Úgy tűnik, hogy lesz vámmegállapodás az Egyesült Államok és az Európai Unió között. Bár ahogy többen mondják, hogy ez addig, amíg Donald Trump nem posztolja ki valahol, nem biztos.

Így van, az elmúlt 24 órában érkezett hírek alapján azt lehet tudni, hogy 15 százalékos vámokban állapodtak meg, oda-vissza. Vagyis 15 százalék az Egyesült Államok és 15 százalék az Európai Unió részéről, ebben benne vannak egyébként a legnagyobb kedvezmény elve alapján kivetett vámértékek is. A korábban belengetett 30 százalék nem kerül bevezetésre. Ugyanakkor az Európai Unió, ha minden igaz, készült arra, ha mégis erre sor kerülne, és élesítette volna a viszonválaszt. Ha mégis újra eszkalálódna a „vámháború” – amerikai olvasatban nincs vámháború, ezt csak a külvilág tekinti vámháborúnak –, akkor adott esetben az Európai Uniónak a rendelkezésére állnak olyan eszközök, amelyekkel egyrészt növelheti az amerikai termékekre kivetett vámok mértékét, akár 30 százalékra, de egy 2023-as uniós jogszabály alapján tulajdonképpen kizárhatnak amerikai cégeket, például, közbeszerzésekből. Hozzáteszem, vannak, akik úgy gondolják, hogy még igazából ez is túl kevés, s túl késői, ezt már korábban kellett volna az Európai Uniónak belengetnie ahhoz, hogy kicsit jobban, erélyesebben lépjünk fel a tárgyalópartnerünkkel, Donald Trumppal szemben. Ez akkor lett volna hiteles, ha ezt már korábban, amikor Donald Trump azt a híres-hírhedt levelét megküldte a különböző kereskedelmi partnereknek, belengeti az Európai Unió. Csak zárójelben jegyeztem meg mindezt, most egyelőre úgy néz ki, hogy meglesz az alku 15-15 százalék körül. Én egy dolgot tennék csak hozzá röviden, ami az eddigi hazai hírekben nem került említésre, ugyanakkor nem titok: az Egyesült Államok, illetve a republikánusok, meg a republikánus vezetés nem akar vámháborút. Ez különösen igaz azokra, akik kritikusak a Donald Trump-féle vámretorikával szemben, de valószínűleg még Donald Trump közvetlen környezetére is. Tehát Scott Bessent pénzügyminiszterre, aki különtárgyalói szerepet kapott különböző partnerekkel, de igaz Jamieson Greer kereskedelmi főtárgyalóra, aki a fő képviselője ennek a folyamatnak. Ők nem vámháborúban gondolkodnak, hanem úgy gondolják, hogy vannak olyan vám- és nem vámjellegű korlátozások a különböző kereskedelmi partnerek részéről, amelyek az Egyesült Államok termékeinek és szolgáltatásainak a piaci érvényesülését az elmúlt években, évtizedekben így vagy úgy, de korlátozzák. Az Európai Unióval szemben egyébként a fő panasz nem a vámokra vonatkozott. Amikor április 2-án Donald Trump bejelentette a felszabadítás napján az úgynevezett kölcsönös vámokat, ami minden országot érintett, különböző mértékben, de legalább 10 százalékos büntetővámokkal vagy védővámokkal, attól függ, honnan nézzük, akkor az Európai Unió esetében 39 százalékos vámokról beszélt. Arról, hogy az Európai Unió 39 százalékos vámot alkalmaz amerikai termékekkel szemben. Akkor mindenki összenézett, hogy ezt honnan szedi, ez nem igaz. Egyébként tényleg nem igaz. Nem az a lényeg, hogy a szám egzakt vagy sem, hanem, hogy milyen logikát követ. Az amerikai panasz arról szólt, hogy az évente elkészülő úgynevezett Nemzeti Kereskedelmi Becslés című dokumentumban, amit még a Biden-adminisztráció készített elő, konkrétan leírják az egyes kereskedelmi partnerek vonatkozásában azt, hogy milyen korlátozásokat vélnek felfedezni az amerikai termékek és szolgáltatások terén. Ez nem egy Trump-tweet, ez hivatalos dokumentum, amit még a demokraták kezdtek el előkészíteni. Ez kimondta, hogy az Európai Unió átlagosan ötszázalékos vámot alkalmaz az amerikai termékekkel szemben, ez persze különböző szektoronként eltérő, de átlagosan annyi, és tartja is magát ehhez az Európai Unió. Ezt el is intézi a dokumentum két oldalban, a többi, a fő panasz, az az egyéb, nem vámjellegű korlátozásokra vonatkozik. Az európai sajtóban megjelent, hogy például nem tetszik az amerikaiaknak az áfa – a dokumentum meg sem említi az áfát. Olyan dolgokra panaszkodott, mint például a különböző szabványok, a különböző környezetvédelmi szabályozások vagy korlátozások, a munkavédelmi szabályozások, fogyasztóvédelmi szabályozások, genetikailag módosított mezőgazdasági termékeknek az értékesítése, a digitális szolgáltatásokról szóló adó, a közbeszerzésekhez való amerikai hozzáférés, egészségügyi, illetve gyógyszeripari szabályozások, egy csomó jogszabállyal volt problémájuk.

Ezeket vámokkal hogyan lehet kezelni? Ez egy kényszerítő eszköz?

