A sügéralakúak rendjébe tartozó notothenioidei alrend nyolc családot számlál, és ebből öt az Antarktisz környéki vizekben honos. Ebben a közegben a legtöbb hal jéggé dermedne, de ők annyira hozzászoktak a hideg és oxigéndús körülményekhez, hogy az ott élő halak több mint 90 százalékát teszik ki.

Az 1960-as évek végén az Illinois-i Egyetem professzora, Arthur DeVries felfedezte, hogy egyes notothenioid halak saját fagyálló fehérjéket állítanak elő. Ezek hozzákapcsolódnak a vérben található jégkristályokhoz, megakadályozva, hogy a hal megfagyjon.

Most ugyanannak az egyetemnek a professzora, Christina Cheng és Kínában dolgozó munkatársai genetikai válaszokat kerestek az antarktiszi halak túlélésére. Ehhez összehasonlították a notothenioidei alrend egy reprezentatív fajának aktív, azaz fehérjék termelését irányító génállományát több melegvízi haléval.

Az antarktiszi hal legtöbb különösen aktív génje a melegvízi halak esetében nem jutott szerephez. Ezek a gének olyan fehérjéket kódoltak, amelyek segítik a halat reagálni a környezeti stresszre - például védik a többi fehérjét attól, hogy ne tegyen bennük kárt a szélsőséges hideg (illetve meleg) okozta stressz.

Igen aktívak voltak azok a gének is, amelyek a különösen reakcióképes oxigénatomokra vadászó fehérjéket kódolják. Ezek a fehérjék segítik a halat abban, hogy leküzdje a magas oxigéntartalomból fakadó stresszt - az oxigénatomok ugyanis károsítják és elpusztíthatják a sejteket.

A szakemberek arra is választ keresnek, hogyan hat az óceánok felmelegedése ezekre az élőlényekre, kipusztulásukkal ugyanis összeomolhat a térség élővilága.