INFORÁDIÓ
2021. október 20. szerda
Vendel

olaszország

mario draghi

mario monti

silvio berlusconi

kormányalakítás

Róma, 2011. november 17.Mario MONTI új olasz miniszterelnöknek (b) csengőt ad át Silvio BERLUSCONI távozó olasz kormányfő (j) a Chigi-palotában, Rómában, jelezve beiktatását. Mario Monti a II. világháború óta a 63. olasz kormányt vezeti. (MTI/EPA/Maurizio Brambatti)

Olaszország: nem mindig sikertörténet a választói felhatalmazás nélküli szakértői kormány

Infostart / Fóris György

Harminc éven belül az ötödik „technokrata miniszterelnök” alakíthat kormányt Itáliában, igaz, ebből tisztán technokrata kormányt csak kettő vezetett. A tapasztalatok vegyesek.

Azzal, hogy Mario Draghi szerdán megkapta a már napok óta várt kormányalakítási megbízatást Sergio Mattarella köztársasági elnöktől, egymást érik a találgatások, hogy mit érhet el egy közvetlen párttámogatás nélkül álló eddigi bankár és közgazdász az oly kaotikus olasz politikai arénában. Érdekes lehet megnézni, hogy mire jutottak korábban a hasonló technokrata kabinetek olasz földön.

Mint arra az elmúlt napokban sokan emlékeztettek, az olasz politikai terep speciális. Nem véletlen, hogy bár önmagában alkalmi technokrata kormány alakulása nem ismeretlen a világ más részein sem, ám a történelmileg különösen széttöredezett olasz belpolitikai képletben ez a megoldás már-már visszatérőnek tekinthető. Ami azonban szakértők szerint nem annyira a pártsemleges kormányok hasznosságáról, mint inkább az olasz politikai intézményrendszer természetéről árul el többet.

Az olasz parlament még jelenleg is közel ezerfős, és csak a legutóbbi alkotmányos reform fogja levinni a következő választás után a képviselők számát hatszázra. A nagy számú szereplő együttjárója a sok politikai párt is, a kiugróan soktényezős politikai játéktér pedig gyakran teremt megállapodási nehézséget. Szakértők szerint

a visszatérő patthelyzetek végső menedéke a szakértői kormányhoz menekülés.

1990-től napjainkig

  • Carlo Azeglio Ciampi (1993. április 28.–1994 május 10.),
  • Lamberto Dini (1995. január 17.–1996 május 17.),
  • Mario Monti (2011. november 16.–2013. április 28.), valamint legutóbb
  • Giuseppe Conte (két szakaszban, 2018 június 1.–2021. január 26.)

kapott kormányalakítási megbízást. Draghi lehet az ötödik, ha sikerül megkapnia a parlamenti jóváhagyást.

Conte sokak szerint igazából kilóg a sorból, esetében ugyanis csak a kormányfő volt pártsemleges szakértőnek tekinthető (korábban nem volt politikai praxisa, formálisan egyik párthoz sem tartozott, évtizedeken át jogászprofesszor volt). Az általa vezetett egymás utáni két kormány viszont nagyon is konkrét, és mellesleg erősen eltérő összetételű párkoalíciókon és e pártok programjain – vagy legalábbis politikai prioritásain – alapult. Miként ez kiderült abból is, ahogy bukását is az idézte elő, hogy az egyik koalíciós tag (a Renzi vezette törpepárt) éppen a prioritások eltérő értelmezésére hivatkozva vonta meg tőle a támogatást.

A szakirodalom szerint (ld. Galambos László: „A technokrata kormány esetei és értelmezései”) az első tisztán „technokrata kormányt” Lamberto Dini alakította 1995 januárjában, addig Olaszországban nem volt rá példa, hogy akár csak függetlennek is tekintett, átmeneti időre kinevezett miniszterelnök kormányában (ilyen volt Ciampi esete is) egyáltalán ne legyenek hivatásos politikusok.

Dini példája klasszikusan az éppen megoldhatatlan belpolitikai patthelyzet kikerülését mutatta:

1994 végére, alig nyolc hónap után összeomlott Silvio Berlusconi második kormánya, a koalíciós alkudozások nem jártak sikerrel, az új választást kerülni akarták, miközben egy sor sürgető gazdasági-költségvetési feladat nem tűrt halasztást. Egyetlen megoldásként maradt a pártsemleges, feladatra kinevezett technokrata kormány beiktatása. Dini teljesítette is a rábízott feladatot, összehozta az oly fontos következő olasz költségvetést, majd 1995 végen benyújtotta lemondását.

A kép teljességéhez tartozik, hogy Dini a „szakértői” profilt – ami addig is viszonylagos volt, hiszen már a Berlusconi-kormányban is a kincstárért felelős miniszterként dolgozott – végkép felváltotta a hivatásos politizálással. Saját pártot alapított, belépett a Romano Prodi vezette baloldali Olajfa-koalícióba, majd négy egymást követő baloldali kormányban is külügyminiszterként szolgált.

Ennyiből

az elmúlt negyedszázad egyetlen ténylegesen technokrata kormánya és kormányfője sokak szerint Mario Monti volt,

aki 2011 november és 2013 áprilisa között állt az ország élén. Monti végkép soha nem volt és nem is lett politikus. Mindig is közgazdász volt és egyetemi professzor volt, éveken át a milánói Bocconi egyetem rektora is volt, emellett tanácsadóként dolgozott egy ideig a Goldman Sachsnál. Végül és főként: az Európai Bizottságban szokatlan módon egymás után két ciklusban is az egymást váltó olasz kormányok által delegált biztosként dolgozott, másodszorra a különösen kiemelt szerepet játszó versenyszabályozási portfólió élén. (Mellesleg itt sem politikusnak tekintették, a házon belüli beceneve itt is sokszor a „Tanár úr”, vagy „Professzor” volt.)