Ez egy kényszerítő eszköz, tehát nem vámháborút akarunk, hanem a vámokkal próbáljuk meg arra késztetni a kereskedelmi partnereinket, hogy ezeken a különböző praktikáikon változtassanak. Az teszi bonyolulttá a helyzetet, hogy az amerikai panasz kétirányú, mert egyrészt panaszkodik az Európai Unióra, tehát uniós szintű jogszabályokra, másrészt panaszkodik tagállami szintű, akár uniós szabályok végrehajtására, akár adott esetben tagállami szintű jogszabályokra. Én kettőt emelnék ki ezek közül, ami nem volt benne az elmúlt 24 óra híreiben, de korábban lehetett róluk hallani. Az egyik a globális minimumadó. A globális minimumadót még az OECD keretén belül részben a Biden-adminisztráció hathatós támogatásával sikerült elfogadni, de az Egyesült Államokban a republikánus többségű képviselőház soha nem ratifikálta az egyik részét. A Trump-adminisztráció pedig az egész globális minimumadót egy az egyben elutasítja. A G7-csúcson, még június végén, született egy olyan megállapodás, hogy az amerikai központú transznacionális vállalatokra a globális minimumadó nem vonatkozik. Vélhetően ez majd keresztülmegy az Európai Unión is, ettől sikerült mentesíteniük magukat az amerikaiaknak úgy, hogy egyébként közben ők azt mondják, ha ez megadatik, akkor ők egyébként azoknak az országoknak a gyakorlatát, amelyek továbbra is végrehajtanák a globális minimumadót, nem fogják akadályozni. Ne adóztass, röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy ne adóztass meg minket, cserében mi megengedjük, hogy ti folytassátok az utatokat az eddigiek szerint. A másik, amit igazából nem rendez az a G7-csúcson született megállapodás, viszont kiemelt szerepe van, az a korábban említett, a digitális szolgáltatásokra kivetett adó. Ez a gyakorlatban a különböző online streamingszolgáltatókra, illetve közösségi oldalakra kivetett adókat jelent, nyilván nem csak ezekre vonatkozik, de ezek a legismertebbek. A legnagyobbak javarészt amerikaiak, és ezért ők úgy gondolják, hogy az Európai Unióban bármennyire általános jogszabályt próbálnak erre hozni, akár közösségi, akár tagállami szinten, végső soron leginkább amerikaiakat érint, és ezért ők ezt diszkriminatívnak tekintik. A lényeg az, hogy az Európai Bizottságnak van egy javaslata az uniós költségvetésre, a magyar sajtóban lehetett erről sokat hallani, illetve a közbeszédben is. Arról kevesebb szó esett, hogy az eredeti elképzelésekhez képest az uniós szintű digitális szolgáltatások adója kikerült a költségvetési tervezetből. Valószínűleg pont azért, és erről a külföldi sajtó is írt, merthogy ezzel próbáltak gesztust gyakorolni a Trump-adminisztrációnak. A 15-15 százalékos megállapodásnak, ha valóban nyélbe ütik, vannak igen komoly amerikai nyereségei.

Emelkedésnek tűnik mindenképpen, azt mondta, hogy eddig mondjuk az Európai Unió 5 százalékos vámot vetett ki az amerikai termékekre, a 15, ahhoz képest plusz 10 százalék.

Igen, az amerikaiak meg még nagylelkűek. Igazából itt az autóipar a legkényesebb, és ebbe most is beletartozik.

Született egy megállapodás a japánokkal, amibe beletartozik az autóipar is.

Így van, ott 19 százalék volt a megállapodás, és valószínűleg az amerikai–japán megállapodás is hatott az európai félre, hogy felgyorsítsa a folyamatot. Az európai szempontból fájdalmas továbbra is, hogy az Egyesült Államok gyakorlata korábban, mielőtt Trump elkezdte volna a különböző vámokat bejelenteni, meg visszavonni, meg halogatni, hogy körülbelül 4 és 5 százalék közötti értékben vetettek ki vámokat beérkező európai gépipari, illetve autóipari termékekre. A 15 százalék ennél jóval magasabb, de még mindig alacsonyabb ahhoz képest, mint amivel korábban Donald Trump fenyegetőzött. A 25 százalék volt a leggyakrabban emlegetett számérték, és ezt megfejelte még öttel, két héttel ezelőtt. Ha úgy tetszik, „arany középutat” sikerült találni, de igazából nem is a vám itt elsősorban a lényeg, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan egyéb fórumokon milyen kedvezményeket vagy előnyöket tudhat az amerikai fél kicsikarni.

Azt mondta a beszélgetés elején, hogy az Egyesült Államokban ezt nem vámháborúnak hívják. Ki nem hívja vámháborúnak? A kormányzat, vagy a társadalom, az emberek?

Inkább a kormányzat, Jamieson Green kereskedelmi főtárgyaló mondta el többször is bizottsági meghallgatásokon, hogy ők nem vámháborúnak tekintik ezt, nem annak szánták. A közbeszédben valóban kevésbé van így. Még párton belül, a republikánus oldalon is sokan kétségeiket fejezték ki ezzel a három hónapos gyakorlattal kapcsolatban. Nyilván a szövetségesek, meg a partnerek felé azért nem szép gesztus, másrészt pedig van egy olyan olvasat, kifejezetten a republikánus térfélen, hogy tulajdonképpen a vám az igazából amerikai fogyasztásra kivetett különadó. Van egy ilyen percepció, hogy ki fizeti meg végső soron ennek a költségeit, hol fog ez lecsapódni. A legnagyobb félelem mind a mai napig, hogy ez inflációs hatást fog generálni az Egyesült Államokban, bár egyelőre még ez nem valósult meg.

