Négy kétharmados parlamenti ciklus után van még valami fontos dolga az Országgyűlésnek, amikor megvan az alaptörvény, a nagy kódexeket – a büntetőt, a polgárit az eljárásjogokkal együtt – elfogadták? Talán csak a költségvetés az, amit minden évben meg kell csinálnia. A nagy szabályaink kész vannak.

Ez igaz, pontosabban mi is azt hittük, ez igaz volt már a ciklus elején is, aztán mégiscsak hozzá kellett nyúlni az alaptörvényhez. Nem is tudom, hány módosítást hajtottunk végre, ebből legalább három komolynak és jelentősnek volt mondható. De az is viszonylag rég volt. De anélkül is ellettünk volna. Most, hogy példának okáért kiemeljem az egyiket a gyermekvédelemmel összefüggésben, az alaptörvényben kimondtuk, hogy a gyermekek születéskori neme védendő jogi tárgy, tehát magyarán szólva joga van minden gyermeknek arra, hogyha fiúként születik, akkor fiúként is nőjön fel. Nem kell, azt hiszem, magyaráznom ma már, sajnos, hogy erre miért volt szükség, azon LMBTQ nyomulás okán, amit Európában látunk, és amit ránk akartak kényszeríteni. Azt tettük bele az alaptörvénybe, hogy az anya nő, az apa férfi. Ezt azért, hogy mondjam, megspórolhattuk volna, mégis fontos volt, hogy megtegyük.

Nagy ügyek vannak még, amiket egy következő parlamentben kell rendezni, vagy csak ilyenek jöhetnek szóba?

Remélem, azért több őrületet már nem kell elhárítanunk törvényalkotással, de azért én úgy látom az utóbbi évek és pláne az utóbbi hónapok fejleményei alapján, hogy a nemzeti szuverenitást jobban körül kell bástyázni. Amikor megalkottuk az alkotmányos szabályokat, még a rendszerváltoztatás kezdetén, részben 1989-1990-ben, részben 1990 után, azért egy normális világ normális politikai szereplőire szabtuk a szabályokat, amelyeket jelentős részben egyébként nyugat-európai demokráciák és jogállamok mintáiból vettünk és raktunk össze egyfajta magyar modellként. De ami az utóbbi időben, az utóbbi egy-két ciklusban zajlik, egyébként nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában – az előző amerikai kormányzat révén, részben Amerikából fújták a passzátszelet, ha szabad így mondanom –, az, ahogyan próbálják alárendelni az Európai Unió tagállamait, szuverén, független tagállamait egy birodalmi építkezés céljából, az új fejlemény, és erre a magyar jogalkotás nem készült fel annak idején.

Ezeket akkor alaptörvénybe kell foglalni vagy újabb és újabb határozatokkal a parlamentben megerősíteni? Számtalan eszköz van a parlament kezében ilyenkor.

Nem mindennek ugyanolyan a hatása. Nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Ez csak saját gondolat, nincsenek előmunkálatok egyelőre, tudomásom szerint, sem a frakcióban, sem a kormányzatban, de most éppen nem is érünk rá ilyenekkel foglalkozni, hiszen választási kampány van. Viszont ha túljutunk azon, akkor leszűrve mindazon tapasztalatokat, amiket akár az elmúlt hetekben halmoztunk fel, akkor alaposan végig kell gondolnunk, hogy hogyan lehet egyszer és mindenkorra megakadályozni azt, hogy külföldi érdekek Magyarországon ágenseket, ügynököket találjanak és azokon keresztül próbálják meg Magyarországot letéríteni arról az alkotmányos útról, amin 36 éve jár.

De akárhogy is alakul a választás, teljesen más lesz a következő parlament összetétele, mint a mostani parlament. Már csak azt nézve is, hogy rengetegen el sem indulnak a választáson. Úgy tűnik most, hogy két, nagyjából kiegyenlített erő küzd egymással. Visszatérhetnek éppen emiatt az érdemi viták? Merthogy lesz kivel vitatkozni.

