INFORÁDIÓ
2022. július 1. péntek
Annamária, Tihamér

hortobágyi t cirill

pannonhalmi főapátság

főapát

pünkösd

Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát beszédet mond a Kiskunfélegyházi Szent Benedek PG Két Tanítási Nyelvű Technikum és Kollégium 151 millió forintból kialakított vegyesforgácsoló tanműhelyének átadásán 2021. szeptember 30-án.

Hortobágyi Cirill: a Szentlélek hangja mindig szól bennünk, de nekünk kell meghallanunk – pünkösdi nagyinterjú

Minden nagy tragédiánál az az első kérdés, hogy hogyan engedte meg a Jóisten, és nem tudunk minden ilyen nehéz kérdésre egyszerű, fekete-fehér választ adni – mondta Hortobágyi Cirill pannonhalmi főapát az InfoRádió Aréna című műsorában, Pünkösd ünnepén. Emellett beszélt a háború adta feladatokról, az oktatás kihívásairól, a pannonhalmi gazdálkodás titkairól és arról is, hogy gondol-e nosztalgiával arra, amikor még „csak” szerzetes volt.

Hortobágyi Cirill az Arénában
 

Pünkösd ünnepe van, a Szentlélek kiáradását és az egyház születését ünneplik a keresztények. Hogy kell elképzelni vagy érezni egy embernek a Szentlélek kiáradását?

A Szentlélek kiáradása egyrészt egy történeti esemény volt az apostolok életében, amikor együtt vannak bizonytalanul Máriával elzártan, már mindenki találkozott a föltámadás után Jézussal, de még össze vannak zavarodva és a bizonyosság ott él közöttük, de azért bátorság még nincs bennük, hogy ki is lépjenek az utcára és erről mondjanak valamit. Az, hogy pontosan lángnyelvek alakjában vagy hogyan jött el a Szentlélek, az egy képi megfogalmazása a Szentírásnak, egyfajta megerősödés az ő életükben, ami után az a bizonyosság, ami megérett a szívükben, úgy megerősítette őket, hogy arról tanúságot tudnak tenni, kiállnak és mernek róla beszélni. Úgy érzem, hogy egy dilemmában való eligazítás, egy megerősítés a Szentléleknek a kiáradása az emberben, és az a kérdés, hogy utána hallgat-e rá. Valahogy a Szentléleknek a hangja, az életünket irányító sugalmai, ez az eligazító szó, az a kérdés, hogy arra mennyire figyelünk föl és mennyire halljuk meg.

Kétezer évvel később, a mai életünkben ebből az érzetből, ebből a megerősödésérzetből marad valami? Vagy az ünnep állítja elő ezt a megerősödésérzetet?

Szerintem mind a kettő igaz. Az ünnepek arra jók, hogy fölhívják a figyelmet újra és újra egy fontos eseményre, ami történt az életünkben. Én úgy gondolom, hogy a Szentlélek működik a szívünk mélyén, de az Isten tapintatos, nem akarja ránk erőltetni a dolgait és nem akarja a szabadságunkat elvenni, és ezért valahogy finoman van ott a hangja a szívünk mélyén. Annyi minden elfedi az emberben a Szentléleknek a hangját, hogy amikor az ember a belső, mély, hiteles, őszinte vágyait keresi a szíve mélyén, amikor a rárakódott rétegeket próbálja lefejteni és úgy igazán a mély vágyai felé akar közeledni, akkor közelít a Szentlélekhez, próbál rátalálni és hallani. Egy ünnep fölhívja a figyelmét arra, hogy neked ezzel dolgod van, mert visszaemlékezünk, hogy hogyan volt az apostoloknak az életében, és esetleg ad is impulzusokat, amikor így nagyon tudatában vagyunk, hogy igen, ebben én is benne vagyok. De aztán a hétköznapokban derül ki, hogy van-e erőm, van-e figyelmem, van-e ráfordított időm, van-e megállás az életemben, amikor egy picit elcsöndesedek, és kutatom, hogy akkor mi is itt a hang.

Ha jól értem, ez egy munkás dolog az ember életében megtalálni. Van ennek valamilyen technikája, amivel ezt a sok melót valahogy rövidíteni lehet?

Ha technikáról van szó, egyedi az, hogy hogyan irányít a Szentlélek vagy a Jóisten embereket. Olyasmit is tapasztaltam, hogy a körülmények által irányítja az életemet és egyszer rádöbbenek, hogy ez így történt, amikor radikálisan beleszól az életembe, és olyat is, hogy fontos az, hogy legyen egy ritmus, legyen valami normális aránya az életnek, és akkor abban van helye önreflexiónak is, mondja a mai korszerű lélektan. Reflektálni kell a dolgaimra, és a reflexió közben jövök rá dolgokra. Ott vannak az értékek, amivel próbáltam azonosulni, amit próbálok követni és összevetem vele az életemet és a tetteimet, és közben működik a Szentlélek, mert az embernek a lelkiismerete vagy az önkontrollja tompulhat és fölmenti, meg igazol sok mindent, ez ma már megtörténik vagy pedig elgondolkodtatja és figyelmesebbé teszi és újrakezdeni tud dolgokat.

Egy tapintatos Szentléleknek milyen jellegű a beleszólása? Mert szokták mondani, hogy zuhanó repülőgépen nincs ateista. De az egy trauma. Mindig valami trauma történik?

