INFORÁDIÓ
2022. január 22. szombat
Artúr, Vince

dénes ferenc

sportközgazdász

sport

koronavírus

tokió 2020

Üres a lelátó a koronavírus-járvány miatt zárt kapuk mögött rendezett Magyarország - Izland labdarúgó Európa-bajnoki pótselejtező mérkőzésen a Puskás Arénában 2020. november 12-én.

Dénes Ferenc: a sportvilág legfontosabb Covid-tanulsága – nézők nélkül nem megy

Kitermelhető lett volna Leo Messi 125 millió dolláros gigaszerződése Barcelonában, de jött a pandémia, ami nagyon jelentős változás – fejtette ki Dénes Ferenc az InfoRádió Aréna című műsorában. A sportközgazdász szerint a járvány még inkább kinyitotta az ollót a kis és nagy sportmárkák között, de egy 2020-ashoz hasonló visszaesést a nagyok sem viselnének már el. Emellett beszélt a tokiói olimpiai mérlegéről és arról is, hogy mikor térül meg a magyar sportra fordított állami befektetés.

Dénes Ferenc az Arénában
 

Mennyit tanult a sportvilág az előző két évben a koronavírus-járvány okozta nehézségekből?

A legfontosabb tanulság az, hogy nézők nélkül nem megy. A látványsport kapcsán, merthogy a professzionális sport alapvetően látványsport, amit néznek az emberek, jó ideig azt hittük, hogy a televízió tudja pótolni a helyszíni jelenlétet, szurkolást. Valóban, a járvány időszaka alatt is, amikor be voltak zárva a stadionok, legalább televízión tudtuk követni az eseményeket. De kiderült, hogy nem ugyanaz a szórakozás, ha nincs ott a közönség, nincsenek ott a szurkolók. Ezért látjuk azt, hogy most a legvégsőkig elmennek a kormányzatok is, az országok is abban, hogy a szórakoztatóiparnak ezt az ágát menedzseljék, hogy valamilyen szinten nézők lehessenek a stadionokban. Szurkolók nélkül ez nem ugyanaz a játék.

Nem volt ugyanolyan a tokiói olimpia sem. A versenyzőknek sem, bár ők nagyjából tudták magukat függetleníteni a körülményektől, de a hangulat szempontjából semmiképpen. Melyek voltak a kulcseseményeken a fő tapasztalatok?

A közönség jelenléte nagyon sok összetevőt jelent. Nyilván jelent egyrészt közvetlen bevételt, ahol a profit számít, ott a nézőktől jövő bevétel nagyon számít. Csak egy példa, éppen a Barcelona vagy általában az európai labdarúgás tapasztalta azt meg, ha ez a bevétel elmarad, akkor jelentős nehézségekkel néz szembe a sportvilág. Másrészt a látvány szempontjából szépek ezek a drapériák, amikkel a stadionokat lefedik, de azért mennyivel más az, amikor látjuk a szurkolók érzelmeit a stadionban, látjuk a hangulatot, ami nyilvánvalóan hat a játékosokra is. Mindenki azt mondja, a játékosok is, hogy amikor hangulat van, amikor mögöttük áll a szurkolótábor vagy éppen ellenük szurkol az ellenfélé, az egészen másfajta teljesítményt hoz ki a játékosokból is. Mondtam két szempontot, ami azt mutatja, hogy nézők nélkül ez nem fog működni.

Nagyon más a szervezés és a lebonyolítás is, amellett, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy vannak-e jegybevételek?

