- Emlékszik még, milyen érzésekkel, milyen haditervvel a fejében ugrott a vízbe Riesában 2002-ben, amikor a rövid pályás Eb-n élete első felnőtt érmét szerezte?

- Pontosan emlékszem, ugyanis nincs mit elfelejtenem: nem gondoltam én semmire 16 és fél évesen, csak beugrottam a medencébe és úsztam, ahogy a csövön kifért. Bizonyos szempontból az volt az igazi, akkor senki nem figyelt rám, nem nyomta a vállamat felelősség, tulajdonképpen magamnak úsztam. Ez az érzés később egyre halványabb lett, egyre többen számoltak azzal, hogy esélyes vagyok, és hamarosan azt is átéreztem, hogy az egész ország figyel, tehát nem csak magamat képviselem.

- Manapság, a 32. születésnapja felé araszolva melyek a prioritásai? Család? Munka? Jövő?

- Holtversenyben a család és az úszás, végtére is már nős ember vagyok. Az úszás utáni jövőmmel, bevallom, még nem foglalkozom, ami azt is jelenti, hogy – ha szimbolikusan akarnék fogalmazni – nem látok tovább a medence falánál. Nem, ma még nem tudom, hogy mi leszek, ha „nagy” leszek. Vagyis hát számomra is kissé meglepő módon az úszás teljesen leköt.

- Mit szól a fiatal magyarok előretöréséhez? Kenderesi Tamás már tavaly, tavalyelőtt is „kellemetlenkedett”, Milák Kristóf pedig idén robbant be.

- Örömteli a fejlődésük, roppant tehetségesek, már most a magyar úszósport nagy értékei. De remélem, hogy a világbajnokságon állom velük a versenyt, Tamással 200-on, Kristóffal 100-on, és ha minden jól megy, le is győzöm őket.

- Másfél évtizedes élvonalbeli pályafutása alatt több generáció is kikopott ön mellől. Az egyes szakaszokban kik voltak a legnagyobb ellenfelei?

Egyvalaki csak tavaly „kopott ki”, ahogy ön fogalmaz, és ez Michael Phelps. Végigkísértük egymás pályafutását. Aztán jött Ryan Lochte, majd Chad le Clos, végül Joseph Schooling és a mai fiatalok. És persze korábban az olasz vegyes úszók, Luca Marin, Boggiatto... De az igazi nagy ellenfél Phelps volt.