Az amerikai fogyasztók fizetik ki, és végül is az amerikai költségvetésben landol.

Azért nehéz eligazodni a nyilatkozatok kapcsán, mert az amerikai kormányzati kommunikáció, főleg Donald Trump személye révén, elsősorban a vámbevételekre helyezi a hangsúlyt, hogy mennyi pénz ömlött be. A legutóbbi amerikai–japán megállapodás kapcsán is ezt hangsúlyozta Donald Trump, hogy milyen sok pénz jön, illetve jött be eddig is a vámokból. Ha nem is irreleváns, de másodlagos ez, mert az amerikai szövetségi kormányzat bevételi oldala az valóban jelentős mértékben a vámokra épült, még a kezdet kezdetén, közel 250 évvel ezelőtt, de igazából 1916-tól kezdve egyre inkább, vagy a XX. század elejétől kezdve egyre inkább a személyi jövedelemadóra, illetve más forrásokra támaszkodik az amerikai büdzsé, s nem elsősorban vámokra. Az amerikai vámok hagyományosan alacsonyak, ezért vitatható, hogy itt különösebben komoly bevételre tehetne szert az Egyesült Államok. Van erről vita, mert Scott Bessent, aki ennél sokkal mérsékeltebben, visszafogottabban fogalmaz, még ő is olyanokról beszél, hogy év végére akár 330 milliárd dollár is bejöhet különböző vámbevételekből. Ezt a szakértők eddig szkeptikusan fogadták, úgy gondolják, hogy elképzelhetetlen ennyi pénzt beszedni vámból, de még ha ez meg is történik, az a másik kritika, hogy jó, rendben van, bejön ennyi pénz, de egyébként milyen károk keletkeznek a nemzetközi szabad piacon. Az inflációs hatástól félnek. Ez egyelőre még elmaradt, áprilistól májusra és májusról júniusra 0,3 százalékot nőtt a fogyasztói árindex, ha úgy tetszik az infláció. Ez igazából nem komoly mérték, tulajdonképpen elkerülték azt az apokalipszisszcenáriót, amitől sokan azért féltek. Viszont a dollár árfolyama erősen romlott az elmúlt egy-két hónapban, ezt lehetett látni még a forinttal szemben is. Másrészt pedig van egy vita Donald Trump, illetve Jerome Powell, a Fed elnöke között. A vitás kérdés ezzel kapcsolatban, hogy a kamatszint hogyan alakuljon az Egyesült Államokban, sokan még mindig tartanak az inflációs hatástól, ami egyelőre azt a mértéket nem érte el, amitől sokan féltek.

Ennek a vámháborúnak vagy vámfelfordulásnak, mindegy, hogy hívjuk, most már azért van egy három hónapos története, most már születtek meg előkészületben is vannak megállapodások. Lehet-e mérleget vonni olyan szempontból, hogy mi volt ennek a célja és mi lett az eredménye, vagy mit lehet látni a jövőbeli hatásairól?

Két olvasat van azzal kapcsolatban, hogy mi volt a stratégia. mert igazából Trump víziójának a lényege az lenne, hogy hazahozzák az amerikaiak a gyártóipari kapacitást. Erről leginkább az alelnök beszélt, J. D. Vance, de még Scott Bessent, illetve Jamieson Greer is szóba hozta. Mind a mai napig vitatott, hogy tulajdonképpen azáltal, hogy megvámoljuk a különböző szektorok gyártóit külföldön, arra késztetjük-e azokat a multi- vagy transznacionális vállalatokat, hogy a vámokat megkerülve visszajöjjenek az Egyesült Államokba. Vannak, persze konkrét példák az elmúlt három hónapból arra, hogy ez sikerült, de igazából nem jellemző. Sokan szkeptikusak ezzel kapcsolatban, hogy ha valóban ez volt a célja az egésznek, akkor tulajdonképpen ez kudarcra van ítélve, merthogy az amerikai gazdaság már elsősorban nem gyáripari kapacitásra épít, ahogyan a vámok esetében is azért vitatható, hogy mennyire meghatározó nemzetbiztonsági szempontból jelen állás szerint mondjuk az acélipar. Nyilván meghatározó, félreértés ne essék, csak ha a részletekbe belenézünk, nem annyira egyszerű a helyzet, mint ahogyan a trumpi retorikából kihallható. Éppen ezért kéféle olvasat van. Az egyik az, hogy ez a trumpi MAGA, Make America Great Again-olvasat, ez az alkukötés művészete, ahogy Donald Trump írta korábban a könyveiben, The Art of the Deal, tulajdonképpen így kell alkut kötni. Mondok egy erőset, 30-40 százalékos védő- vagy büntetővámokról beszélek, de valójában én ennek a felét akarom, és akkor ez egy alkufolyamat eredménye.

Ezt a piacon is így szokták csinálni.

