonykodás/a jóléti állam és az államháztartás állapota/deficitje közötti összefüggés nem új, a szakirodalomban félévszázada erről folynak a viták.