Szerintem nem. Vannak traumák, meg vannak, tényleg vannak markáns jelek, Szent Pál a damaszkuszi úton, fényhatás, leesik a lóról, az elől nem lehet kitérni. Ő utána elgondolkozott, ráadásul nem látott napokon keresztül. Ha egy látó aktív ember, amilyen ő volt, megvakul egy időre, akkor rászorul a másikra. Ez egy trauma, nagyon jó szimbóluma egy traumának, amiben el kell gondolkodni, de nemcsak ez van. Vannnak apró, picit elgondolkodtató, lelkiismeretfurdalást okozó apró jelek, jó ez így? Nem kellett volna másképp? Kaptam egy durcás visszajelzést azzal kapcsolatban, ahogy viselkedtem. Ezek a tapintatosabb megszólalások. Lehet trauma is, de szerintem jellemzőbb ez a finom, tapintatos irányítás.

Miközben pünkösdöt ünnepeljük, az egyik szomszédos országban, Ukrajnában háború van, Oroszország megtámadta. Nemcsak katonák halnak meg, hanem idősek, felnőttek, gyerekek válogatás nélkül, ahogy egy háborúban szokott lenni. Hogy munkál ilyenkor a Szentlélek?

Ez számomra is egy nagyon nagy kérdés. Hogyan munkál azokban az emberekben, akik okozói a háborúnak, akik elrendelik azt, hogy lőjenek, hogyan munkál abban, aki felelős vezetőként, akár egyházi vezetőként ezt úgy legalizálja, hogyha megkérdezik, akkor támogatólag nyilatkozik róla vagy valamilyen módon fölmenti. Hogyan munkál azokban a katonákban, akik a végrehajtói a parancsoknak, ez egy nagyon nagy kérdés. Az a gyanúm, hogy munkál, csak itt van az, hogy az ember meg képes a lelkiismerete szavát elhallgattatni, képes hárító mechanizmusokat beindítani, önigazoló, magyarázó stratégiákat fölállítani és belelovalni magát abba, hogy én parancsra csinálom.

Fair az a kérdés, hogy az Úr ezt hogyan engedheti meg? Vagy ez nem az ő dolga?

Fair ez a kérdés, hogy hogyan engedheti meg. Végső soron minden nagy tragédiánál az az első kérdés, hogy hogyan engedte meg a Jóisten. Ez nagyon sok embernek igen nagy problémája, a szeretteivel kapcsolatos betegség, halál vagy nem várt fordulat, tragédia esetén. Úgy gondolom, hogy nem tudunk mindenre, ilyen nehéz kérdésekre egyszerű, fekete-fehér választ adni. Nekem volt olyan az életemben, amikor nagyon benne voltam, hogy ezt hogy engedheti meg, ez miért történt, és valami összeáll egy idő után, később, egy év múlva. Visszagondolok rá, és akkor arra gondolok, hogy talán ezért. És sokszor nem is az a feladat, hogy egy ilyen helyzetre azonnal világos, átütő magyarázatot tudjak adni, főleg olyat, amit más is evidenciaként könyvel el, hanem inkább számomra az a feladat ilyenkor, hogy hogyan nézek vele szembe, hogyan állok helyt egy ilyen helyzetben, mi a feladatom nekem, aki itt élek, Magyarországon ezzel, amikor Ukrajnában háború van.

Mi a feladatunk nekünk, akik itt élünk Magyarországon, egy olyan országban dúló háborúval, ahol nemcsak embertársaink, hanem magyar embertársaink is vannak, és ha valaki elmegy a határra, találkozhat velük, mert ott menekülnek?

Az első feladat, hogy ahol tudunk, amilyen módon tudunk, segítsünk a menekülteknek. Mi is fogadtunk be családokat, a pannonhalmi általános iskolának mi vagyunk a fenntartói, megszerveztük, hogy oda járjanak a gyerekek. Bár ők ukrán anyanyelvűek és nem tudnak magyarul, de a gyerekek könnyen tanulnak, ráadásul mégiscsak bekerülnek egy ilyen környezetben. Főapátsági tulajdonban lévő lakásokat próbáltunk rendelkezésükre bocsátani, attól, aki bajban van, nem azt kell kérdezni, hogy te miért kerültél ilyen helyzetbe vagy mennyire vagy érte felelős, próbáljunk meg segíteni, ahogy tudunk. A másik feladatunk az, hogy egy kicsit azokat a mechanizmusokat is keressük a mi életünkben, ami az agresszivitás, ami az átgondolatlan elnyomása a másiknak, mert nekem nincs lehetőségem, hála Istennek, elindítani egy háborút vagy lőni valakire vagy bombát dobni, de szavakkal, meg gesztusokkal is lehet lőni, a metakommunikáció eszközeivel másokat lesajnálni, kicsinálni. Feladata annak, akinek nagyobb lehetőségei vannak, mert olyan beosztásban van, akár a diplomáciában, hogy az ő szintjén, amit tud, azt konkrétan tegye meg a béke érdekében.

Kell különbséget tenni az agresszivitás és a gyengeség között? Mert a kettő nyilvánvalóan nem ugyanaz. De a gyengeség sem mindig hasznos.

Mit értünk a gyengeségen?

Például az érdekeink küzdelmes képviseletének a hiányát, a családomért, a hazámért, az országomért.

Igen, én gyenge vagyok kiállni, nem merek kiállni. Ez más, mint az agresszivitás, ez a fajta gyöngeség, ez egy bátortalanság vagy esetleg egy jellemgyöngeség, amiben én nem merem vállalni az ellenvéleményemet egy olyan közegben, ahol mind a nyolcan másképp gondolkodnak. Az agresszivitás pedig az, hogy a saját véleményemet indulattal próbálom ráerőltetni a másikra.

