A 2017-es katalán függetlenségi népszavazás megtartásáért spanyol részről körözött Carles Puigdemont, korábbi tartományi elnök, valamint a helyi kormány két korábbi, függetlenségipárti tagja, Toni Comín és Clara Ponsatí EP-képviselői mentelmi jogának a felfüggesztése elvben nem fenyeget automatikusan a Spanyolországnak történő kitoloncolással. A belga igazságszolgáltatás ugyanis már korábban, két ízben is úgy döntött, hogy nem járul hozzá kiadatásukhoz, mivel az adott helyzetben úgymond nem látják biztosítottnak az elfogulatlan és az ártatlanság vélelmezéséből kiinduló bírói eljárást spanyol földön. (Egy formai észrevétel is felmerült a belga bíróság részéről, kifogásolva, hogy szerintük a katalán politikusokról a tartományi igazságszolgáltatásnak kellett volna ítélkeznie).

Ennyiből, ha az EP most „kiadja” őket, jó eséllyel csak annyi történhet, hogy az eljárást harmadszor is megismétlik, minden jel szerint ugyanazzal az eredménnyel, mint az előző két alkalommal.

Puigdemonték ügye ezúttal inkább elvi kérdések mentén került előtérbe, amit egyébként maga az érintett katalán politikus is igyekezett erőteljesen kihangsúlyozni. Nevezetesen, hogy az Európai Uniót alkotó alapelvek és értékek alapján

mi is közösségi szinten támogatott státusza a népek önrendelkezésének, valamint az emberi jogok általános érvényű tiszteletének?

Függetlenségpárti megítélés szerint, ha az EP a maga részéről elhárítja annak akadályát, hogy a három katalán politikus a spanyol igazságszolgáltatás kezére kerülhessen – amiről tudni lehet, hogy Puigdemonték egy további „tettes társát”, a hazájában maradt Oriol Junquerast már 13 év börtönbüntetésre ítélte –, akkor (továbbra is elszakadáspárti olvasatban) az EP voltaképpen nemet mond az önrendelkezési jogra. De legalábbis, úgymond, beigazolódik a sokat emlegetett kettős mérce létezése.

A példák valóban többféle helyzetet és többféle reakciót mutatnak.

Koszovó kiszakadását Szerbiából elismerte az EU-többség – sokatmondó módon, a spanyol kormányzati álláspont (mellesleg a göröggel, a ciprusival, továbbá a románnal és a szlovákkal egyezően) mindmáig vonakodott beállni e mögé -, míg Katalónia esetében már nem voltak készek ezt megtenni. Miként nem kapott közösségi egyetértést a székelyföldi autonómia ügyében indított aláírásgyűjtés befogadása sem. Másfelől viszont az esetleges skót elszakadást Nagy-Britanniától már előzetesen többnyire mindenki elfogadható lehetőségként kezeli.

Szakértők szerint a magyarázat mindezek mögött részint az egyes ügyek helyi specifikumaiban, részint az ítéletet alkotók eltérő helyzetében gyökerezik. Koszovónál egy regionális polgárháború lezárását követő békemegállapodás nyomán adódott az önállósodás lehetősége, a néhány évvel ezelőtti skót függetlenségi népszavazás pedig a brit kormány és a brit parlament egyetértésén alapult.

Spanyolországban viszont az – eredetileg az államalkotók által is elfogadott – alkotmány nem ismer el egyoldalú elszakadást, hanem a függetlenséget az ország egészének döntésétől teszi függővé azt. Ennyiből – érvelnek a konkrét ügyben a madridi álláspontot pártolók – formailag a 2017-es katalán függetlenségi népszavazás elviekben rímelt talán az ENSZ önrendelkezési jogot deklaráló nyilatkozatára, de adott formájában alkotmány- és ezért törvényellenesnek minősülhetett Spanyolországban.

Mindezek fényében szembesül az EU-álláspont azzal a kérdéssel, hogy vajon az az adott kérdéskörben

az általános ENSZ-alapelveket, vagy a közösségi jogban rögzített joganyagot tekinti-e elsődlegesnek?

Szakértők szerint a választ az dönti el, hogy mivel a közösségi jogot a tagállami akarat és egyetértés hozza létre, amelynek része Spanyolország egészének az álláspontja is, ezért az adott ügyben a közösségi megítélés az uniót alkotó spanyol hivatalos álláspontot tekinti érvényesnek (főként, hogy konkrétan a „népek önrendelkezési” jogáról – ismerve az uniót alkotó tagországok eltérő helyzetét és érdekeit nem meglepő módon - nincs külön kitétel az EU elsődleges jogban).

Puigdemon mindezek mellett amúgy egy múlt pénteki, a brüsszeli Politicónak adott hosszú interjújában azt is sérelmesnek tartotta, hogy miközben a hivatalos EU-álláspont egységesen kiállt a politikai alapon lefogott és bebörtönzött Alekszij Navalnij orosz ellenzéki politikus mellett, az ő esetükben felmerülhetett az EP-mentességtől történő megfosztás. Ez szerinte önmagában is arra utal, hogy ugyanaz az emberi jog nem illethet meg mindenkit egyformán - azaz

nincs egységes európai uniós emberi jogi norma.

A Politico ennek kapcsán jegyezte meg, hogy akadnak olyan vélemények is, amelyek szerint nem biztos, hogy automatikus egyenlőségjelet lehet tenni a Navalnij-, és a katalán-ügy között. Az előbbi ugyanis mindenekelőtt saját választott funkciójának betöltéséért küzdött, nem pedig az ország egységének megbontása volt a tét.

A katalán politikus mindenesetre a fenti érvek alapján kampányolt – támogatóival, köztük 53 korábbi EP-képviselő közös felhívásával együtt –

számos fórumon azért, hogy az EP-plenárisa már csak elvi alapon se „adja ki őket”.

A kép teljességéhez tartozik, hogy a három katalán EP-képviselő mandátumának sorsa nagy valószínűséggel sokkal végül prózaibb és technikaibb kérdésen fordul meg. Mentességet ugyanis az EU parlamentjében hagyományosan olyan ügyben kaphatnak honatyák, ami EP-képviselői megbízatásuk idejére esik. Puigdemonték ügye azonban két évvel megelőzi EU-képviselővé válásukat, és ennyiből kívül esik az eljárási rutin keretei közül.