Olaszországban viszonylag ritkán tud országos politikus tartósan és széles körben népszerű maradni. Most az a furcsa helyzet állhat elő, hogy két ilyen is válhatja egymást: Guiseppe Conte – egy pártok nélküli, kívülről érkező független szereplő, aki az elmúlt két évben állt többnyire közmegelégedésre az olasz kormány élén – és Mario Draghi, az EKB 8 évet kitöltő korábbi elnöke, az „euró megmentője”, előzőleg az Olasz Nemzeti Bank feje, aki választott belpolitikai tisztséget szintén soha nem töltött még be Itáliában. Mindkettő egyaránt a közvélemény jelentős részénél megbecsült, elfogadott közszereplőnek számít.

Sergio Mattarella olasz államfő felkérte Mario Draghit egy szakértői kormány megalakítására.

Draghi utolsó formális megbízatása 2019-ben ért véget, amikor nyolc év után átadta az Európai Központi Bank vezetését Christine Lagarde-nak. Azóta,

miként az olasz sajtó emlegetni szokta, „a köztársaság nemzeti tartalékához” tartozott.

Azon emberek apró csoportja ez, akik nincsenek aktívan jelen a napi ügyek formálásában, de számon tartják őket, mint kiélezett politikai, gazdasági szükséghelyzetben bevethető titkos fegyvert.

A most 74 éves Mario Draghi akkor vált Európa, sőt, világszerte ismert személyiséggé, amikor 2012-ben, az egyre eszkalálódó euróválság kellős közepén elmondta híressé vált beszédét, benne a szállóigévé vált mondattal: az EKB mindent meg fog tenni az euró megvédésére, „akármire is lesz szükség” („whatever it takes”).

Közgazdászok jól tudják, hogy a piacok működése a pénzügyi-gazdasági adottságok és kalkulációk mellett jelentős részt pszichológián, szubjektív várakozáson és becslésen is alapul, és sokan valahol az utóbbinak is tudják be, hogy ez a bejelentés egy csapásra átértékelte a piaci szereplők hozzáállását az euróval (valamint nem mellesleg az olasz értékpapírokkal) kapcsolatos aktuális spekulációkhoz.

Az európai sajtó azóta hajlamos – nem kevés médiatúlzással persze – az „euró megmentőjeként” emlegetni Draghit, míg az olasz közéletben ráragadt a „Szuper Mario” név. Draghi egyébként EKB-elnökként három évvel később, 2015-ben megtoldotta válságkezelő működését a nagy volumenű pénzpiaci „mennyiségi könnyítés” („Quantitative Easing”) európai intézményesítésével is, amivel az EKB két év alatt 60 milliárd eurónyi kormányzati kötvényt vásárolt fel az eurótagok körében.

A lépés közgazdasági értékelése ma is folyik, sokan inkább károsnak, mások egyenesen EU-alaptörvénnyel ellenesnek minősítették az intézkedést – tavaly elhíresült módon a kérdés a német alkotmánybíróságot, és előzőleg az Európai Bíróságot is megjárta –, de az ténykérdés, hogy adott időszakban sok eurózónás banknak és kormánynak valóban már-már életmentőnek számított az EKB mentőöve.

Draghi nyitottsága a közgazdasági folyamatok komplex szemléletére valójában jóval korábban kezdődött, igazából hozzátartozott szakmai fejlődéséhez. Tanára és mentora egyetemi tanulmányai idején Federico Caffé korának híres olasz reformista és nem mellesleg (a folyamatokat keresleti oldal felől közelítő) keynesiánus professzora volt. Nyilván ezen is alapult, hogy sok évvel később Draghi az olasz kincstár „privatizációs konferenciájának” igazgatójaként – miközben menedzselte 30 nagyobb állami cég privatizálását, ami 2005-ben zárult és 100 milliárd eurós létfontosságú bevételt hozott az akkor is betegeskedő olasz költségvetés számára – visszatérően óvott a piac mindenhatóságának a fetisizálásától.

„Az egészséges piac életbevágó a gazdasági növekedéshez, de terebélyesedése egyúttal a politikai kontroll végét, a köztulajdonban lévő vállalatok kiszorulását, és összességében sok új kockázat megjelenését is jelenti” – idézte a napokban akkori szavait az Italia24news.