A lelkipásztori munkában jelent változást ez a mostani helyzet? Befogadtak ukrán menekülteket, nekik milyen nyelven prédikálnak? Vannak nagyon gyakorlati kérdések.

Nálunk ortodoxok vannak, ukrán ortodoxok, ők húsvétkor jöttek liturgiára, nem tudunk nekik prédikálni. Sajnos, bár én tanultam oroszt, de már én is elfelejtettem, alig tudok, zdrasztvujtye, vagy egy-két ilyen közismert szó jut eszembe, semmi egyéb, kézzel-lábbal, nemzetközi szavakkal próbálunk beszélni. Tudom, hogy Budapesten, vagy Kelet-Magyarországon görögkatolikus testvéreink között van, aki tud ukránul, létezik ukrán liturgia Budapesten is.

A pannonhalmi bencések szerepe mi ma az oktatásban? Nyilván nem az ukrán menekültek oktatásában, hanem a magyarországi oktatásban.

Nekünk nagyon régi karizmánk, szolgálatunk egyik súlypontja az oktatás. Az 1802-es fordulat után II. József föloszlatta a rendet, utána I. Ferenc visszaállította, azt a föltételt szabva a működésnek, hogy a rend iskolákat vesz át. Ez nagyon sok szinten átszervezte az életet, például tanárképző intézetet szerveztünk a XIX. század derekán, hogy a rendi tanárokat saját magunk képezzük. Ma is az egyik legfontosabb szolgálatunknak tartjuk az oktatást, tizenegy iskolának vagyunk a fönntartói. Ezekből egy a szerzetesi, hittudományi főiskola, amit a ferencesekkel és a piaristákkal együtt tartunk fönt, Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola a neve, Budapesten a magyarországi szerzetesség fiataljait tanítja, teológiai diplomát ad, hittanári diplomát ad, de sok egyéb képzéssel is foglalkozunk. Például a hagyományos gimnáziumi oktatáson keresztül a szakképzésig, az általános iskolával bezárólag. Van három általános iskolánk, elsősorban a régióban, Pannonhalmán és Győrszentivánon, de a budapesti ökumenikus iskolát is csináljuk. Vannak intézmények, amelyben fönntartóként vagyunk jelen, ott a tanári kar számára szervezünk kurzusokat, képzéseket a spiritualitásról, a korszerű nevelésről. A bencés pedagógiának az alapelveit próbáljuk velük megismertetni egészen odáig, hogy magunk is szaktanárok vagyunk. Én biológia-földrajz szakos tanár vagyok, társadalomismeretet tanítok a pannonhalmi gimnáziumban a két tizenkettedikes osztálynak, ez a társadalomföldrajznak egy leágazása. Összegezve, a fönntartásban, a pedagógusképzéstől a tényleges oktatásig benne vagyunk. Nevelők vagyunk diákotthonban, így elég széles spektrumot fogunk át. Nagyon fontos az oktatás minősége, egyrészt a fiataloknak a szakmai tudás terén való képzése, másrészt a személyiségük formálása egy nevelési folyamatban, fontos, hogy az se sikkadjon el. Egy iskola ne csak oktatási helyszín legyen, hanem a személyiség formálásának a helyszíne, ahol minél több szeletét megszólítjuk az életének, a művészettől a sporton keresztül. Ez alapvetően fontos a jövő társadalma számára, milyen emberek, fiatalok kerülnek ki a fölsőoktatásba, és utána a társadalomba.

A bencés pedagógia ugyanúgy fejlődik, mint az összes többi pedagógia? Arra gondolok, hogy engem teljesen másképp tanítottak mindenre, mint ahogy most az én gyerekeimet tanítják, és a köztes korosztályok is számtalan pedagógiai változáson mentek át. A bencések is így csinálják, vagy amit egyszer elkezdtek, az úgy jó?

Nem, ez nem így van. A kor kihívásaira kell válaszolni, és a pedagógiai változások azért vannak, mert egy átlagos diák másképpen néz ki ma, mint ötven vagy kétszáz évvel ezelőtt. Ráadásul nyilván szakmai fejlődési, szaktárgyi fejlődés is van. Én 1988-ban diplomáztam, a genetikának olyan ágait nem tanultuk még, amit most már tanítunk.

Jó, de Amerika legalább ott volt, ahol most van, nagyjából.

Amerika ott van most is, mert a kontinensvándorlás azért olyan sokat nem haladt, ha már a természetföldrajz kerül szóba. De rengeteg változás van, viszont ezek a pedagógiai módszertani változások a kihívásokra adott válaszok. Ebben nem különbözik a bencés pedagógia mástól. Talán a személyességben, a közösségi életbe bevonásban, az egymásra figyelésre való ránevelésben viszont igen. A bencés pedagógiának a lényegi elemei, a célkitűzései nem változtak, de az eszköz, hogy azt hogyan érjük el, koronként változhat.

A bencés középfokú oktatást általában legendaként szokták kezelni azok, akik nem oda jártak. Tényleg legendásan jó az oktatás?