A klasszikus tréfa persze mindig előhozható, mely szerint jó az iskola is, hogy csak ne lennének a diákok benne. De hogy jó a látványsport, csak közönség ne legyen, ez nem igaz. A pandémia felerősítette azokat a problémákat, amelyek egyébként megvannak. Újra van a szurkolói rendbontás, az abúzus, a rasszizmus elleni küzdelem, az nemcsak azért vált ennyire erőssé, mert van egy ideológiai nyomás, hanem mert – valószínűleg a pandémia okozta feszültség miatt – újra megjelent a lelátókon. A rasszizmus, az antiszemitizmus, a gyűlölet. Ez persze valamelyest tükre a társadalmi feszültségeknek, de azért azt is mutatja, hogy erre nagyon kell vigyázni. A sportmenedzsment újra szembenézni kényszerült ezekkel a problémákkal, amelyekről azt gondoltuk egy ideje, hogy eltűntek.

Hogyan lehet arra felkészülni, hogy akár az utolsó pillanatban is dönthetnek arról, hogy lehetnek-e nézők?

Mindig a szélsőségekre kell készülni, furcsa most ezt mondani, de szélsőség az, hogy néző van, telt ház van. Ugyanazokat a biztonsági terveket, embereket, erőforrásokat biztosítani kell. A tokiói pénzügyi kudarcnak az egyik legfontosabb tanulsága az, hogy totális készültség volt. A teljes vertikumot felépítették, és az nem segített már rajtuk, hogy az utolsó pillanatban kiderült, mégsem kell. Persze, csökkentek valamelyest a költségek, de nem annyival, amennyit kompenzálni tudtak volna a bevételek.

Látszik, hogy mekkora veszteséget jelentett Japánnak az olimpia?

Nagyon durva számok vannak, felvetődött egy 20 milliárdos dolláros, sőt, akár 20 milliárdot meghaladó rendezési költség. Pont a lokális bevételek vesztek el, részben a nézők hiánya miatt, részben pedig azért, mert a nemzeti szponzorok logikusan azt mondták: ha nincs néző, nem tudom megszólítani a helyi közösséget, akkor pedig kicsit visszafogom a helyi költéseket is. A nagy szponzorok, a televíziótársaságok négyéves ciklusra előre kifizették a jogdíjakat, de ezek a típusú veszteségek, tehát az, hogy most hűségesek maradtak és nem követelték vissza a pénzt, nyilván a következő ciklusban meg fog látszani. Ez meg azt jelentette, hogy mivel arra készül a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, hogy a következő időszakban már nem lesz pénzbőség, nyilván sokkal keményebb tárgyalópartner volt a japánokkal a kompenzációt illetőleg.

Japán mennyit nyerhetett presztízsben vagy egyéb tényezőkben az olimpiából?

Innen, Budapestről nézve, nagyon keveset. Más kérdés, hogy a japánok hogyan élték meg, mert ez lehetett akár egy hősköltemény is, függetlenül attól, hogy nekünk ez egy felejtős olimpia. Nem az eredményeinket tekintve, hanem mert pont az látvány, az a show, amit jelent egy olimpia a nyár közepén, az veszett el. Ebben benne van, Budapestről nézve, a nagy időeltolódás. Amikor felkeltünk, meghallgattuk az InfoRádiót, ki nyert, de az nem ugyanaz. Ha egy másik, egy nyitottabb világ van, nem egy ilyen bezárt, akkor lehet, hogy éjszaka fennmaradunk, legfeljebb felbontunk még egy üveg bort.

Hosszabb távon mennyire rendezte át a koronavírus-világjárvány a nemzetközi sportéletet, akár a sportpiacot?

A hatásai nagyon jelentősek. A kérdés az, hogy belép-e egy olyan biztonsági tényező, amit az egészségügyi kockázatok jelentős növekedése generál. Ez egy költségtétel, ami megjelenik majd a sportüzletben, de komolyabban nem rázza meg a sportot. Ezt úgy kell elképzelni, mint ahogyan a 2001-es amerikai terrortámadás után rettenetesen megnőttek a biztonsági költségek. Görögországot az vitte a tönk szélére, hogy rendkívüli mértékben megnőttek a biztonsági költségek az athéni olimpián, amivel korábban nem számoltak. Nyilván most az egészségügyi kockázatok költségei lesznek jelentősek, de önmagában ez kezelhető költségtétel.