Amikor a pénzügyi válság tetőzése közepette 2011-ben Berlusconi újabb kormánya – és személyi botrányai miatt az ő kormányfősége is – ellehetetlenült, a kialakult helyzet sokak félelme szerint komolyan előrevetítette egy olasz államcsőd és ezzel az eurózóna általános válságának a valószínűségét. Mivel az utóbbi az eurózóna tagjainak érdekeit is sértette volna, ezért az év végére általános, külső és belső politikai nyomás nehezedett Berlusconira, aki novemberben végül lemondott, de vele kihátrált pártja is, új koalíció pedig nem tudott létrejönni.

A „nemzet nagyapjaként” is emlegetett veterán köztársasági elnök, Giorgio Napolitano ekkor kérte fel a bizottságtól nem sokkal korábban megváló Montit szakértői és egyúttal mindjárt válságmenedzselő kormány megalakítására. Megbízatása elvben a 2013 tavaszán esedékes parlamenti választásokig szólt, (más kérdés, hogy Berlusconi pártja választási megfontolások miatt már 2012 decemberében megvonta pártja bizalmát a kormánytól, amely így formálisan parlamenti többség nélkül maradt, és utána már csak ügyvezetőként maradt a helyén a tervezett voksolásig).

Montit nagy várakozás övezte, szaktekintélye olasz földön is tetemes volt, pártsemlegessége bizakodást keltett, a tét pedig óriási volt: tényleg sokak szerint az olasz gazdasági bedőlést kellett tudni elhárítani, méghozzá rövid idő alatt.

A kormánya végül az utóbbinak tudott főként eleget tenni. Ő is tisztán technokrata kormányt alakított, fütyült a pártpreferenciákra, kizárólag a gazdasági szükségszerűségre összpontosított. Többlépcsős, következetes és igen szigorú megszorítási programja le is szerelte a piaci spekulánsokat, és fokozatosan kivonta a támadások kereszttüzéből az olasz állampapírokat. Ám

az érme másik oldalaként a kormány cserébe elvesztette a közvélemény támogatását.

A költségvetési kiadások lefaragása – ami óhatatlanul belevágott a szociális hálóba és a kulturális kiadásokban is –, az adók és a nyugdíjterhek növelése, a munkanélküliség megugrása mind-mind rontott a közmegítélésén. Az olasz középosztály helyzete példátlanul megromlott, egymást érték a sztrájkok, és Berlusconi éppen ezt látva érezte elérkezettnek az időt, hogy már 2012-ben választási kampánymódba kapcsoljon, megvonva pártja támogatását a Monti-kormánytól.

Monti esete sokak szerint mintegy beigazolta Jean-Claude Junckernek még luexmbourgi miniszterelnökként tett megjegyzését, amelyet a kétezres évek elején az egyik EU-csúcson mondott: "Mindannyian tudjuk, hogy mit kellene tenni, csak azt nem tudjuk, hogy utána hogyan választanának megint meg minket."

Monti óta mindenesetre nem próbálkoztak újabb technokrata vezetéssel olasz földön – mint jeleztük, a Conte-kormánynál legfeljebb csak a miniszterelnök volt technokrata –, egészen a mostani járványhelyzetig, aminél az újabb politikai patthelyzetben ismét sokak által kerülendőnek minősült egy parlamenti választás bevállalása. Maradt ismét maradék megoldásként a szakértői opció.

Mario Draghi kinevezése persze sokak szerint egy kicsit ugrás is a sötétben.

Az ő előélete ugyanis eddig oly mértékig technokrata, és ezen belül is behatároltan annyira bank- és pénzügyi centrikus volt, hogy

általános politikai profiljáról úgyszólván semmit sem tudni.

Nyolcéves EKB-elnöksége alatt egyébként sem nagyon beszélhetett másról, mint bank- és pénzügyekről, másfél évvel ezelőtti visszavonulása óta pedig élte a „köztársasági tartalék” szerepét, viszonylag keveset beszélt, kivárt. (Sokan egyébként őt tippelték leendő köztársasági elnöknek, ha majd Mattarello mandátuma 2022-ben lejár.) Így viszont általános politikai nézeteiről sem derült ki sok.

Tény, most a járvány, meg az általa is okozott gazdasági károk helyreállítása a legégetőbb kérdés – erről az egyről amúgy tavaly Draghi mégiscsak beszélt, mindenekelőtt szorgalmazva az utóbb el is fogadott közösségi helyreállítási alap megteremtését –, de közben azért akadnának aktuálpolitikai kérdések is bőven. Kezdve mindjárt a migrációs válság ügyével, amiben az olasz kormányzati álláspont többnyire az egyik kulcsszereplő. Erről azonban Draghi megközelítése leghamarabb talán akkor lesz mérhető, ha már ismert lesz, hogy kinek szánja a téma kezelését kabinetjében.

Amihez szakértők még azt teszik hozzá, hogy persze a tényleges mozgástér a technokrata kormány számára is csak akkora lesz, amekkorát ugyanaz a parlament meghagy neki, amelyik az eddigi kormányokat is elfogadta vagy megbuktatta.

Nyitókép: MTI/EPA/Maurizio Brambatti
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018