Én is úgy gondolom, hogy megvan az alapja, de azért ne essünk túlzásokba. Biztos, hogy vannak máshol is kiváló iskolák az országban, én is ismerek ilyen iskolákat. Pannonhalmának a titka a kollégiumban rejlik. Az, hogy minden diákunk Pannonhalmán kollégista, még azok is, akik Pannonhalma településről származnak. A tanításnak ugyan vége van a hatodik órával, nálunk nincs hetedik-nyolcadik óra, mert szombaton is tanítunk, de a délután és az este is része a pedagógiai programnak, sőt, a szombat is meg a vasárnap is. Ilyenkor lehet személyiségfejlesztő dolgokat, szabadidős foglalkozásokat tartani és az össze van hangolva a tanórával. Ha én hétvégén elmegyek kirándulni a gyerekekkel a Bakonyba, akkor az kapcsolatban van a biológiának vagy a földrajznak a tanult részével, és kapcsolatban lehet a történelemmel is, ha éppen olyan helyen járunk. Azok a diákok, akik nálunk vannak, akár egy négy évfolyamos, akár egy hat évfolyamos képzésben napi 24 órás programban vannak. Visszajelzéseket lehet adni egymásnak abból, hogy hogyan viselkedsz. Törekszünk arra is, hogy halmozottan hátrányos diákjaink is legyenek, nemcsak azért, hogy őket próbáljuk segíteni, hanem a többieknek is fontos, hogy lássák, nem mindenki olyan körülmények között él, mint ők. Akkor is kell valamit kezdeni az élettel, ha van, mondjuk, egy mozgásában korlátozott, tolószékes fiú az osztályban, akkor is meg kell szervezni az osztálykirándulást, de azt mondjuk, legyetek tapintattal és tekintettel rá, úgy segítsétek, hogy a számára is élmény legyen a kirándulás. Azt szoktam mondani az első társadalomismereti órán nekik – ez nem érettségi tárgy, a továbbtanulás szempontjából különösebben nem számít, és el is tudom hinni, hogy nem mindenkit érdekel –, hogy nem akarok vitatkozni veled, te azt mondod, hogy ez, amit én most ezen az órán tanítok neked, soha nem fog kelleni neked és nem fontos. Viszont arra igen nagy szükséged van és az fontos, hogy tudj olyan döntést hozni, hogy most 45 percig figyelsz, ha ezzel a témával akarnak foglalkozni, ezen agyalok és ezen gondolkodom, attól függetlenül, hogy kell nekem vagy nem kell nekem. Ha ezt megérti, már nagyot léptünk előre, mert az önnevelésben egy új szintre jutottunk ‒ nem fog ez mindig tökéletesen sikerülni. De tudatosodik a diákban, hogy van feladatom nekem még, mert ebben még nem léptem előre, és akkor nézzünk rá, mit lehet tenni.

A közösségek, miután végeztek, elballagtak, megmaradnak bencéseknek?

Ó, nagyon! Az iskolánknak az a mottója, hogy nem csak négy évre szól. Most kaptam kézbe egy 1960-ban érettségizett osztály egyik tagjától egy könyvet, amelyik földolgozza az érettségiig terjedő éveket, az érettségijüktől 1989-ig terjedő éveket és 1989-től 2021-ig. Nyolcvanévesek, hihetetlen izgalmas olvasmány. Az osztályaktivistájuk ‒ ma természetes, hogy e-maileket írunk egymásnak, de a hatvanas években ez másképpen volt ‒ nagyon intenzív levelezést folytatott mindenkivel, mindenki mindenkiről tudott, körleveleket írtak, rendszeres találkozók vannak. Persze nekünk is vannak, akik eltűnnek a diákjaink közül, de a zömével tudjuk tartani a kapcsolatot és bent maradnak egy hálóban. Az osztály közössége egy háló. Ha valakivel baj van, akkor fölajánlják a segítséget vagy utána mennek. Ő számtalan ilyen esetet írt le, kinek alkohol jött az életébe, válás jött az életébe, ilyen tragédia, olyan tragédia, de utánanyúlt az osztály, ha voltak sikertelenségeik, hol tudtak mégiscsak valamit tenni, hol tudtak segíteni egymásnak. Nagyon megható volt végigolvasni. Tegnap hajnali fél egyig olvastam, mert nem tudtam letenni.

Milyen a szociális és társadalmi tevékenységük? Kijönnek az apátságból? Hogy kell ezt elképzelni?

Mi egyrészt egy területi apátság vagyunk, ez a szakkifejezés, de ez szó szerint azt jelenti, hogy 15 plébániánk van a környéken lévő településeken. Az iskoláink nemcsak azokon a településeken vannak, hanem más területen is. Viszont elsősorban azokon a településeken, ahol élünk, az ott lévő hagyományos karitász szervezeten keresztül próbálunk kapcsolatot tartani a peremen lévőkkel, a szociálisan elesettekkel. Az apátságnak régóta van egy Szent Márton Asztala nevű szolgálata, ahol a pannonhalmi plébánia közbejöttével az apátság konyhájáról ételt és tartós élelmiszert osztunk. Minden évben van egy Szent Erzsébet napi rendezvényünk, ahol a területi apátság összes plébániájáról várjuk az embereket Pannonhalmára, ilyenkor mindig gyűjtünk valakiknek: tartós élelmiszert, pénzt elsősorban, amit utána átadunk Teréz Anya Nővéreinek, akik gondoznak, vagy felhasználjuk egy-egy célfeladatra. Van két szociális otthonunk, ahol ténylegesen ápolás történik, az egyik Pannonhalmán, a másik Sopronban, különböző betegségben szenvedő időseket vagy pedig az életük végső szakaszába került időseket gondozunk és ápolunk ott. Egyre fontosabb az ilyesfajta tevékenységünk az iskoláinkban is, hiszen vannak olyan családok, amelyek számára nehéz az iskoláztatással járó költségeket vállalni, pedig ha elmegy egy osztály kirándulásra, akkor fontos, hogy mindenki tudjon menni, még az is, akinek ez esetleg nehézséget okoz. Vagy, a kollégiumi térítési díj kifizetése nehézséget okoz. Erre van egy fundraising tevékenység, egy idősek, egykori diákok általi, az alumni szervezeten belüli gyűjtés, ahol nemcsak arról van szó, hogy egy hálóba kerüljön egy diák, egy szociális vagy szellemi hálóba, hanem aki most benne van a rendszerben, megkapja azt a támogatást, hogy tovább tudja vinni és benne tudjon maradni.