Látszik, hogy nagyjából mekkora?

Ezt nem tudom megbecsülni, de az biztos, hogy nagy tételként jelenik meg. Emellett viszont az is érdekes, hogy vajon hozott-e a járványidőszak átrendeződést abban az értelemben, hogy a szórakoztatóiparon belül a kisebb szereplők és a nagyobb szereplők hogyan vészelték át. Erre a válasz az, hogy voltak olyan nagy szereplők is, akik megroggyantak, de alapvetően szélesedik az olló. Kiderült, hogy Európában és megint Európából nézve a dolgokat a nagy szereplők, a nagy márkák viszik a sportpiacot. Bizonyos mértékben ők is gyengültek, de relatíve kevésbé, mint a kis márkák, és a globalizációval együtt egyre inkább az látszik, hogy globálisan kell a sportiparról gondolkozni.

Mennyire tekinthető sikernek az, hogy viszonylag kevés igazán nagy összeomlásról hallhattunk az elmúlt két évben?

Szerintem ez jó, bár az, hogy az óriások agyaglábakon állnak-e vagy valós, erős lábakon, még nem egészen világos. A leglátványosabb példa a Barcelona labdarúgócsapatáé, jól mutatja az üzleti logikát. A Barcelona négy-öt évvel ezelőtt kötött egy gigaszerződést Leo Messivel, ami a sajtóhírek szerint évi 125 millió dolláros fizetést jelentett. Erre az ember azt mondja, hogy kitermelhetetlen, de nem így volt. Világos üzleti terv készült, a Barcelona bevételei jelentősen nőttek, és minden szakértő azt mondta, hogy a Barcelona lesz az első klub, amelyik bevételeivel átlépi majd az egymilliárd eurós álomhatárt. Ebbe belefért volna Messi fizetése, ki is termelte volna az egyesület, de jött a pandémia, ami nagyon jelentős változás. Tegyük hozzá, bár ez nyilván rosszul fog esni a Barcelona- és Messi-rajongóknak, hogy Messi nem mondott le a fizetéséről, nem mondta azt, hogy gyerekek, nehéz helyzetben van a klub, csináljunk valamit, hanem elvitte a pénzt. Jogosan vitte el a pénzt, nem moralizálni akarok, de ez a pénz hiányzott. A csökkenő bevételt már nem bírta elviselni a Barcelona, és látszik a gazdasági eredményein, és meglátszik a pályán is. Nagyon gyorsan meglátszik a pályán is, ha nincs bevétel.

Olyanról ugyanakkor nem hallottuk, hogy valamelyik klub totálisan csődbe ment volna, legalábbis a topligákban. A Forma–1-ben is voltak problémák, három csapat is a csőd közelében volt, de egyrészt költségvetési sapkát vezettek be, másrészt azzal, hogy a 2020-as időszakban is megrendezték majdnem az összes futamot, gyakorlatilag a Forma–1 is túlélte a nehéz időszakot.

2020-at nagyon komoly bevétel- és nézettségcsökkenéssel tudta csak átvészelni a Forma–1. Ehhez képest 2021 maga a mennyország volt, amelyhez kellett az a típusú kiélezett rivalizálás, ami minden sportpromoter, versenyszervező álma, vagyis, hogy az utolsó futam utolsó körében dőljön el a bajnokság. Ez a csúcs. Jelentősen nőtt a nézettség, jelentősen nőtt a bevétel. Két évvel ezelőtt még voltak olyan hírek, hogy a Liberty Media akár kiszáll a Forma–1 mögül, most már esze ágában sincsen.

Nagyon nagy volt az értékcsökkentés 2020-ban, de csak július elején kezdődött el a szezon a koronavírus-járvány miatt. A 2021-es szezon gyakorlatilag kisebb változásokkal, de végigment úgy, ahogy tervezték.

