Reindl Ludovika néven született 1850. szeptember 8-án Rimaszombatban (ma Rimavská Sobota, Szlovákia). Apja, egy huszártisztből lett vándorszínész 1856-ban a színpadon halt meg, szintén színésznő anyja ezután egy díszletfestőhöz ment feleségül.

A gyermek - akit mindenki Lujzinak hívott - hétévesen még nem járt iskolába, de apróbb szerepekben már színpadra lépett Várai Lujza, majd gyámapja után Kölesi Lujza néven. A vándortársulattal, amely saját gyermekének tekintette, és Cukorbabaként becézte, megfordult Győrött, Sopronban, Székesfehérvárott, Pozsonyban, Szabadkán, Besztercebányán és Vácott.

Hamar felfedezték gyönyörű, tiszta hangját, s még tizennégy éves sem volt, amikor a budai Népszínházhoz szerződtették, ahol nagy sikert aratott a Csikós című népszínműben. Ugyanebben az évben lett a szabadkai társulat tagja, itt találkozott a cseh származású Jan Blaha karmesterrel, aki taníttatta és pályáját egyengette. 1865-ben összeházasodtak, s jóllehet Blaha négy év múlva meghalt, özvegye - további két házassága ellenére - élete végéig viselte a nevét.

1866-ban Debrecenbe szerződött, itt vált országos hírű primadonnává. Szigligeti Ede 1871-ben szerződtette a pesti Nemzeti Színházhoz, ahol először a Tündérlak Magyarhonban című népszínműben lépett fel óriási sikerrel. 1875-ben lett az újonnan alapított Népszínház tagja, melyet ő tett a német színház diadalmas vetélytársává, itt lett Blaha Lujza a "nemzet csalogánya". 1884-85-ben Feleky Miklós társulatával játszott a Várszínházban, majd 1901-ig ismét a Népszínházban lépett fel.

Az 1896-os millennium évétől többször elszánta magát a közönségtől való végleges búcsúra, de aztán mindig maradt még egy kicsit. Amikor 1901-ben a Nemzeti Színház létrehozta az "örökös tagság" intézményét, elsőként ő kapta meg, és a címhez élete végéig állandó jövedelem is járt. A nemzet első társulatának tagjaként ünnepelte 1908-ban színpadra lépésének fél évszázados jubileumát Csiky Gergely Nagymama című vígjátékának címszerepében.

A következő esztendőben fergeteges sikere volt Móricz Zsigmond Sári bírójában. 1910-ben végérvényesen visszavonult a színpadtól, a Nemzeti Színházban tartott búcsúelőadáson a Tündérlak Magyarhonban című népies vígjátékban játszott. Ezután csak alkalmanként szerepelt, utoljára 1923-ban a Városi Színházban, az egykori Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen. 1923-ban megválasztották az Országos Színészegyesület örökös tagjának.

Teltkarcsú termete, bájos arca, gyönyörű énekhangja, hol érzelmes, hol dévajkodó kedvessége valósággal predesztinálta a népszínmű-szerepekre. A műfaj az ő stílusához igazodva őrizte meg romantikus, stilizált és irreális jellegét. Legnagyobb sikereit a Falu rosszában, a Sárga csikóban, a Piros bugyellárisban aratta, s olyan dalokat vitt diadalra, mint a Cserebogár, sárga cserebogár, a Mi mozog a zöld leveles bokorban.

Budapesten egyfajta intézménnyé vált, jószerivel nem akadt előkelő látogató a fővárosban, aki ne ült volna be legalább egy előadására. Jelentős szerepe volt Budapest szellemének magyarrá tételében, nevéhez fűződik a magyarországi operettjátszás meghonosítása is. Játszott 1901-ben az első magyar filmben (A tánc), majd 1916-ban a Nagymama című némafilmben is.

A színpadon kívül is rendkívül népszerű volt. Legendáriumához tartozott, hogy "Õt mindenki szereti, és ő mindenkit szeret", s valóban: másokról rossz szót még 1920-ban kiadott visszaemlékezéseiben sem találhatunk. Magánélete mentes volt a botrányoktól: 1875-ben ment hozzá második férjéhez, Soldos Sándor miskolci földbirtokoshoz, akitől Sári nevű leánya született.

Négy év múlva elváltak, a színésznő 1881-ben a snájdig gavallér, Splényi Ödön báró felesége lett annak 1909-ben bekövetkezett haláláig. Azt még kortársai közül is kevesen tudták róla, hogy huszonnégy évesen, házasságon kívül szült fiát saját vezetéknevén, Reindlként anyakönyveztette.

1914-től visszavonultan élt nővérével, majd Manci nevű kis unokájával. Agyára húzódó betegsége egyre erősödött, szervezete legyengült, többnyire pesti lakásában tartózkodott, melynek ablakából rálátott egykori színházára. 1926. január 18-án, 76 éves korában halt meg. Két nappal későbbi temetését egy ország gyásza kísérte, a szertartást a korabeli krónikások Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc búcsúztatásához hasonlították.

"És ha - amint érzem - az én jó közönségem haló poromban sem fog sajnálni tőlem egy virágszálat, itt adom tudtára, hogy hova vigye: Koszorús költőnk, Jókai Mór sírjának szomszédságába, ahová magam kívánkoztam..." - írta naplójába. Ravatalánál a Kerepesi úti temetőben kétszáz fős cigányzenekar muzsikált.

Budapesten 1920-ban róla nevezték el a főváros egyik legforgalmasabb terét a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében, ahol legnagyobb sikereinek színhelye, a Népszínház állt, az épület 1908-tól 1965-ig, felrobbantásáig a Nemzeti Színháznak adott otthont. Blaha Lujza nevét viselte 1920-tól az újpesti színház, 1921-től a Paulay Ede utcában átépített Revü Színház is.