Ez egy külön szakma, ezt ki menedzseli az apátságban?

Ez egy külön szakma. Nálunk most a fundraising külön téma lett, van rá munkatársunk, aki ezt viszi. Az alumni szervezetünknek is megvannak azok az önkéntes egykori diákjai, különböző életkorban lévők, akik figyelnek erre, és akikkel mi újra és újra beszélünk az aktuális projektjeinkről, programjainkról, illetve azokról a területekről, ahol segítségre van szükség. A fundraising csoport, amiben több munkatársunk van benne, különböző részlegeknek a vezetői, atyák és munkatársak, a főapátság szervezetében helyezkedik el, rendszeresen tart értekezleteket.

A pandémia mennyire vetette vissza az apátság idegenforgalmi tevékenységét? Mert idegenforgalmi központnak számít Pannonhalma.

Lenullázta, amikor a zárlat volt, hiszen nekünk is mindent zárva kellett tartani.

Se ki, se be?

Se ki, se be, így van, a kapuk zárva voltak, a múzeumokat nem lehetett kinyitni, a kiállítóterekbe nem lehetett bemenni, az étterem, az apátsági termékboltok zárva voltak, nem lehetett megtartani azokat a rendezvényeket, amelyeket rendszeresen szoktunk. Istentiszteleteket sem lehetett tartani az első pandémia idején, a húsvét meg a karácsony zárt ajtók mögött zajlott, viszont ez a helyzet egy új lehetőséget nyitott meg, az online közvetítésnek a lehetőségét, és ez valami egész más dolgot tárt föl. Valahogy jobban odakerült az istentisztelet a családba, ahol ebbe bekapcsolódtak. A pannonhalmi bazilika viszonylag pici, ha négyszáz ember van egy húsvéti vagy egy karácsonyi nagymisén, akkor már úgy tele van, hogy levegőt sem lehet kapni. Most pedig hét-nyolcezres nézettségünk volt.

Mert azt látják, hogy hányan nézték.

Azt láttuk, hogy hányan nézték, kitárult a világ, arról nem is beszélve, hogy az a volt erdélyi diákunk, aki nálunk érettségizett, küldött nekem egy fotót, ahogy odahaza a családi házban monitoron látják a pannonhalmi bazilikát, a húsvéti nagymisét és ott ül a nagymama, az unokák, az egész család előtte. Vagy São Paulóban van egy bencés apátság, amit magyarok alapítottak, hozzánk tartozik ezért jogilag, bár már az atyák, szerzetesek nem magyarok, hanem odavalósiak, senki nem tud magyarul. A magyar misét is a pap portugál nyelven mondja, de a magyarok az olvasmányokat magyarul olvassák föl, magyarul énekelnek. Ők küldtek nekem e-mailt, hogy Pannonhalmán voltunk ám húsvétkor, mert vissza lehet nézni, a pár óra időeltolódás nem gond. Kitágult a világ.

Nagyon más online istentiszteletet tartani, amikor nincsenek ott a hívek? Igazából egy kamerának kell dolgozni.

Hihetetlenül kellemetlen volt első pillanatban, el nem lehet mondani, mennyire. A maszk nagyságrendekkel jobb volt, bár az is olyan, hogy nem tudja az ember, hogy vigyorognak vagy vicsorognak rá valamit, a szemekből próbálja kikövetkeztetni, hogy ellenérzéseket vált ki, amit mond, vagy pedig örülnek neki. A kamerában még ez sincs. Mi mégiscsak egy szerzetesközösség vagyunk, a közösség egy életközösség és így nekünk nem kellett úgy elkülönülnünk egymástól, kivéve, nyilván, azokat, akik betegek lettek, de hála Istennek, nem voltak sokan, azok karanténba kerültek. De a bazilikában mégis ott volt, mondjuk, egy harmincfős szerzetesközösség, egy hétköznap kora reggeli istentiszteleten szinte csak magunk vagyunk, meg a vendégeink. Az nem annyira más, a húsvéti nagymise meg a karácsonyi nagymise, az egész más, de így nem egyszál magam álltam ott, hanem a szerzetesközösség előtt. El nem tudom képzelni, milyen lett volna egy olyan mise, ahol egyszál magam állok ott, és egy kamerának mondok valamit.

Az számít, hogy a hallgatóságnak tetszik-e, amit mond? Nem tetszés dolga a prédikáció, nem?

Ez nem tetszés dolga. Talán nem is jól fejeztem ki magam, de az azért a metakommunikációból átjön, hogy egyetértenek vele, vagy homályosnak tartják azt, amit mondok.

A termékcsalád fejlesztésén gondolkodnak? Úgy tudjuk, hogy ön indította el a pannonhalmi termékcsalád fejlesztését, jó régen.