Még egy évet nem bírt volna el szerintem a sportipar. Nézzük meg a nagy bajnokságokat most. Sorra jönnek a hírek, hogy elhalasztódnak a meccsek, de olyan nincs, hogy bezárjuk teljesen a bajnokságot.

Mert akkor nincs bevétel?

Még egyszer akkora a bevételcsökkenést, mint 2020-ban, szerintem már a nagy csapatok sem bírnak el.

Milyen trendek lehetnek, illetve mi várható a következő néhány évben?

A sport nem divatdiktátor, hanem divatkövető. Azokat próbálja magáévá tenni és húzni, amik a szórakoztatóiparban, a technológiai iparban vannak. A sztároknak még inkább kiemelt szerepük van, az európai labdarúgást is elérte az a típusú bálványozás, hogy Ronaldo vagy Messi miatt nézel futballmérkőzést. Már nem a Paris Saint-Germain miatt nézed, tehát a márka a játékosnál van, nem pedig a csapatnál. Ezt az amerikaiak jól ismerik. Amikor a golfozó Tiger Woods a csúcson volt, tényleg kiugró adatokkal lehetet igazolni, hogy ha ő ütött, akkor nézték. Ha nem ő ütött, akkor kevésbé nézték. Vagy mondhatom szintén az amerikai sportokban most Tom Bradyt, akinek elvileg nagyapának kéne lennie és az unokáit kellene pesztrálnia, ehelyett ő az MVP-jelölt Aaron Rodgersszel együtt, aki szintén, elnézést a kifejezésért, öregember a sporthoz képest, és mégis őt nézzük. Ugyanez az európai sportban a Messi‒Ronaldo viszonylatban jelent meg, érzékelhető, hogy a sztárok szerepe felértékelődik.

Ha a másik oldalt nézzük, egy fiatal sportolónak mennyi idő kell ahhoz, hogy sztár legyen a 2020-as évek első részében?

Fogy az idő, ha 17-18-19 évesen nem tudsz már ott lenni nagy csapat közelében, nem beszél rólad a sajtó, már nagyon kevés időd van. A játéktudás csak egy tényező a szórakoztatóiparban, annak a körítése, annak az értékelése, hogy beszéljenek rólad, ugyanolyan lényeges elem, mint az, hogy hogyan rúgod vagy dobod a labdát. Médiaképesnek kell lenned egyik oldalról, másrészt képesnek lenni elviselni az óriási nyomást. Mindenki arra gondol, hogy milyen jó sztárnak lenni és a sztárok elmondják, hogy ez milyen nehéz. Mert nem tudsz kilépni az utcára, nem tudsz meginni egy kávét a kávézóban anélkül, hogy száz darab szelfit ne csinálnának rólad vagy ne kössenek a családodba. Ez is sérülésveszély. Éppen a tokiói olimpián láttuk, hogy volt olyan sztársportoló, Simone Bilesról, az amerikai tornászlányról beszélek, aki visszalépett, mert mentálisan nem bírta elviselni a nyomást. De a japán teniszezőcsodáról is tudom ugyanezt mondani.

Mennyire szívják el a régi nagy öregek, Messi, Ronaldo a levegőt a befutni vágyó fiatalok elő? Mbappé óta azért olyan sok fiatal sztár nem robbant be a futballvilágban.

Én ettől nem félek, mert olyan mennyiségű pénz forog, egyre több fiatalt vonz az a típusú lehetőség, hogyha egy szikrányi tehetséged van, akkor próbáld ki magad, tegyél bele sok munkát, mert olyan erős, olyan nagy a kifizetési mátrix a másik oldalon, ami gyakorlatilag mindenfajta kockázatot megér.

Katarban lesz a labdarúgó-világbajnokság novemberben és decemberben. Sportközgazdászként hogyan tekint erre, kinek, minek, miért éri meg, hogy nem nyáron, hanem az év vége felé és nem egy bevett helyszínen, hanem egy olyan országban rendezik meg a világbajnokságot, ahol el kellett tenni a nyárról a tornát, hogy az időjárási körülmények elviselhetők legyenek?

