A múlt század 30-as éveiben a krónikusan pénzszűkében lévő berlini, párizsi, római kormányok nagy számban küldtek pénzügyi kémeket Svájcba. Ezek feladata az volt, hogy banki alkalmazottakat megvesztegetve lefüleljék a német, francia, olasz adócsalókat és devizasíbereket. Svájc ezt nem tűrhette tétlenül, így született meg a banktitokról szóló törvény 1934-ben.

E törvény német földről ma sokak szemében egyszerű mentőövnek tűnik adócsalók és ügyeskedők számára - ám ez sem igaz. A svájci banktitok ugyanis valójában adatvédelmi törvény; a betétesek, számlatulajdonosok intimszféráját hivatott védeni. A svájciak ezt épp oly természetesnek tartják, mint az orvosi, ügyvédi titoktartást és a levél- vagy a gyónási titkot. Felmérések rendre azt mutatják, hogy a lakosság 80 százaléka helyesli a banktitkot. Ezek az emberek úgy gondolják, hogy a magánszféra védelme előbbre való az állam maradéktalan pénzbehajtási érdekénél.

A banktitok tehát egyfajta államfelfogást tükröz: a svájci polgár nem alattvaló, az állam pedig nem felsőbbség; az ellenőrzés jó, a bizalom még jobb. És ez így működik is: a banktitok országában kevesebb adót csalnak az emberek, mint Németországban. A berni adóhivatalnak mindössze 20 pénzügyi nyomozója van - ez tökéletesen elég a 7,2 milliós országban.

A svájci bázisdemokrácia velejárója, hogy a legfontosabb adókat és járulékokat községi (városi) és kantoni szinten vetik ki. Erről népszavazással döntöttek, a szavazópolgárok az urnákhoz járulva erősítették azt meg - és ez mindenki számára érthető. Az effajta adózás találkozik az emberek egyetértésével - és takarékosságra ösztönzi a politikusokat.