Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.

Tihanyi Árpád

Életrajz

1956. október 26-án, Mosonmagyaróváron a munkások, a diákok és a Mezőgazdasági Akadémia hallgatói tüntetést szerveztek a Budapesten harcoló ifjúság támogatására. A menet eljutott a határőrlaktanyához, ahol fegyvereket és a nyugati határ biztosítását szolgáló operatív anyagot őrizték. Feltételezve, hogy a tüntetők ezt az anyagot akarják megszerezni, a katonák –máig sem teljesen tisztázott módon –a tömegbe lőttek. A rengeteg áldozattal járó sortűz után a laktanyába bejutott tömeg három határőrtisztet megölt. A győri Nemzeti Tanács elnöke, Szigethy Attila a további vérontás megakadályozása érdekében Földes Gábort és Tihanyi Árpádot küldte Mosonmagyaróvárra. Azt a Tihanyi Árpádot, akire később a Földes Gábor és társai elleni per másodrendű vádlottjaként a vád koncepciójában a „horthysta reakciós” szerepét osztották. Édesapja ugyanis az első világháborúban szerzett érdemei miatt vitézi címet kapott.

Tihanyi Árpád 1916-ban, Győrben született, ott is élt, tanítói, később magyar–történelem szakos tanári oklevelet szerzett. Fia, Tihanyi László később így emlékezett édesapjára.

„Emlékszem, hogy édesapa egyszer a nyolcadikosoknál tartott magyarórát, és féktelen haragra gerjedt, mert az egyik tanuló nem tudta elmondani a Nemzeti dalt. Engem hívatott át az első osztályból, velem szavaltatta el. A hazafias megnyilvánulások jelen voltak a családban, de nem nevesítve, természetes volt, hogy annyi idős korban tudni kell a Nemzeti dalt és a Szózatot.

A forradalom kitörésekor gyorsan bekapcsolódott az eseményekbe. Részt vett az október 25-i győri tüntetésen, Mosonmagyaróváron pedig többek között arról szónokolt, hogy a sortűz felelőseit törvényes keretek között kell megbüntetni. Sürgette a szovjet csapatok kivonását hazánkból, és a helyi erőviszonyok demokratikus átalakítását. A per anyaga szerint a Dunántúli Nemzeti Tanács tagjaként november 2-án Ausztriában tárgyalt az osztrák parasztszövetséggel, majd az amerikai követségen kérte az ENSZ támogatását és gazdasági segítséget a forradalomnak. Másodfokon ezt a tettét hazaárulásnak minősítették.

1956. december 27-én tartóztatták le szervezkedés és gyilkosság vádjával. A Győri Megyei Bíróság Gyepes István vezette tanácsa a valódi történésekkel szemben azzal vádolta, hogy a határőrség lefegyverzésének szándékával érkezett Mosonmagyaróvárra, és ezzel megnyitotta a nyugati határt. Noha Tihanyi a törvényesség betartására intve lecsendesítette a tömeget, a kádári megtorlásban mégis azzal vádolták, hogy beszéde hozzájárult ahhoz, hogy a tömeg súlyosan bántalmazott egy határőrtisztet; illetve utasítást adott a nemzeti tanács újraalakítására a kommunisták kizárásával. Tette mindezt osztályidegenként, a szocialista rend iránti gyűlöletből. Az első fokon 1957. június 10-én meghozott halálbüntetését a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Különtanácsa jóváhagyta, a gyilkosság vádja alól ugyanakkor felmentették. 1958. december 31-én végezték ki. Megrendítő búcsúlevelében – amelyet hétlapos vécépapírra, tintaceruzával írt, s egy bekecs gallérjába belevarrva találta meg a családja később – így fogalmazott: „Bátran, felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval: Éljen Krisztus király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket és mindenkit a Ti forrón szerető Aputok”.

Idézetek

Tihanyi Árpád utolsó szavai a bíróság előtt: „Élő hazafiság volt a hazafiságom. Elmehettem volna, azonban maradtam, mert mindig azt tanítottam, itt élned, halnod kell... Kérem, hogy adjanak rá módot, hogy szakmát tanulhassak a börtönben, és a családomat így támogathassam (...). Igazságos ítéletet kérek.”

Részlet Tihanyi Árpád börtönben írt búcsúleveléből: „Édes drága kis Máriám és drága Gyermekeim, Árpika és Lacika! Utolsó soraim, melyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek (...). Az írásomról is láthatjátok, nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.” Tihanyi Árpád: Búcsúlevél a bekecsben.

Tihanyi László így emlékezett édesapjára: „Emlékszem, hogy édesapa egyszer a nyolcadikosoknál tartott magyarórát, és féktelen haragra gerjedt, mert az egyik tanuló nem tudta elmondani a Nemzeti dalt. Engem hívatott át az első osztályból, velem szavaltatta el. A hazafias megnyilvánulások jelen voltak a családban, de nem nevesítve, természetes volt, hogy annyi idős korban tudni kell a Nemzeti dalt és a Szózatot. Aztán később többször is el kellett mondanom Adytól a Csák Máté földjén-t. Szintén nem véletlenül. Édesapa ezt mondta el az utolsó szó jogán a másodfokú tárgyaláson. Az ő politikai és erkölcsi hitvallása olyan természetességgel sugárzott ki a családba, hogy észre sem vettük, egyszerűen így éltünk. Vasárnap templomba mentünk, körmenetkor körmenetre mentünk. Ezek számunkra természetes dolgok voltak, édesapának viszont mellőzöttséget hoztak, és sajnos nagy súllyal estek latba 56-os cselekményei megítélésében.”