Igen, ez felfogható így is. Szerintem árnyaltabb a helyzet, mert nem vámjellegű korlátozásokról is beszélünk. Sok minden mást el kell érni a konkrét célszámon kívül. Rövid távon egyelőre sikeresnek mondható, ha ez az elvárás. De van egy másik olvasat is, ami az úgynevezett TACO olvasat, amerikaiak nagyon szeretik a mozaikszavakat, a TACO a Trump Always Chickens Out, Trump úgyis mindig majd kihátrál az egészből. Persze, bemond egy erős számot, aztán kiderül, hogy nem tudja tartani, és pont azért csökkenti, merthogy igazából az ő hátországából is elfogyott a szufla. Konkrét példa erre: április 2-án jelentette be ezeket a hírhedt vámokat, és április 9-én, rá egy hétre kezdte el bejelenteni a halasztásokat, hogy egy vagy két vagy három hónappal kitolja a határidőket a különböző partnerországok számára, hogy változtassanak a gyakorlatukon. Ha valaki megnézi a tőzsde alakulását április 2. és április 9. között, sőt kifejezetten a tízéves lejáratú amerikai államkötvény hozamoknak az alakulását, amikre szintén kihatott a tőzsdei ingadozás, azt látjuk, hogy például Scott Bessent pénzügyminiszternek igen komoly arcmentést kellett végeznie az amerikai álom szempontjából. Ugyanis ha drasztikus mértékben változnak az amerikai tízéves vagy hosszabb lejáratú államkötvényhozamok, az azt jelenti, hogy hosszabb távon az amerikai állam finanszírozása veszélybe kerül. Ezt viszont Scott Bessent pénzügyminiszter már a vámbejelentéseket megelőzően deklarálta, hogy ezt szeretnék követni. A tőzsde kevésbé érdekli őket, a Wall Street annyira nem fontos, mert mindig vannak ingadozások. Őket jobban érdekli az államkötvények alakulása. Konkrétan április 9-én, amikor Trump bejelentette, hogy elkezdi a határidőket kitolni, onnantól kezdve fordult jobb irányba az államkötvényhozamok változása. Van egy ilyen olvasat is, hogy beijedt az amerikai kormányzat. Egyébként az amerikai tendencia Trumptól függetlenül az elmúlt tíz évben inkább abba az irányba mutatott, hogy klasszikus értelemben vett szabadkereskedelmi megállapodásokat az Egyesült Államok már nem akar kötni. Ezek az alkuk és megállapodások, amikről beszélünk, ad hoc megállapodások, de nem feltétlenül tekinthetőek szabadkereskedelmi megállapodásoknak a szó klasszikus értelmében. Legutóbb, amikor ilyenre sor került, az az 1990-es évek végén megkötött, majd az első Trump ciklusa alatt felszámolt NAFTA-nak, az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodásnak a ráncfelvarrása volt, ha úgy tetszik, ez a USMCA, de egyébként az európaiak felé még a Biden-adminisztráció sem kezdeményezett. Bármennyire is nagy Európa-barát kormányzatnak tekinthető, nem próbált klasszikus értelemben vett átfogó szabadkereskedelmi megállapodást kötni, ugyanis a demokraták oldalán is felismerték azt a döntéshozók, erről sokat beszélt például Jake Sullivan akkori nemzetbiztonsági főtanácsadó, vagy Catherine Tai, az akkori kereskedelmi főképviselő, hogy igazából a globalizáció tendenciái már nem feltétlenül hajtják az amerikaiak malmára a vizet. Különböző munkavédelmi meg egyéb szabályozásokat, illetve korlátozásokat kell bevezetni, akárhányszor a szabadkereskedelmi alkut vagy bármilyen megállapodást kötünk annak érdekében, hogy a globalizáció veszteseinek tekintett társadalmi rétegeket valahogyan megvédjük, vagy biztonsági hálót tegyünk alájuk a neoliberális szabadkereskedelem helyett.

Hogyan állnak most a magyar–amerikai kapcsolatok? A vámokkal kapcsolatban még arról is szó volt, hogy talán az Európai Unión belül Magyarország valamiféle külön elbírálásban részesülhet.

Igen, ez felvetődött. Alapvetően arról is volt szó korábban, hogy valószínűtlen, mert a vámpolitika egységes, a vámpolitika az európai oldalon a végrehajtásban törik meg. Az amerikaiak panaszkodtak is, hogy nagyon szép és jó, hogy egységes vámpolitikát alkalmaz az Európai Unió, de az egyes tagállamok eltérő módon tudják értelmezni a jogszabályokat. Konkrétan az olaszokra panaszkodtak az amerikaiak ebben az említett Nemzeti Kereskedelmi Becslés című dokumentumban. Visszatérve az amerikai–magyar vonalra, tulajdonképpen külön alkura nem volt reális kilátás. Gesztusokat tudott gyakorolni a magyar fél például azzal kapcsolatban, hogy amikor szavazni kellett arról, hogy mennyire erélyesen lépjen fel az Európai Unió a Trump-adminisztrációval szemben, és alkalmazzon különböző válaszcsapásokat vagy megtorlásokat az amerikai befektetésekkel vagy konkrétan kereskedelmi partnerekkel szemben, akkor konkrétan, ha jól tudom, a magyar fél volt az, amelyik ezt kifejezetten nem támogatta. Nem ezen állt vagy bukott a dolog, de igazából ilyen gesztust tudott gyakorolni. Az teszi ezt bonyolulttá, és ez nemcsak Magyarországra, hanem a többi EU-tagállamra is igaz, hogy nemcsak európai uniós jogszabályokkal van bajuk az amerikaiaknak, hanem tagállami jogszabályokkal is. A tagállami jogszabályok vagy kiegészítik az uniós jogszabályt, ahol van rá lehetőség, vagy egyszerűen csak eleve tagállami hatáskörben van bizonyos szektoroknak a szabályozása. Az amerikaiak érzékelték, mondjuk azt, hogy az amerikai termékek vagy szolgáltatások nem kapnak olyan szabad teret, mint mondjuk egy Európai Unión belüli szereplő. Mondok egy nagyon konkrét példát: amerikai részről felvetődött egy olyan panasz, hogy Magyarországon az Országgyűlés hozott egy olyan törvényt, hogy az energiaitalokat nem lehet 18 éven aluli fiatalok részére értékesíteni. Volt olyan szereplő, aki ezt, amerikai termékről van szó, egészségügyi szempontból indokolatlan korlátozásnak tekinti. Ez megint klasszikus példája a transzatlanti vitának, hogy az, ami Európában, történetesen éppen Magyarországon fontos, amit, mondjuk egészségügyi vagy fogyasztóvédelmi korlátozásnak veszünk, vagy legalábbis jogvédelemnek, azt adott esetben Amerikában kevésbé fontos. Rengeteg ilyen példa van, Magyarországtól függetlenül.