Szerintem ez tragédia a sport szempontjából, mondom szurkolóként és sportközgazdászként is. Megborítod a termelési ciklusokat, pedig ezek nagyon kényes egyensúlyon mozognak. Be van osztva a világ. Most már nemcsak országonként, a világon is el van osztva, hogy mikor, milyen esemény következik, és ha hirtelenjében megborítod, az nagyon kiélezi a helyzetet. Ne felejtsük el, illetve ne szépítsük, ez egy pénztermelő liga, óriási pénzt termel a válogatott futballrendszer, és a világbajnokságot egyébként normálisan nézzük. Most is fogjuk nézni, mert leállnak a nagy ligák, de ez tönkreveri a klubfutballt. Amikor az Európai Szuperliga gondolata felvetődött, az is benne volt, hogy külső erők határozzák meg az én termelési ciklusomat, miközben én fizetem a játékosokat, én vállalom a gazdasági kockázatokat, mert a FIFA, az UEFA és a nemzeti szövetségek semmifajta kockázatot nem vállalnak.

Ezzel együtt lehet sikertörténet a katari vb?

Lehet sikertörténet, ha egyébként kiélezett, jó meccsek vannak, szurkolók vagyunk. Ilyenek vagyunk mindnyájan, morgunk, morgunk, de nézni fogjuk a világbajnokság mérkőzését. De van egy kérdés, ami nem a futballról, nem a futballüzletről szól, hanem a soft powerről szól, az arab térség megjelenéséről. Katar nagyon jelentősen jelen van a világ sportjában. Az Egyesült Arab Emírségek is nagyon komolyan jelen van, és megjelent Szaúd-Arábia is a sportéletben nagyon erősen. Azért a szaúdi futam nagyon fontos volt a Forma–1-es világbajnokságon…

Számíthatunk arra, hogy a nemzetközi futballban a kluboknál még több arab tulajdonos jelenik meg? Már most sincs kevés.

A legérdekesebb és legfrissebb esemény, hogy a szaúd-arábiai monarchia alapítványa megvette a Newcastle Unitedet, ami hirtelenjében a világ legerősebb pénzügyi hátterű klubjai közé emelkedett. Bár a csapat egyelőre kieső helyen áll a Premier League-ben, ha nagyon el nem tolják, akkor pár éven belül a Newcastle-lel nagyon komolyan kell nemzetközi szinten is számolni. Jelöli az irányt, ami nem most lett ismert, tulajdonképpen évtizedes a küzdelem. A kérdés, hogy valóban egy gazdasági racionalitás mentén lévő és profit mozgatta sportvilág jön, vagy pedig nem feltétlenül profitban gondolkodunk, hanem politikai, társadalmi, nemzeti, kulturális értékeket előtérbe helyező sportvilág jön. Ha ez utóbbi, akkor a költségkorlátok fel fognak borulni és egy furcsa, a sportközgazdász számára nehezen értelmezhető világ következik.

Ha a Premier Legue-re gondolunk, vannak amerikai tulajdonosok, van orosz tulajdonos például a Chelsea-nél, van thaiföldi tulajdonos a Leicester Citynél, arab tulajdonosokról beszélhetünk a Manchester City és most már a Newcastle kapcsán. Lehetnek olyan térségek, ahol ezután fedezik fel maguknak akár a top ligákat is. Kína? Dél-Korea?

Kína éppen visszaszorulóban van, az ország nagyon expanzív befektetési politikát folytatott, majd jött egy politikai döntés, amely szerint nem támogatott a sporttőke kivitele, hanem otthon, Kínában kell befektetni, és jó pár európai klub megszenvedi ennek a kárát. Eredetileg úgy tűnt, megjött a dollárnagypapa – kínai nagypapaként –, aztán nem kezdett dőlni a pénz, hanem megy a csendes vegetálás, ami volt. Az összes olyan típusú külső befektető esetében, amelyik nem profitorientált, mindig megvan a veszély, hogy egy uralkodóváltás, egy politikai hangulatváltás, egy új nemzetstratégia megváltoztatja a dolgot. A profit kiszámítható, a profit vezette sport kiszámíthatóbb.

