12 év, ennyit küzdöttem azért, hogy Magyarországon ez a pálya felépülhessen - együtt nézegetjük a hatalmas dossziét Benjamin Tamással, felidézve a magyar átkos, piacgazdaságra kacsingató, de azért kommunista (bocsánat, szocialista) uram-bátyám-pártom gazpolos triumvirátusát. 40 éve történt, hogy a Balatonon, az akkor már érvényben lévő motorcsónak-tilalom mellett, de újra vízisíelni lehetett. Erre a technológiát Németországban jóval korábban kitalálták, sőt kifejlesztették, de tucatnyi évnek kellett eltelnie, hogy a szórakoztató sportálomból valóság legyen. Nem ment könnyen.

A ma már 93 éves, Aradról származó, majd egy kalandos, jugoszláviai látogatás ürügyén Romániából Németországba átszökő magyar világpolgár mutatja a dokumentumokat. A történet nem ismeretlen számomra, hiszen, és ez nem titok, távoli rokonságban állunk, és tinédzserkorom emlékfoszlányaiban benne van az a diplomata táska nagyságú szerkezet, amelyen először láttam a Rixen-féle kötélpályás vízisít. Rajta egy akkora képernyővel, amely alig volt nagyobb mint egy klasszikus Nokia 3300-é, de már színesben mutatta az őrült száguldást.

Egy kis budapesti lakásba, szüleimnek hozta el Tamás az álmát a 70-es évek elején. Mondván, lehetne ilyen a Balatonnál is, hiszen a motorcsónakokat betiltották, a vízisí pedig elengedhetetlen móka volna a magyar tengeren.

Rixen-pálya

A pálya lényege, hogy csákányos sífelvonó módjára húzza egy drótkötél segítségével a vízisíelőt. A kezelőszemélyzet és a pálya “agya” a parton van, de a további fordítóoszlopok (négyzetes, de ötszögű pálya is létezik) a vízben állnak. Ami pedig a legfontosabb, hogy nem kell hozzá motorcsónak.

A történet, a papírok tanúsága szerint 1971-ben kezdődött, hogy 1984 nyarán megtörténjen az első csúszás.

Előtte bő egy évvel hagyták jóvá a látszólag turisztikai szakemberek, de egyben pártfőnökök is, hogy legyen ilyen szórakoztatás a szocialista demokrácia nagyobb dicsőségére. Mindez azért fontos, mert egyes magyarországi oldalak szerint a pálya 1983-ban létesült, de nem, akkor csak elkezdték a kialakítását. Hogy mást ne mondjunk, engedély kellett a balatonfüredi kemping partszakaszának átépítéséhez. A szerkezet ugyanis parti indítóbázis kialakítását, és a vízben lévő beton “fogadóállomások” meglétét igényelte. Gondoljunk bele, betonozni a Balatonban, még ha a víz alatt is. Valamire kellett fogni a 12 éves halogatást.

Három kör, 60 forint - emlékszik vissza a 93 éves “nyugat-német” kereskedő és majd 11 évig tulajdonos a hős időkre. A német árakhoz képest szinte ráfizetés, a magyarokéhoz képest viszont volt “húzása” a legolcsóbb bérletnek. Akkoriban egy kispénzű vidéki kocsmában még 10 forint alatt volt a korsó sör és kinek lett volna kedve 15 perc alatt kidobni egy 6 korsós mámoros éjszakát egy kis víziszáguldás kedvéért.

Mit mondjunk, sokaknak. Talán ma már nem sértő, de a kor aranyifjai kapták fel a helyet. Jött a méltán híres gyermekszínész, Jelisztratov Szergej, a bőrnyakkendők koronázatlan királya, Herkely Tibor, de a Balaton császára, Benga Misi is gyakori vendég volt. A neves sportolókról, Sudár Attiláról, vagy Szollár Tamás vízilabdázókról (és sportboltjáról) már ne is beszéljünk.

Nekik az 5000 forintos idénybérlet meg sem kottyant

- idézzük fel a híres embereket, akik aztán vitték a pálya jó hírét.

A kései szocializmus jelentette a hősidőket, amelyben az adókat még rugalmasan kezelték, az alkalmazottak részben a helyi idegenforgalmi hivatal státuszában voltak, de fizetéskiegészítést a német tulajtól is kaptak. Ahogy ez akkoriban lenni szokott, mindenki jól járt a pénzügyi és jogszabályi zavarosban halászva.

Örök emlék

Nem titok, a cikk írója is itt tanult meg 20-on éves fejjel siklani, még a szlalompálya sem fogott ki rajta, hogy a speciális korong, vagy wakeboard is menjenek, igaz az egyiktől örök emléket kapott az orra alá egy nagy bukás után, Dőlt a vér, forgott a szem, imádkoztunk a fogakért, de ez is a kihívás része volt. “Ugye megmondták, hogy elesés után azonnal lebukunk és nem keressük a “korongot’, mert az iszonyatosan fejbe tud ám vágni” - vésődött be örök emléknek a pár perccel korábban még feleslegesnek tűnő mondat.

Aranyifjak a parton és a vízben

Hogy milyen volt az élet a parton? Kalandos, a sportos kisfőnököt (apámat), közel a 60-hoz, a nagyéletű srácok bevezették az akkor induló kóla-whisky éjszakai bulikirályságba, a cikket író fia motorcsónakról halászta a félrészegen hatalmasat perecelő egyik vállalkozó fürdőnadrágjába gyűrt 8000 forintját. Mókás volt, hogy a hullámzó Balatonban 7400 forintnyi százas meglett, aminek BB-pezsgőzés lett a jutalma, de ezután a hazajutás már tényleg a rejtély kategóriájába sorolódott át, különösen 35 év távlatából.

“1995 körül fáradtam bele, jöttek az új adózási szabályok, papírmunka, egyezkedés, stb. Németországban akkor mehettem nyugdíjba. Apádnak itthon jött el a nyugdíjkorhatár, így nem volt már meg az ilyen távolról felügyelt vállalkozáshoz szükséges személyes bizalom, így eladtam a magyaroknak. Ez az otthon lett belőle, ahol beszélgetünk, itt a Sasadi úton egy akkor nagyon menőnek számító medencés apartman.” - idézi fel Tamás az “elválást”.

Hősidők

“40 éve történt, bárki bármit is mondjon, látod, itt vannak a dokumentumok. Hősidők, az akkori Magyarország, olykor igen vicces keretek között közelített a szabad világhoz” - merengett a múlton a másodunokabátyám, miközben már vagy tucat ilyen pálya van itthon.

Tudod mit, ha már így elbeszélgettünk, van a közelben egy jó étterem, ennék egy, hogy is mondják, valami állat van benne és sárga meg fehér…? Madártej? Azaz, te vezetsz, mert autóba már nem szívesen ülök, tudod romlik a hallásom, és

meg szeretném élni az 50. évfordulót is,

az lesz az igazi jubileum, ez a 40 csak olyan köztes állomás” - kacsint rám Tomi, így elindulunk ebédelni, hogy ő madártejet, én pedig, stílszerűen, egy halászlevet egyek a klasszikus idők emlékére.