A választási kampányban a magyar kormány nagyon támogatta Donald Trumpot, és az volt a várakozás, hogyha Trump nyer, mi akkor nagyon jó haverok leszünk az Egyesült Államokkal. Ebből mennyi vált valóra?

Politikai vonalon érződnek ennek az eredményei, olyan szempontból, hogy vannak magas szintű találkozók, adott esetben informális találkozók, ilyen értelemben a kapcsolatépítésnek egyértelműen megvannak a kézzelfogható eredményei. Korábban beszéltünk arról, hogy gesztusokat is tudott gyakorolni Budapest Washingtonnal szemben, viszont vannak olyan húsbevágó kérdések, amelyek mind a mai napig rendezetlenek. A legismertebb a kettős adózás elkerüléséről szóló megállapodásnak a kérdése. Sőt, nem is ezt tenném az első helyre, mert ehhez igazság szerint a szenátus is kellene, meglepődnék, ha ezt a kérdést az elsők között lehetne megoldani. Egyszerűbb ügy a megoldását tekintve,az ESTA-korlátozás. Magyarország, amennyire tudom, az egyetlen ország, amelyikkel szemben ezt alkalmazta a Biden-adminisztráció, ha jól emlékszem 2022-től vagy 2023-tól kezdve. Arról van szó, hogy akárhányszor valaki az Egyesült Államokba utazik az ESTA-val, az online igényelhető beutazási kérelemmel, minden egyes alkalommal ezt igényelnie kell, még akkor is, ha egy-két hét különbséggel utazik be az Egyesült Államokba. Ez mind megoldásra vár, illetve,nem beszéltünk még a közbeszerzésekről. Ennek híre nagyot ment a sajtóban, az említett Nemzeti Kereskedelmi Becslés című dokumentum kitért arra, hogy ők, amerikai részről úgy látják, hogy a közbeszerzésekben sok a kínai nyertes fél. Erről ment egy vita, hogy ez mennyire volt politikailag motivált kitétel az anyagban. Ezt biztosan kívülről megmondani nem tudjuk, mert a Biden-adminisztráció alatt kezdték el előállítani a dokumentumot, és a nagykövetségek, illetve a külügyminisztériumnak, meg a különböző kormányzati szervezeti egységeknek a ráhatására készül a dokumentum, de azért jelentős mértékben megkérdezik a versenypiaci szereplőket is. A közbeszerzésekkel kapcsolatban Magyarországgal szemben a korábbi években is voltak, ha nem is ennyire szókimondó, de létező amerikai panaszok, ahogyan sok más országgal szemben is, hozzáteszem. Az amerikaiak úgy látják, hogy a közbeszerzési rendszerek nem elég átláthatók. Nemcsak Magyarországon, hanem általában Európában, ha mondjuk infrastrukturális beszerzésekről van szó, nem feltétlenül a legjobb szolgáltatásra vannak kiélezve, hanem a legolcsóbbra, adott esetben. Zárójelben hozzáteszem, hogy az európaiak is panaszkodtak az amerikai tagállamoknak a közbeszerzési rendszerére, mondván, hogy európai cégek, nyilván főleg a nyugat-európaiakat érdemes kiemelni, nehezebben rúgnak labdába, mint az amerikai beszállítók. Ebben az az érdekes, és azért kezdtem a nem vámjellegű korlátozásokkal korábban, merthogy még 2014 és 2016 között, az Obama-adminisztráció alatt, amikor még transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodásról beszéltünk, igazából ezek képezték a falat, ha úgy tetszik, ameddig el tudtak menni a felek. Azokban a megoldatlan kérdésekben, amelyek amerikai részről felvetődtek az európai szereplőkkel szemben, benne vannak a magyarok is, de úgy általában az európai szereplőkkel szemben, léteztek tíz évvel ezelőtt is, ha úgy tetszik, sokkal jobb, politikai hangulatban, akkor sem tudták ezeket megoldani. Most úgy néz ki, hogy kicsit erővel, de a globális minimumadó, illetve a digitális szolgáltatások adója vonatkozásában sikerült eredményeket elérni az európaiakkal szemben, de ez utóbbit, a digitális szolgáltatások adóját, uniós szinten tudta elérni. Az egyes tagállamok esetében még elképzelhető, hogy lesznek viták.

Hogyan változott, hogyan változik az amerikai külpolitika? Trumpnak az egyik nagy mondása, hogy újra naggyá teszi Amerikát, vagyis hogy a két- vagy többpólusú világrendből újra egypólusút próbál létrehozni. Néhány nappal ezelőtt Németh Zsolt azt mondta, hogy szerinte ez már most megvalósult, tehát a kétpólusúból most már megint amerikai hegemónia lett.