Bizonyos nemzetközi sportszövetségeknél rengeteg pénz van, bár a futballban a kluboknál összpontosul a bevételek jelentős része, de azért nem becsülhetjük le a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vagy az Európai Labdarúgó-szövetség erejét, szerepét. Lehet-e, például, a FIFA-nak valamiféle kontrollja, egyáltalán kell-e hogy legyen?

Én mindig is klubpárti voltam, merthogy amit én látok a sportvilágból, a jól működő spot pénzre összpontosít, pénzből él. Megtermeli a pénzt és elkölti a pénzt. A FIFA nem, az UEFA sem, mindkettő rátelepszik valamire, egy termelő ágazatra, és azt mondja, hogy ő definiál egy olyan új terméket, amit nem ő gyárt le, hanem mások. Ez kicsit bolondul hangzik, a lényeg az, hogy a játékosok képzése, a játékosok fizetése, egyáltalán a játékosok mint futballisták sztárrá építése a klubokban folyik. Az amerikai sportban ez nagyon nehezen értelmezhető, egyszerűen azért, mert a játékosoknak nem fizetése van, hanem részesedésük a bevételből. Európában, az európai sportokban pedig fizetésük van. Amerikában teljesen más, a játékos pontosan tudja, hogy abból él, amit ő és a klubtársai megtermelnek.

A magyar futballban mi lehet az irány az után, hogy volt egy sikertelennek nem mondható Európa-bajnoki szereplés, szoros meccseket játszott a magyar válogatott nagynevű ellenfelekkel szemben, de a világbajnokságra nem sikerült kijutni?

Az Európa-bajnokság nekem nagyon nagy élmény volt, nagyon jó volt, nagyon szép volt a stadion, jól rendeztünk, telt ház volt. Nagy élmény világsztárokat látni magyar stadionban. És a magyar csapat versenyben volt, jó eredményeket értünk el, amivel pont nem értünk semmit el, de jó érzés volt a mérkőzéseken jelen lenni. Nekem utána nagyon nagy csalódás volt az ősz, részben azért, mert megint elkövettük azt a hibát, amit 2016-ban, azt gondoltuk, hogy van egy jó Eb-nk és ez automatikusan megtölti a stadionokat. Nem, sőt, nagyon nem. Ez az egyik nagy csalódás, a másik pedig az, hogy én meccsekre járva azt érzékeltem, hogy túl azon, hogy sokkal jobb lett a szórakozás, mert jobb lett a kiszolgálás színvonala a stadionokban, ennek mindenféle összetevőivel, hogy maga a játék is jobb. Jobb volt a televízióban is, nyilván összefüggésben azzal, hogy a Magyar Televízió technológiája rengeteget fejlődött, sokkal élvezetesebb, mint a korábbi közvetítések, de a helyszíneken is élvezhetőbbeknek láttam a mérkőzést. Aztán ősztől már nem. Nem láttam azt, hogy továbbléptünk volna a játékban, hogy ugyanez az élvezetesség megmaradt volna. Ellenben előjöttek ugyanazok a toporgások és bántó hibák, amikről már azt gondoltuk, hogy már nincsenek. A játék szakmai oldalát nem értem, szurkolóként csalódásként éltem meg az őszt.

A teljes magyar sportéletbe nagyon sok forrás érkezett az elmúlt nagyjából egy évtizedben. Akár a tokiói eredmények, akár más tényezők alapján mennyire vonható meg ennek a mérlege?

