A produkció egy mezőgazdaságból élő családot mutat be, amelynek a fukusimai atomerőmű katasztrófája után el kellett hagynia házát és földjét, és azóta is átmeneti szálláson él egyre azt várva, hogy mikor kap engedélyt a hazatérésre oda, ahol generációk óta minden ősük lakott. Dzsiro, a film főhőse, a család második fiúgyermeke azonban titokban visszaszökik a família elzárt területen lévő földjére.

A film eredeti címe Iedzsi, japánul A hazaút, a nemzetközi piacon Homeland címmel kerül forgalomba. Az alkotást a februári Berlinalén is vetítették.

Néhány jelenete olyan helyszíneken forgott, amelyeket a magas sugárzás miatt tiltott területnek nyilvánítottak.

Miközben Japánban élénk vita folyik arról, hogy az atomerőmű lezárt reaktorait szabad-e újra munkába állítani, a film rendezője, Kubota Nao nem ezt a kérdést akarta körbejárni, a katasztrófa emberi oldalának ábrázolására törekedett.

"A film nem vette a bátorságot, hogy válaszokat adjon. Ez egy család időtlen története" - hangsúlyozta.

Kubota az elzárt zóna üres és csöndes világát szembesítette a zajos, barakkszerű házakból álló, zsúfolt átmeneti szállásokkal, ahol a kitelepítettek élnek a 2011-es földrengés okozta nukleáris baleset óta.

"Az ember nem érez fura illatot, a színek sem változtak meg, semmi újat nem lehet látni vagy érzékelni. Valójában semmi sem változott, de mégis ott van a fenyegető félelem. Másrészről viszont ott vannak a zsúfolt átmeneti szállások, és az emberben felmerül, hogy meg lehet-e maradni ilyen szűkös körülmények között" - fogalmazott a rendező, akinek nevéhez számos dokumentumfilm fűződik.

Kubota leszögezte: nem atomenergia-ellenes filmet forgatott, azért készítette ezt a mozit, hogy a történtek, amelyeknek még sokáig érezzük a hatását, ne merüljenek feledésbe, "hogy az emberek tíz, húsz, ötven vagy akár száz év múlva is láthassák ezt a klausztrofobikus helyzetet, hogy mindenki átélhesse".

A Dzsirót alakító színész, Macujama Kenicsi szintén arról beszélt, hogy a produkció nem tör pálcát az atomenergia felett, és nem volt hajlandó személyes véleményt mondani a nukleáris energiáról.

Ezzel a dilemmával más japán rendezőknek is szembe kellett nézniük, akik Fukusimával akartak foglalkozni. Szono Sion filmrendező csak külföldön tudta összegyűjteni Kibo no kuni (A remény földje) című, 2012-ben a Torontói Filmfesztiválon díjazott filmje költségvetését, mert korábbi japán befektetői tabunak tekintették az atomenergiát. A rendező szerint az emberek nem akarnak az atomtémára gondolni.

"Olyan filmet akarnak látni, amely megríkatja őket" - foglalta össze a helyzetet, hozzátéve, hogy úgy tűnik, a közönség nem akar nyugtalanító mozikat nézni.

A nézők között azért akadt, akiben Kubota filmje is nyugtalanságot keltett. "Arra emlékeztetett, hogy valójában semmi sem oldódott meg, olyan érzést keltett bennem, hogy valami nincs rendben" - mesélte a vetítés után Nakamura Takasi 68 esztendős nyugdíjas.