Az amerikai cél valószínűleg az, ezzel a John Lukacs Intézetben mi is foglalkozunk, külön kiadványunk van, a Világrend Elemzések, ami kifejezetten azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy az elmúlt hónapokban, illetve a közeljövőben is, milyen fejlemények voltak, vagy lehetnek amerikai, de nemcsak amerikai részről, hanem például kínai vagy más meghatározó szereplők részéről, s az hogyan hat a nemzetközi kapcsolatokra, illetve a világrendre. Amerikai részről azt lehet látni, általános kritika a Trump-adminisztrációval szemben, hogy izolacionista, elszigetelődik a világtól, nacionalista populista retorikát alkalmaz. Ezek részben helytállók, ugyanakkor azt is látni kell, hogy egy sor terület van, ahol az Egyesült Államoknak esze ágában sincs lemondania a korábban meglévő, főleg a hidegháborút követő hegemóniáról vagy elsőségéről. Mondok két ilyen területet. Az egyik ilyen az a nemzetközi vizeké, azoknak az ellenőrzése. Ez a Signalgate kapcsán vetődött föl, ott volt egy ilyen vita az adminisztráció vezető tisztviselői között, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, az alelnök, a nemzetbiztonsági főtanácsadó között, hogy az Egyesült Államoknak érdekében áll-e a jemeni húsziknak a rakétatámadásokkal való visszaszorítása, illetve a különböző kereskedelmi útvonalak esetében, illetve a kereskedelmi hajók esetében a húszi támadások, illetve a kalózok támadásainak a visszaverése. J. D. Vance alelnök, aki kimondottan szkeptikus az európaiak partnerségével szemben, úgy fogalmazott, hogy az európaiakat nem érdemes kimenteni, ez az ő érdekük, hogy ezt rendezzék. Az adminisztráció többi tagjának kellett emlékeztetnie arra, hogy egyrészt az európaiak nem tudják megoldani, ha akarják is, nem rendelkeznek azokkal a képességekkel, hogy ezt megoldják. Másrészt igazság szerint ez amerikai érdek is, ha nem is elsődlegesen, de áttételesen mindenképpen, hogy a nemzetközi vizek hajózhatósága, beleértve a partnerek számára is, biztosítva legyen. Ez egy amerikai geopolitikai alapvetés, ezen a területen vélhetően az Egyesült Államokat a következő tíz évben sem fogja beelőzni senki. Persze vannak olyan adatok, miszerint a Kínai Népköztársaság például most már darabszámra több hajót épít, mint az Egyesült Államok, amerikai részről is már nyíltan beszélnek erről, de nem mindegy, hogy milyen hajót, meg milyen céllal, meg milyen képességekkel. Szóval nem valószínű, hogy a közeljövőben az amerikai, ha úgy tetszik, globális hegemónia a nemzetközi vizeken különösebben megtörne. A másik, ahol az Egyesült Államok az amerikai hegemóniát továbbra is szeretné fenntartani, az a pénzvilág, konkrétan a dolláralapú elszámolási rendszer. Egyrészt a szankciókat így tudja érdemben működtetni, másrészt az amerikai fogyasztást, illetve az amerikai állam fenntartását is akkor tudja biztosítani, ha a nemzetközi pénzvilág a dollárra épül. Most már több mint tíz éve láthatók, úgynevezett dedollarizációs kísérletek, főleg az Oroszországi Föderáció, a Kínai Népköztársaság, illetve általában a BRICS-országok részéről, az utóbbi hónapokban ezek egyre látványosabbak lettek, de nem látszik, hogy életképes alternatívát tudnának kiépíteni a dollárhoz képest. De azért ez kicsikét bizonytalanabb ügy, mert közben meg sokaknak a bizalma kezd meginogni a dollárral szemben, különböző alternatív megtakarításoknak a vonzóereje azért egyre jobban növekszik, főleg itt az aranyat érdemes kiemelni.

Az arany mindig is menekülő út vol.

Persze, mindig menekülő út volt, így van, merthogy a Trump-adminisztráció egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesz a dollárral kapcsolatban. A kampányban Trump még arról beszélt, hogy ha a kínaiak dedollarizálnak, tehát nem dollár alapon számolják el, például az Irántól vásárolt olajat, vagy a szaúdiaktól vásárolt olajat, akkor 100 százalékos vagy igen komoly védővámokat, büntetővámokat fog kivetni kínai termékekre. A kampányidőszakban ez retorika, ugyanakkor amikor elnök lett, bejelentette, és meg is lépte, hogy kriptostratégiai tartalékot szeretne létrehozni, az Egyesült Államok tartalékainak egy részét kriptovalutákra építené. Közgazdászok által is vitatott módon kijelölt, ha jól emlékszem, öt kriptovalutát, hogy akkor ezekre épül, és mindenki nézett, hogy miért pont ez az öt, mi alapján, ráadásul miért pont kriptovalutára akar stratégiai tartalékot helyezni. Most abba az irányba mozdul el a szövetségi kormányzat, hogy próbál a kriptovaluták irányába nyitni, de úgy, hogy olyan kriptovaluta-tartalékot szeretne létrehozni, ami részben a dollárhoz van kötve. Tehát a dollárt egy az egyben elengedni nem akarja, nem is érdeke igazából. De, mondom, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek az elmúlt hónapokban, még olyan nyilatkozat is elhangzott, hogy valamennyi dollárleértékelés még érdeke is az Egyesült Államoknak, mert a külkereskedelmi deficitet, meg az államadósságnak a visszafizetése szempontjából előnyökkel járhat, rövid meg középtávon. Erről közgazdászok egyébként többet, meg kompetensebb módon tudnak mondani, de van ilyen vita..