2021 ilyen értelemben már vízválasztó. Meg kellett volna jelenniük azoknak az eredményeknek, amelyek az elmúlt tíz év óriási állami forrástöbbletének a hozadékai. De azt gondolom, hogy az eredmények nem igazolják vissza. Persze, önmagában kérdés az, ha kettővel több aranyérmet szerzünk, akkor az legitimálja-e a korábbi évek ekkora mértékű sportfejlesztését. Erről lehetne egy társadalmi vita, de nem szereztünk kettővel többet. Az a hivatalos narratíva, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjobb olimpiai szereplése volt a tokiói.

Merthogy több sportág hozta az eredményeket.

Több sportág, újra sok érmünk van satöbbi, miközben, ha megnézzük, hogy egyébként hogyan bővült az olimpiai sportágak köre, meg a kiosztott érmek száma, továbbra is visszaszorulóban vagyunk, vagy nem sikerült jelentősen javítani a pozícióinkat. Magyarán: relatíve lemaradunk.

Rióhoz képest nemcsak hogy több sportág, hanem több sportoló is hozott eredményeket, és ezért a negyedik-ötödik-hatodik helyek, amelyek nem feltétlenül jelentettek korábban sikert, talán valamelyest felértékelődtek bizonyos sportágakban.

Én is olvasom, meg én is büszke vagyok, de a kérdés az, hogy akárcsak két év múlva, fel tudjuk-e sorolni, hogy ki szerzett ötödik helyet a tokiói olimpián? A Rióval már én is bajban lennék. De ez még csak az olimpiai szelete a tortának. Ami a továbbiakat illeti, azért a Ferencváros BL-szereplése fontos dolog volt, az Európa-ligában ott vagyunk, a Videoton is ott volt az Európa-ligában, ezek jó dolgok voltak. Van férfiteniszezőnk, van női teniszezőnk, azért látszik, hogy pénz ment a sportba. Ám a hatékonyságáról erős kétségeink lehetnek.

Mi lehet az oka, hogy bizonyos sportágak továbbra is hozzák az eredményeket? Az olimpiai sikersportágakra gondolok. A kajak-kenu volt ismét a legerősebb, az úszás most is hozott aranyérmet Milák Kristóf révén, a vívók ismét jól teljesítettek, és bár vízilabdában például Rióban nem volt magyar érem, most Tokióban rögtön kettő. Nagyjából ez a négy sportág, amely több évtizedes távlatban is hozza az eredményeket, más sportágak pedig csak bizonyos olimpiákon tudnak felzárkózni.

Ez valószínűleg a sportkultúrában van. Mindig a vízilabdát szoktam említeni. A vízilabda fontos értéke a magyar társadalomnak évszázada, ez valahogy nem vitatéma, ezen nem szoktunk vitatkozni. Ez egy érték. Bocsánatot kérek mindenkitől, ha falsnak tűnik, de Benedek Tibor halála az egész országot megrázta, nemcsak a vízilabdásokat. A kajak-kenuban olyan típusú sportkultúránk van, ami szerintem majdnem pénz nélkül is működne, sokáig nagyon kevés pénzből mentek és hozták ugyanígy az eredményeket, ennyire erősek vagyunk. A vívókultúránk rettenetesen erős, és ott is voltak mindenféle hullámzások, de mindig túlélte a magyar vívás, mert ilyen a kultúránk.

Mi a helyzet az úszással, amely egy topsportág, és bár a 2021-es év részben ellentmondás volt és volt egyfajta visszaesés Rio de Janeiróhoz képest, azért Milák Kristóf mégiscsak az ország egyik legismertebb, legnépszerűbb egyéni sportolója?

Úszásban már az első olimpián is ott voltunk, az úszásnak is van kultúrája. Nem bolondozok, talán összefügg azzal, hogy rengeteg vizünk van, mi szeretjük a vizet. Balatoni ember vagyok, nehéz mást gondolni, de a vízi kultúra megvan nálunk.

Nem csak a pénz számít?

