Az ügy előzménye, hogy egy pakisztáni állampolgár 2015 augusztusában jogellenesen belépett Szerbia irányából Magyarország területére, majd - annak ellenére, hogy menekültügyi kérelmet nyújtott be - elhagyta a számára kijelölt tartózkodási helyet, és továbbutazott Csehországba. A cseh hatóságok az érintett visszavételét kérték, s ennek Magyarország eleget is tett. A férfi ezt követően újabb menedékkérelmet nyújtott be, amelyet a magyar hatóságok érdemi vizsgálat nélkül elutasítottak, mondván, hogy a kérelmező vonatkozásában Szerbia biztonságos harmadik országnak tekintendő.

A felperes keresetet nyújtott be a határozat ellen a Debreceni Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságon, amely a luxembourgi törvényszékhez fordult azzal a kérdéssel, hogy az érintett visszatoloncolható-e a biztonságosnak tekintett országba annak ellenére, hogy a cseh hatóságokat feltehetően nem tájékoztatták a nemzetközi védelmet kérelmező személyek visszaküldésére vonatkozó magyar szabályozásról és gyakorlatról.

Csütörtöki ítéletében a luxembourgi székhelyű bíróság rámutatott, hogy a vonatkozó uniós szabályok - köztük az úgynevezett Dublin III rendelet - szerint valamely tagállam azt követően is élhet a biztonságos harmadik országba való visszaküldésre vonatkozó jogával, hogy a kérelmező a menedékkérelmére vonatkozó érdemi határozat meghozatala előtt távozott, még akkor is, ha az érintett tagállam elismerte felelősségét a menedékkérelem megvizsgálására.

A bíróság azt is megállapította: a közösségi jog ebben az esetben nem írja elő a felelős tagállam (itt Magyarország) számára azon kötelezettséget, hogy tájékoztassa az átadó tagállamot (Csehország) a kérelmezők biztonságos országba küldésére vonatkozó nemzeti szabályozásáról.

A luxembourgi bírák hangsúlyozták, hogy a két érintett tagállam közötti információcsere hiánya nem sérti a hatékony jogorvoslathoz való jogot.

Az uniós gyakorlat szerint az előzetes döntéshozatali eljárás lehetővé teszi, hogy a tagállamok bíróságai az előttük folyamatban lévő jogvita keretében a közösségi jog értelmezésére vagy valamely uniós jogi aktus érvényességére vonatkozó kérdést terjesszenek az uniós bíróság elé. Az uniós testület azonban nem dönti el a jogvitát, a nemzeti bíróság feladata marad, hogy az ügyet a luxemburgi ítélet alapján elbírálja. A határozat mindazonáltal a tartalmilag hasonló kérdésben eljáró más nemzeti bíróságokat is köti.