Trump másik nagy mondása a választási kampányban az volt, hogyha ő lesz az elnök, akkor pillanatok alatt véget vet az orosz–ukrán háborúnak. Ehhez képest most ott tartunk, hogy még ha NATO-n keresztül is, de fegyverekkel támogatja az Egyesült Államok Ukrajnát, és 50 napos ultimátumot adott az orosz elnöknek, amit orosz részről leginkább megmosolyognak.

Bizonyos szempontból az, amit az elmúlt két hétben lehetett látni a Trump-adminisztráció részéről, és itt főleg az 50 napos ultimátumra gondolok, illetve a Patriot-rendszerek átadására európai partnereken keresztül, ez a legautentikusabb republikánus, konzervatív internacionalista válasz. Az amerikai republikánusok egy része, akár még a korábban mainstreamnek nevezett republikánus tábornak a képviselői is, már 2022 nyarán azt hangoztatták, hogy igazság szerint az európaiaknak kellene Ukrajna támogatását finanszírozni, beleértve a katonai támogatásokat is. Az más kérdés, hogy ez nem volt reális elképzelés, de az igény erre megvolt. Ilyen szempontból ez a döntés, hogy amerikai fegyvereket kap Ukrajna, de úgy, hogy európaiak fognak ezért fizetni, ez a sztenderd forgatókönyvek egyike volt már 2024 őszén, amikor Donald Trumpot megválasztották. Már akkor sokan, magamat is beleértve, azt spekuláltuk, hogy vélhetően ez lesz az egyik megoldási javaslat, merthogy itt, ha úgy tetszik, mindenki jól jár. Ukrajna megkapja a fegyvereket, az Egyesült Államok elmondhatja, hogy segített, ugyanakkor pénzbe nem kerül ez neki, Európa nagyobb mértékben tudott ebben részt venni, nagyobb felelősséget tudott ebben vállalni pénzügyileg, és egyébként ne legyünk naivak, az amerikai fegyveripart is kiszolgáltuk. Én azt furcsállottam egy kicsit, hogy ez csak most vetődött fel és nem korábban. Vélhetően Donald Trump meg akarta várni a hágai NATO-csúcsot, ahol egy nagyon rövid nyilatkozat született, egy ötpontos nyilatkozat, amelynek a harmadik pontja, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy amellett, hogy a tagállamoktól elvárják, hogy a GDP-jük 5 százalékát költsék védelemre, ebből 3,5 százalékot védelemre, másfél százalékot pedig egyéb infrastrukturális védelemhez kapcsolódó beruházásokra kell fordítani. A harmadik pont azt is megemlítette, hogy az Ukrajnának adott támogatás továbbra is a tagállamok szuverén joga, és egyébként ezt el tudják számolni az 5 százalékos kiadásoknál. Iyen szempontból ezt szépen felépítették, rá egy hétre jött Trump és Rutte NATO-főtitkár találkozójának a részeként, hogy konkrétan az Egyesült Államok hogyan támogatná a továbbiakban Ukrajnát. Amerikai részről a Trump-adminisztráció komolyan gondolta azt, hogy tényleg szeretné minél előbb végét látni a háborúnak, de az, hogy egy az egyben elengedje Ukrajna kezét, az azért valószínűtlen. Noha a külpolitika nem központi elem az amerikai közéleti diskurzusban, a választásokat alapvetően belpolitikai meg gazdasági kérdések döntik el, de a 2024-es elnökválasztás kapcsán a külpolitika az feljött a top 5 kérdések egyikévé, főleg az izraeli, tehát közel-keleti konfliktus miatt. A Trump-adminisztráció szeretné elkerülni azt is, hogy ha úgy tetszik, vesztesként vagy gyenge szereplőként mutatkozzon meg Ukrajna kapcsán. Visszautalnék az afganisztáni kivonulásra. A Biden-adminisztráció kivonta az Egyesült Államok erőit Afganisztánból, amit már a Trump-adminisztráció előkészített. Szinte napra pontosan akkor, ha jól emlékszem, 2021. augusztus 15-én Joe Biden népszerűsége vagy elfogadottsága szabadesésbe ment át, merthogy noha az afganisztáni háborúval, pontosabban a terror elleni globális háborúnak az afganisztáni műveleteivel kapcsolatban, az amerikai társadalom 20 év távlatában egyre kevésbé értette, hogy miért is voltak ott az amerikaiak, ez politikailag igen komoly tekintélyvesztést jelentett a haderő főparancsnokát jelentő elnök számára. Condoleezza Rice korábbi nemzetbiztonsági főtanácsadó is beszélt arról, hogy az átlag amerikai nem volt tisztában azzal, hogy miért is voltak ott. Ezt mindenképp szeretné a Trump-adminisztráció elérni. Az Echelon Insights nevű közvélemény-kutató készített egy felmérést a Patriot rendszerek Ukrajnának való európaiakon keresztül történő átadásával kapcsolatban. Rávilágított arra, hogy eddig általánosan elfogadott nézet volt, hogy a republikánus szavazók kevésbé támogatnák Ukrajnát, kisebbségben vannak azok a republikánus táboron belül, akik úgy gondolják, hogy az Egyesült Államoknak fegyvereket kellene szállítania így vagy úgy Ukrajna számára. De miután Donald Trump meghozta ezt a döntést, született még egy felmérés, ahol nagyjából az arányok nem sokat változtak, viszont látványosan megnőtt a republikánus táboron belül azoknak az aránya is, akik konkrétan úgy gondolják, hogy Donald Trump helyesen döntött akkor, amikor fegyvereket adott Ukrajnának. Donald Trump annyira leuralta a Republikánus Pártot, most ezt mindenféle előjel nélkül mondom, annyira meghatározó szereplő, hogy adott esetben szakpolitikai pálfordulásokat is képes elfogadtatni a táboron belül. Ezért volt az, hogy a Republikánus Párton belül, miközben Donald Trump azt mondta, hogy jó, rendben, Ukrajnát már kellőképpen megfenyegette, gondolok itt Trump és Zelenszkij találkozójára, most már az oroszokkal szemben is érdemes bekeményíteni. Ezt támogatják a képviselőházban, meg a szenátusban is. Mind a két házban előkészítés alatt áll az a törvénytervezet, amely 500 százalékos másodlagos vámokat vetne ki az orosz energiát importáló vagy akár továbbexportáló országok számára. Meglátjuk, hogy ebből lesz-e valami, de erről is nyilatkozott Trump, azt mondta, hogy igazából ezt nem tartja szükségesnek, de egyébként nem ellenezi, de mint eszköz a számára, jó, hogy megvan. Az a fajta külpolitikai törésvonal megvan a Republikánus Párton belül, sokan vádolták Trumpot emiatt a döntésért, de igazából lehet látni, hogy ilyen vonalon még mindig uralja a pártot.

