Az újonnan felszerelt műszaki berendezések - közöttük a korszerű légtisztítók - a korábbinál jobb védelmet biztosítanak az alagútrendszer állagának.

Isabelle Knafou, a föld alatt berendezett múzeum igazgatója elmondta, hogy a létesítmény nagyon sérülékeny, a nedvesség mintegy 90 százalékos, mikroorganizmusok telepszenek a csontokra és megtámadják őket. Ráadásul az évi 600 ezer látogató által bevitt szén-dioxid és a baktériumok rontják a labirintus érzékeny klímáját.

A célpontokra irányított világítási rendszernek köszönhetően immár a korábban sötétben lévő részek is láthatók, így a monumentális alagútrendszer elhelyezkedése és a teljes csontépítmény.

A koponyákat és a hosszú csontokat – elsősorban comb- és sípcsontokat – rendszeresen rakták le a katakombákba a XVIII. és a XIX. században.

A párizsi katakombákat - csontkamrát - a XVIII. század végén hozták létre egészségügyi okokból a XV. századi elhagyatott földalatti kőbányában. A város szívében álló túlzsúfolt temetőket, ahol a halottakat szorosan egymás mellett helyezték el, a lakosságra veszélyesnek ítélték.

A város 1786-tól kezdte meg mintegy hatmillió ember maradványainak áthelyezését a várostól délre fekvő egykori kőbányába.

Az első maradványok a les Halles-nál (piactér) található Saints-Innocents (Aprószentek) temető bezárása után kerültek ide, miután a királyi tanács rendeletére a főváros talajának biztonsága érdekében 1777-ben bezáratták a kőbányát.

Ezt követően valamennyi párizsi temetőből kerültek maradványok a hajdani mészkőbányába egészen 1860-ig, elsősorban a George Eugene Haussmann vezette nagyszabású építkezések idején.

1810-től a koponyákból és csontokból falakat emeltek, amelyeket feliratokkal és filozófiai idézetekkel láttak el.

A katakombákat már a XIX. század elején megnyitották a nagyközönség előtt.

A 45 perces látogatás alatt a látogatók másfél kilométert tesznek meg és több mint száz lépcsőt járnak meg fel- és lefelé 14 Celsius-fokos hőmérsékleten.