Az egykor a gettóhoz tartozó VII. kerületi Dohány utcában emelt emlékfalnál Fónagy János, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára Elie Wiesel írót idézve azt mondta: nem akarja, hogy a múltja bárkinek a jövője legyen.

Hangsúlyozta, hogy egy ilyen emlékezés mindig személyes jellegű. Az ember belülről érzi át a történéseket, és hordozza magában mindazt a szorongást, kétséget, valamint néha félelmet, amit sorsa adott - tette hozzá.

Felidézte, hogy apja munkaszolgálatos volt előbb az Alföldön, később Ukrajnában, anyját pedig gyalogmenetben hajtották koncentrációs táborba, azonban meg tudott szökni útközben.

Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija úgy fogalmazott, "a zsidó vallás teli van az emlékezés kötelezettségével". Szinte minden zsidó ünnep erről szól - mondta.

Utalt egy híres mondásra, amely szerint egy olyan népnek, amelynek nem fontos a múltja, jövője sem lesz. Úgy vélekedett, hogy ez fordítva legalább ennyire igaz: az a közösség, amely nem gondol a jövőjére, egy idő után a múltját is elveszíti majd.

A rabbi a jelenlévők kötelességének nevezte "a láng meggyújtását", biztosítva, hogy "soha többé ne történjen meg ez a borzalom". A sötétség ellen a fénnyel kell küzdeni az életben, így biztosítható a jövő - fűzte hozzá.

Köves Slomó arról is beszélt, hogy az emlékfal egy pár éve nyílt zsidó iskola közvetlen szomszédságában található, ami szimbolikus, az ember ugyanis akkor tud felkelni, "ha újra életet épít a hamvakon".

Nemes Jeles László, az Oscar-díjas Saul fia című film rendezője megköszönte, hogy vannak még, akik emlékeznek, és ezért hajlandóak eljönni egy ilyen eseményre a hideg januárban.

Úgy vélekedett, hogy kötelesség fejben tartani és átérezni azok szenvedését, akiket a gettóba zártak. Ők vagy meghaltak, vagy lelkükben nyomorodtak meg örökre - mondta. A rendező arról is beszélt, hogy jelenleg következő filmjét készíti elő, és sok képet nézeget "a zsidó civilizáció fénykoráról", az 1910-es évekről Budapesten.

Az esemény végén a résztvevők imádkoztak és gyertyákat gyújtottak az emlékfalnál.

A budapesti "nagy" gettó határait megszabó belügyminiszteri rendelet 1944. november 29-én jelent meg, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és a Károly körút által határolt területet december 10-én zárták le. A mintegy 4500 lakásban összezsúfolt emberek száma a következő év elején elérte a 70-80 ezret. A gettó 1945. január 18-i felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint háromezer temetetlen holttestet találtak.