Elég sok minden van, de mindig vannak újabbak is. A legutóbbi, immár két éve, hogy egy új sörfőzdével gazdagodott a rendszerünk és ezáltal az apátsági sörökkel gazdagodott a termékcsalád. Belga típusú söröket készítünk, nagyon finomak, úgy gondolom, hogy van még távlata, hogy jobban megismerjék az emberek és odakerüljön a piacra. A víz és a bor után most már söre is van az apátságnak.

Miért pont a sör? Látták, hogy a sörfogyasztás emelkedik Magyarországon? Mennek a kézműves sörök?

Nyilván volt piacfölmérés, meg üzleti tervezés, mert anélkül felelőtlenség belevágni egy vállalkozásba, viszont mi minden termékünkkel úgy léptünk a piacra, hogy először azt néztük meg, hogy a hagyományunkban benne van-e. Az apátságnak volt sörfőzdéje a barokk korban, sok adat van rá, egy bajor sörfőző mester is jött Pannonhalmára, akinek koncesszióba kiadta a sörfőzésnek a jogát az apátság, Ravazdon is, Pannonhalmán is, több helyen volt sörfőzdénk, tehát ennek megvan a hagyománya.

Belga típusú sört főznek. Arra van igény, ahhoz értenek, vagy annak van hagyománya?

Azt nem lehet földeríteni, hogy milyen típusú söröket főztek az 1700-as években.

Sajnos, mert nem marad meg.

A sör sem marad meg, meg recept sem maradt fönn. Viszont volt kapcsolatunk belga trappista apátságokkal, velük jól együtt tudtunk működni ezen a téren, nagyon nyitottak voltak arra, hogy fogadják a mi embereinket, akik hosszabb ideig voltak náluk. Piackutatás is kihozta eredményként, hogy a belga sörök vonalán lenne jó elindulni.

Pezsgő is van. Milyen pezsgő?

Abban is sokfajta van. Dom Perignon francia szerzetes volt az első, aki pezsgőt készített. Az első pezsgőkészítésnek az összes fortélya is egy picit a legendák homályába vész, az is, hogy mennyire tudatos és mennyire véletlenszerű volt a fölfedezése, de ez is nagyon hozzátartozik a bencés hagyományokhoz. Úgy éreztük, ha van nekünk borvonalunk, fehérborok, vörösborok, kékszőlőknek a borai, egy átfogható gazdaság, ahhoz egy minőségi sör és egy minőségi pezsgő nagyon jó kiegészítő.

Ezeket a termékvonalakat viszik tovább?

Igen.

Ma keletkezik új pannonhalmi receptúra, amit ötszáz évvel később majd elő tudnak venni és azt mondani, hogy erre lehet alapozni megint?

Minden receptúra új. Nekünk vannak a teáink, amelyek közismertek, ott vannak a gyógyszertárakban. 1735-ből vannak a receptek, azt datálta Reisch Elek testvér, aki írta, de ma egy 1735-ös receptet, ha az ember engedélyeztetni akar, akkor rá kell nézni, az egy tudományos fölülvizsgálatnak az eredménye, és abban vannak adott esetben cserélendő anyagok, mert ma sokkal több ember szenved allergiától, azokat az allergén növényeket, amiknek esetleg mellékhatása lehet, cserélni kell. Nem úgy kell elképzelni egy receptet, hogy azt egy az egyben, szolgai módon alkalmazzuk, hanem annak van egy tudományos megközelítése és egy picit változtatva, maivá tesszük. Erre ötszáz év múlva rá tudnak nézni, és egész biztos vagyok, hogy az akkori ízlésvilágnak vagy a tudományos eredményeknek megfelelően szintén módosítanak rajta egy kicsit.

Mennyi a gazdasági tevékenység eredménye a teljes költségvetésen belül? Hova kell tennünk a pannonhalmi gazdasági eredményt?

Eltörpül a teljeshez viszonyítva, elsősorban azért, mert mi nem azokon az alapon kezdtük, ahol abbahagytuk 1950-ben, az egy kényszerű lépés volt a nagybirtokok államosításának az idején, ugyanis a bencés hagyomány, itt, a Kárpát-medencében is úgy alakult, hogy a századok során az alapítók, az adományozók jóvoltából a monostornak volt földbirtoka és annak a jövedelméből lehetett fönntartani a kulturális, szakrális, szociális intézményeket. Nekünk 30 ezer hektáros birtokunk volt 1945-ben, a nagybirtokok államosításakor. Most azt el lehet képzelni – az 28 gazdaságra volt osztva, ebben volt erdőgazdaság, volt szőlőterület, volt szántóföldi növénytermesztés, arra épült állattenyésztés, arra épült kis tejföldolgozó, az erdőre egy gatterüzem –, hogy egy ilyen birtoknagyságnak a hozama el tud tartani egy tanárképző főiskolát, nyolc gimnáziumot, harminc általános iskolát, tíz rendházat, öt apátságot, egy olyan nonprofit halmazt, amit ki tud szolgálni. De nekünk most van 11 iskolánk, 2 szociális otthonunk, 30 plébániánk, ezt 50 hektár szőlőnek a hozamából vagy pár képeslapból, nem lehet, a vagyontömeg nincs pariban a nonprofit halmazzal. Nem is az a cél, azért kicsit ezen is el lehet gondolkodni, ma másképp szerveződik a közoktatás, meg az egészségügy, meg a szociális ügy finanszírozása, mint 1945 előtt. Ma ez sokkal inkább állami feladat és mi nem is azt várjuk a gazdaságainktól, hogy mindenfajta állami szerepvállalás nélkül a közoktatásban vagy az egészségügyben részt tudjunk venni. Viszont ez azért meg tud termelni, reményeink szerint, egy pluszt. Hosszabb távon, úgy gondolom, hogy a működési költségek ezen rendszer alapján kell hogy működjenek. De ahhoz időközönként egy-egy nagyobb beruházásra van szükség, technológiai újításra, vagy fejlesztésre, hogy lehessen a saját forrásokból vagy a tartalékokból ilyesmire gondolni.