Pusztán piaci alapon „sokkal nehezebb lesz a munkanélküliséget menedzselni… Külön eszközök kellenek majd az állástalanság meg a regionális különbségek csökkentésére, a kisebbségi részvényesek védelmére” – figyelmeztetett.

Draghi 2005 decemberében vált az Olasz Nemzeti Bank elnökévé. Tevékenysége itt sem maradt nyom nélkül: elnöksége idején vált a központi bank – szakértők szerint nemzetközi léptékben is egyedülálló módon – a parlament, a kormány és a közvélemény körében egyaránt elfogadott és megbízott független, tanácsadóvá. Innen került utóbb az EKB élére, 2011-ben.

Mostani megbízatása sokak szerint minden szempontból különleges körülmények között vár tőle eredményt. A koronavírus az EU-országok közül Olaszországot sújtotta a legsúlyosabban: 88 ezer áldozat, és a gazdaság szinte teljes szétzilálódása már-már kezelhetetlen helyzetet teremtett. Mindez világosan leképeződik a politikai paletta széttöredezettségére is, ami nem utolsó sorban a Conte-kormány bukását is előidézte.

Mivel a kormány megalakulásához elengedhetetlen a parlament jóváhagyása, a főbb politikai pártok reagálása életbevágó. És első ránézésre nem feltétlen ígérkezik könnyűnek ezt megszerezni. Az eddigi kormányzó 5 Csillag Mozgalom például előre kikötötte, hogy

nem fognak egy hajdani EKB-vezér által vezetett tisztán „technokrata kormányt” támogatni,

hanem abban (arányosan – de milyen arány szerint?) a választott politikai pártok is helyet kell, hogy kapjanak.

A legutóbbi koalíció másik tagja, a Demokratikus Párt szintén arra figyelmeztetett, hogy „nem lesz könnyű” pártokon átívelő parlamenti támogatást szerezni, olyan pártok között, amelyek eddig sem voltak és úgymond ezután sem lesznek készek közösen cselekedni.

Az ellenzéki pártok közül a szélsőjobboldali Olaszország Fivérei vezetője, Gorgia Meloni eleve kizárta, hogy „laboratóriumban” mesterségesen fabrikált kormányt támogassanak. Ehelyett úgymond az a helyes, hogy az olasz választókra bízzák, ők döntsék el, kik vezessék az országot a nehéz időkben.

A szintén előrehozott választás párti Liga vezetője, Matteo Salvini ennél egy fokkal engedékenyebben fogalmazott – „nincsenek előítéleteink Mario Draghival szemben” –, de azért az elfogadás beígéréséről sem volt szó. (Felmérések szerint a Liga és a "Fivérek" együttesen 40 százalékra számíthatna egy most megtartott választáson.)

Szakértők megjegyzik, hogy lesz viszont

a leendő Draghi-kormánynak – ha megalakul – egy kivételes ütőlapja is. Intézkedéseit nem újabb szigorú megszorításokkal, hanem éppen ellenkezőleg, pénzosztással,

az európai uniós helyreállítási alap (750 milliárd euró) legnagyobb szeletének, 206 milliárd eurónyi vissza nem térítendő pénzügyi támogatásnak és könnyített feltételű hitelnek a helyes elköltésével kell, hogy kezdje.

Ez sem lesz könnyű persze – papíron a Conte-kormány is abba bukott bele, hogy a koalíció tagjai nem tudtak megegyezni a leendő pénzfelhasználási prioritásokban –, és a dolgot tovább nehezítheti annak tudata, hogy a

tét igazából óriási.

Az olasz gazdaság szakértők szerint 10 éve válságban, 20 éve lejtmenetben van. Ez a mostani váratlan pénzeső az utolsó esély arra, hogy a folyamatot megállítsák, megfordítsák. Ha ezzel sem sikerül, annak mindent szétromboló hatása nem fog megállni az olasz állam határain belül – figyelmeztetett a Financial Times elemzője –, hanem minimum eurózónaszinten is pusztítani fog.