De, csak a pénz számít, mert pénz nélkül nem megy. A kajak-kenura azt mondtam az előbb, hogy szinte pénz nélkül is elmenne. Addig a pillanatig, amíg ez nem profitábilisan működik, mert mihelyst profitorientált, higgye el, hogy megjelennének azok a nagy országok, nagy befektetők, akik a saját országukba vinnék el a dolgot és sokkal nehezebb helyzetünk lenne. Ez egy alapkérdés, a sportolók felkészítéshez, egyáltalán ahhoz, hogy létezzen egy sportág, erőforrásokra van szükség. Azt az erőforrást minimálisan oda kell adni. Hogy van-e abban többlet, hogy ugyanabból az erőforrásból mi több eredményt tudunk kihozni, az ebből a szempontból részletkérdés. De ha nincs alaperőforrás, nem működik.

Mi kell ahhoz, hogy még sikeresebbek lehessünk a többi sportágban? Meg lehet-e lovagolni, mondjuk, olyan eredményeket, amelyekre tavaly is volt példa? Gondolhatunk Valter Attila remek szereplésére vagy arra, hogy Vas Kata Blanka éppen a tokiói olimpián, hegyi kerékpárban a negyedik helyet szerezte meg. Vagy akár beszélhetünk a nyílt vízi úszásról is, láttuk, hogy Rasovszky Kristóf, Olasz Anna milyen eredményeket ért el.

A kerékpár nagyon jól jellemzi azt a folyamatot: egy divatos, fiatalok számára vonzó, egyébként a televízióban látható – hiszen a Tour de France és a Vuelta vagy a Giro d’Italia nézhető és nézett – sportág mellett nagyon erősen tejed a kultúra, nemcsak Budapesten, vidéken is, szeretünk kerékpározni. Ha ezek összeállnak valamivé és van egy magyar szereplő, az közérdeklődésre tarthat számot. A hagyományos sportkultúra mellett ezeknek az úgynevezett modern vagy Magyarországon nem feltétlenül a mindennapokban megélt sportsikereknek is óriási ereje tud lenni, mert van rá igény.

A hazai nemzetközi sportesemények értéke miben nyilvánulhat meg? Mikor lehet siker, mondjuk, egy Giro d’Italia, amelynek az első három szakasza Magyarországon lesz vagy éppen egy atlétikai világbajnokság, amelyet majd jövő nyáron rendezhetnek Budapesten?

Mindenkinek más a nézőpontja, a szurkolóknak az, hogy elérhető áron élményt kapjon. A rendezőknek az a siker, ha profit lesz, de Magyarországon ez nem jellemző. Nyilvánvalóan a kormányzatnak és ilyen értelemben most legyünk politikasemlegesek, tehát a társadalmi értéket megjelenítő kormányzatnak az lenne az érdeke, hogy minél nagyobb nyilvánosság, minél nagyobb nemzetközi megjelenés lenne az országról.

A végén térjünk vissza a klubfutballra, hiszen tart már az átigazolási időszak. Milyen tendenciákra, milyen jellegű transzferekre számít a nemzetközi klubfutballban?

Aki legalább középszerűen ismert futballista, és úgy összeveszik a klubjával, hogy szabaddá válik, azt a Newcastle United fogja elvinni. Látjuk a nagy csapatoknál a hiányokat, a Barcelonánál, a Manchester Unitednál, szerintem óriási kereslet lesz a piacon megint, és már nem számít az, hogy tél vagy nyár van. Ha most nem tudsz erősíteni és lemaradsz a Bajnokok Ligájáról, csak példaként mondom, utána már mindegy, hogy nyáron kit igazolsz, mert egy évet elvesztettél.

Kylian Mbappé leigazolása lehetne a nagy dobás a Real Madridnál, de a Paris Saint-Germaintől nehéz elvinni a legjobb játékosokat.

Ha lejár a szerződésed, akkor viszonylag könnyű, és most így áll a dolog, és azért a pénz számít, de nagyon nagy felárat kell Mbappé megtartásáért fizetni. Ha nem a pénz számít, akkor a márka számít és a Real Madridnál nagyobb, vonzóbb márka nincsen.

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018