A turizmus visszaállt mostanra már?

A turizmus létszámát tekintve visszaállt, de a szerkezetét tekintve még nem, új stratégiát kell kialakítani. Külföldiek még nincsenek. Nekünk nagyon sok német turistánk volt, szlovákok voltak, Pozsony közel van Pannonhalmához, olaszaink voltak, ők még nem jöttek vissza, aztán sokkal nagyobb az igény a szabadtéri lehetőségekre, mint a zárt térben. A gyógynövénykertbe többen bemennek, vagy egy olyan foglalkozásra, ami kint van a kertben, mint egy múzeumpedagógiai foglalkozásra régen, bent az épületben. Egy kiállítás egy zárt térben ma kevésbé vonzó még, mint valami installáció a szabad téren.

Milyen a kapcsolatuk a Tihanyban élő bencésekkel? Úgy látszik, hogy ők figyelik Pannonhalmát, mert ők is előállnak gazdasági tevékenységgel, levendulára alapozva például.

Mi egy kongregáció vagyunk. A magyar bencés kongregáció a 19 bencés kongregáció közül egy, Tihany, Győr, Pannonhalma, Bakonybél, ez a négy monostor van. Mi az 1989-es fordulat után úgy döntöttünk, hogy az autonóm, önálló monostorok szerkezete felé megyünk, de összetartozunk. A magyar kongregációnak a vezetője prézes apát, aki a pannonhalmi főapát egyben, de ez nem jelent merev alá-fölé rendeltséget, hanem inkább egymás mellé rendelést, sokkal inkább testvéri, támogatói, együttműködő kapcsolat van, amelyben mindenki a saját arcát próbálja kialakítani és őrizni. Tihanyban nagyon szép fejlesztések vannak, nagyon szép turisztikai szolgálat van, nagyon komoly lelkipásztori szolgálat van, nagyon komoly kulturális élet van. Annak a helynek a lehetősége és az ott élő emberek karizmája, nyilván más lesz, mint a bakonybéli, hiszen ők bent, a Bakonynak a szívében vannak. Más egy picit Győrött, hiszen az egy városnak a központi tere, a Széchenyi téren van a Szent Mór Monostor, de ez így egészséges, meg így van rendben.

Annak van valami jelentősége, hogy a bencés rend közvetlen pápai felügyelet alatt áll ma?

Ezt én picit finomítanám. Sok pápai jogú szerzetesrend van a világon, például a ferencesrend is egy pápai jogú rend. Ez azt jelenti, hogy a ferences szerzeteseknek nem egy püspök az elöljárójuk, nem az a püspök, akinek a területén élnek, hanem a tartományfőnökön keresztül egy Rómában élő ferences minister generalishoz tartoznak, és a rend maga a pápa alatt van. De nem a bencés rendnek, hanem Pannonhalmának van sajátos státusa, ami Tihanynak és Győrnek nincs meg, mi úgynevezett területi apátság vagyunk. A pannonhalmi főapát tagja a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának azért, mert területi apát. Tehát itt nálunk nemcsak a szerzetes van kivéve a püspöknek, ilyen értelemben, a közvetlen felügyelete vagy a szolgálata alól, hanem azok a hívek is, akik a mi területükön élnek, és ezért tartozunk mi így Rómához külön. Mindössze tíz ilyen területi apátság van az egész világon.

De a hívek életében ennek van bármilyen jelentősége? Ők ezt érzik?

Persze, szerzetesek látják el a plébániát, én bérmálok náluk, ők Pannonhalmához tartoznak.

Mennyiben határozza meg a szerzetesek mindennapi életét a bencés regula?

Teljes egészében, úgy gondolom, de ezt végig kell gondolni, hogy mit is jelent. A regula a VI. században keletkezett. A regulának van egy szellemisége, van egy spiritualitása, van egy lelkülete, és azt szeretnénk minél tökéletesebben megélni, és nyilván vannak olyan korhoz kötött előírásai, ami nem aktuális most, mert a VI. században írta Szent Benedek. De ebben az a zseniális, hogy ő nem azokhoz ragaszkodik. Mondok egy példát: a liturgia nagyon fontos, a 150 zsoltárt fölosztja egy hétre, pontosan leírja, hogy a hétfő reggeli imádságban melyik zsoltárokat imádkozzák. És amikor a végére ér, azt mondja, ha valakinek ez nem tetszik, akkor rendezze el ő maga, de arra figyeljen, hogy azért a 150 zsoltárt egy hét alatt elimádkozza, mert kevés buzgalmat mutatnak az imádságukban azok a szerzetesek, akik legalább egy hét alatt nem imádkozzák el a 150 zsoltárt. Az étkezés rendjénél vagy az öltözködésnél azt mondja, hogy az apát ítélje meg az éghajlatnak, meg a munkának megfelelően, ahol nehéz fizikai munkát végeznek, nyilván ott szalonnát kell reggelizni. Ahol pedig valami mást, ott elég a müzli. De ez egy mai fogalom, nyilván erről Szent Benedek nem ír.