Szeretném, ha beszélnénk egy pár szót az Epstein-ügyről, ami szintén nem valószínű, hogy túl sokat használt Trump népszerűségének. Erről mit lehet tudni? Nagyon sok mindent lehet olvasni, nagyon sok mindent mondanak. Van-e olyan része, amit tényként lehet kezelni?

Három olvasata van. Az egyik a bulvár része, hogy ismerte-e Donald Trump Epsteint, ez tény, ezt mindenki tudta, ebben semmi újdonság nincs, éppen ezért valószínűtlen, hogy azok a legújabb hírek, amelyek felvetődtek Donald Trump személyével kapcsolatban, bármi újdonságot tartalmaznának. Egyébként a kettejük viszonya a publikus információk alapján megromlott még az előtt, hogy Epsteinről ezek a durvább dolgok kiderültek volna. A politikai olvasata az már kényesebb, Trump azzal kampányolt, ha nem is az Epstein-ügy kapcsán, de úgy általában, hogy az amerikai mély államot majd leépíti. Epstein az egész amerikai mély államnak egyfajta szimbólumává vált, merthogy tulajdonképpen mindenki tudja, hogy van ott valami, van egy konkrét, sokkal nagyobb probléma. Az amerikai politikai, gazdasági, közéleti szereplőknek, meg celebeknek, mindenféle híres embereknek az érintettsége továbbra is még fennáll, és mégsem kaptuk meg az úgynevezett Epstein-listát, a mai napig nem tudjuk, hogy Epstein miből csinált óriási vagyont. Vélhetően különböző elitekkel az elmúlt években, évtizedekben igen komoly, kompromittáló kapcsolatai voltak, és ezt nem látjuk át. Tulajdonképpen minden egyes olyan döntés vagy intézkedés, hogy nincs itt annyi látnivaló, mint amennyit a bulvárból gondolnák, tulajdonképpen abba az irányba mutat, hogy a mostani kormányzat is elfedi ezt az ügyet. Ezért van komoly nyomás alatt Donald Trump, aki azt mondta, hogy konkrétan Pam Bondi igazságügyi minisztert arra kérte, hogy hozzon nyilvánosságra minél több információt az üggyel kapcsolatban. Nem irigylem az igazságügyminisztert ilyen szempontból, de most egyelőre várunk ezekre a dokumentumokra. Sokan szkeptikusak, hogy ebből bármi többet megtudhatunk. Van egy harmadik olvasat, ami az előzőhöz is kapcsolódik, pont azért, mert a mély állammal meg az eltussolásokkal hozzák összefüggésbe az egész Epstein-ügy átláthatatlanságát. A Republikánus Pártnak a MAGA-n, vagy ha úgy tetszik, a nemzeti populista szárnyán belül, a hangadó táboron belül azért vannak olyan szereplők, akik úgy gondolják, hogy nyomás alá kell helyezni az elnököt. Addig nem mennek el, hogy azt kimondják, hogy az elnök is kompromittálódott, tehát közvetlenül érintett ezekben az ügyekben, de olyan nyilatkozatokat tesznek, amelyek azt mutatják, hogy csalódtunk Trumpban, merthogy fegyvereket ad Ukrajnának, miközben az izolációnak a hívei vagyunk, hogy beavatkozott Iránban Izrael pártján, miközben mi szeretnénk ezeket elkerülni, meg tulajdonképpen részt vesz ezeknek az ügyeknek a vélt eltussolásában. Ez a párton belüli törést eredményezett, vagy legalábbis ez van körvonalazódóban, és itt érdemes igazából nyomon követni az eseményeket, mert valószínű, hogy a bulvár résztől sokkal okosabbak nem leszünk. A politikai olvasat kapcsán, ahogy mondtam, sokan szkeptikusak, hogy valaha is megtudunk-e erről az ügyről mindent. A harmadik a legérdekesebb, hogy ennek milyen hatásai lesznek majd a Republikánus Párton belül. Lesznek-e olyan hangadók, akik, noha papíron a Trump-táborhoz tartoznak, de egyébként emiatt, meg egy sor más szakpolitikai döntés miatt úgy gondolják, hogy a Donald Trump iránti lojalitásuk másodlagos. Ezt majd jövőre a, a félidős választásnál előkerül. Tényleg az a következő nagy mérföldkő, a következő félidős választásokon látjuk majd meg, hogy mely szereplők mögül fog majd kiállni a Trump-adminisztráció vagy az ő donorja.