Szerzeteshiánnyal nem küzdenek? Általános paphiány van Magyarországon meg Európában is.

Az egyházi hivatásoknak most egy nehéz időszaka van. Ha dupla ennyi szerzetes lenne, akkor sem jönnénk zavarba, viszont vannak fiataljaink és jó emberek, akik elkötelezettek, akik úgy érzem, hogy meg is találják a helyüket nálunk. Mi nem ott tartunk, hogy csökkenne a közösség létszáma, nem kell azon gondolkodni, hogy leadjunk feladatokat, mert már nem bírjuk ellátni, de nem is ott tartunk, hogy robbanna a közösség és újabb és újabb házakat alapítanánk, meg újabb és újabb területeket tudnánk bevonni. Ami a szolgálatot illeti, mi szinte mindent munkatársakkal együtt csinálunk.

Miért jelentkezik valaki ma szerzetesnek? Mi a tapasztalata?

Szerintem ugyanaz miatt jelentkezik ma szerzetesnek valaki, mint régen, ha tiszták a motívumai. Ma a harmadik világban látjuk egész világosan, hogy társadalmi fölemelkedést jelent szerzetesnek menni és ez is motivál embereket. Női rendekbe a harmadik világban hihetetlen sok jelentkező van, ennek a hátterében az is ott van, hogy az egyik alternatíva arra, hogy egy szegény családból valamilyen stabil megélhetést, hasznos elfoglaltságot találjon valaki, szerzetesnek lenni.

Bocsánat, ez tiszta motívum? Mert szokták mondani, hogy a társadalmi felemelkedés útja a harmadik világban például még a sport is. Ez egy egyéni megfontolás, jobban szeretnék élni, ez egy tiszta motívum?

Ez egy hiányos motívum. Én nem mondanám azt, hogy tisztátalan. Én 18 éves koromban jöttem Pannonhalmára, helyesebben diák voltam Pannonhalmán és akkor léptem be a rendbe, ott maradtam. Utólag visszanézve nekem is hiányosak voltak a motívumaim, de nekem nagyon tetszett az osztályfőnökömnek az élete, az a mód, ahogy ő viszonyult hozzánk, ahogy tanár volt – még most is él, már nagyon idős, matematika-fizika szakos tanár volt –, teljesen értünk élt. Engem ez nagyon megérintett. De utána rájöttem, hogy ez kevés ahhoz, hogy én szerzetes legyek. Máshol is lehetne altruista módon élni, máshol is létezik segítő foglalkozás, ahhoz nem kell szerzetesnek lenni, hogy egy elkötelezett tanár legyek. De ha közben tisztulnak a motívumaim és föltárom azt, hogy ki miért jelentkezik, miért marad meg. Ha csak azért marad meg, mert itt van biztonságban az élete, itt tudja megoldani, az már hiányos motívum. Nem tisztázott motívumokkal ma kevésbé lehetséges megmaradni.

Amióta főapát, nem gondol nosztalgiával arra, amikor még „csak” szerzetes volt?

Ó, dehogynem! De egész biztos, hogy minden első számú vezetőnek a sorsában osztozom ezzel, mert minden vezetés konfliktustusokkal is jár, minden vezetés kemény döntésekkel jár, és eddig mindig volt valaki fölöttem és egy idő után azt tudtam mondani, hogy följebb tolom a döntést és én kimaradok az ódiumából, a gyötrődésből. Ezt most megspórolni nem lehet. Szerintem minden vezetőnek vannak néha menekülési reakciói, legalábbis nekem vannak.

Hogy dolgoznak együtt Várszegi Asztrikkal, aki, ugye, ott él?

Mi mindig nagyon jó kapcsolatban voltunk. Én 27 évig voltam a helyettese, gazdasági, személyi téren is, és ő nagyon jó természetű, jó személyiségű ember, nemcsak kellemes ember, akivel lehet beszélgetni, meg lehet barátkozni, hanem ő nagyon tudatosan készült arra, hogy el tudja engedni a vezetői feladatát, és nagyon hasznossá teszi magát a közösségben. Részt vesz a hitoktatásban, a gimnáziumban moduláris rendszerben, részt vesz a bérmálkozási előkészítésben, rengeteg helyre hívják, aktív előadásokat tud tartani, rendtörténetet tanít a noviciátusban. Abszolút nem okozott neki traumát, hogy hátra kell lépni. Ez nem megy mindig ilyen egyszerűen. A szerzetesi hagyományban benne van az, egyébként azt ő is megtette, hogy amikor váltás van, legalább egy fél évre vonuljon el valahová. Ő is elment egy másik monostorba. A szerzetesi hagyományban az is benne van, mert ezzel is kell számolni, ha valaki számára ez nehéz, nem tudja olyan könnyen elengedni, akkor elmegy lelki vezetőnek egy másik közösségbe, esetleg hosszabb időre. Ezek nagyon emberi dolgok, és én nem gondolnám azt, hogy bűnös az a volt vezető, aki számára nehéz leadni a vezetői feladatát. Az a kérdés, hogy ezt hogy tudjuk emberien kezelni. Ha máshol tudunk jó feladatot találni neki, akkor az nagyszerű megoldás, de ebben az esetben nem erről van szó, nem volt erre szükség.

Nyitókép: MTI/Bús Csaba
A címlapról ajánljuk

Elhunyt Schlecht Csaba

A Simicska Lajoshoz kötődő korábbi gazdasági cégbirodalom fontos emberét, országos sajtóorgánumok...
×
×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018