Nem hiszem, hogy vissza fognak térni az érdemi viták. Talán a Mi Hazánk Mozgalomnak jó esélyei vannak arra, hogy bekerüljön a következő parlamentbe is, a Demokratikus Koalíciónak is van némi esélye, aztán ahogy ön fogalmazott, vannak, akik el sem indulnak, akik pedig ezen kívül még elindulnak, azoknak nem látom a reális esélyét arra, hogy a következő parlamentben is szerepeljenek. A következő parlament, remélem, ellenzéki oldalának nagy részét, a törzsét a Tisza fogja adni. Ez a politikai alakulat, ami önmagában is egyfajta innováció, már hogyha azt veszem, hogy egy vidéki bélyeggyűjtő szakkörnek, egyesületnek több tagja van, mint amennyi a Tiszának mint pártnak. Ott az ellenőrzés mechanizmusai, hogy jól gazdálkodnak-e, a tagdíjakkal példának okáért, még egy egyesületben is megvannak. Valójában ez egy virtuális párt, amelyik a virtuális valóságban épít egy virtuális Magyarországot. A szónak abban az értelmében is, amit támad, meg abban az értelmében is, amiről beszél a jövőt illetően. És olyan mértékben lúgozta ki a saját fanatizált híveiből a valóság iránti érzékelés igényét, hogy olyan kampány még nem volt az elmúlt 36 évben, ami egyáltalán nem szól a programokról, hogy ki mit csinált, vagy ki mit szeretne csinálni, mert ez szemlátomást, a mostani ellenzék legfontosabb erejét, meg annak a támogatói bázisát egyáltalán nem is érdekli.

Ha egy virtuális párt, ahogyan ön fogalmaz, alakít frakciót majd a következő Országgyűlésben, akkor miről fog szólni a következő országgyűlési munka, hogyha ez a prognózis beválik?

Arról, amiről eddig. A mostanihoz képest csak stílusában várok még rosszabbat, bár az önmagában is riasztó feltételezés vagy riasztó hír azok számára, akik normális Magyarországban reménykednek. De abban az értelemben már az elmúlt ciklusban sem folyt normális élet a parlamentben, hogy régen nem folyt vita. Régen nem folyt érdemi vita. Az azonnali kérdések óráját mi, magunk között, csak az azonnali sértések órájának szoktuk nevezni, mert másról sem szólt, minthogy az ellenzéki képviselők milyen válogatott szidalmakkal tudják illetni a kormányt, meg annak konkrét tagjait, leginkább a miniszterelnök urat. Ott egyes törvényeket nyugodtan el lehetett volna fogadni, akár az alaptörvénnyel annak idején, 2011, 2012 óta zajlik ez a folyamat, voltak olyan elemek benne, amelyek kapcsán bizonyos pártoknak, mondjuk a Jobbiknak az egyik oldalon vagy az LMP-nek, lehettek volna saját ügyei, témái is, határon túli magyarok nemzetpolitika vagy éppenséggel az újgenerációs emberi jogok, környezetvédelem, fenntarthatóság. Lehetett volna egy nagyobb, akkor parlamenti támogatottságot élvező alkotás is az alaptörvény, de már akkor tulajdonképpen, az akkori ellenzék, amelyik sokkal jobb állapotban volt, mint a mostani, amelyik éppen kikopik a parlamentből, sem tartott arra igényt, hogy a megegyezést keresse, hanem inkább a konfrontációra törekedett.

A Mi Hazánk, amelynek komoly esélye van arra, hogy bejut a következő parlamentbe, sorra kapja a dicséreteket a kormánypárti képviselőktől a parlamentben a felszólalások után. Levonható ebből az a következtetés, hogy akár valami együttműködésre is készülhetnek a továbbiakban?

Nem. Pontosabban normális körülmények között semmilyen politikai erő között nem zárható ki az együttműködés a nemzet érdekében. A demokrácia erről szólna elvileg. Arról, hogy abban minden politikai erőnek, parlamenti pártnak egyet kell érteni, hiszen a nemzet valamilyen részét képviseli, elvileg legalábbis abban, hogy együttműködjön a nemzet érdekében. És természetesen, miután a felhatalmazás a többségé, a kormányé, ezért a kormány dönti el, hogy a maga programja, koncepciója alapján mi az, amit befogad, mondjuk az ellenzéki javaslatokból, vagy milyen kompromisszumokat köt különböző megfontolások alapján. A Mi Hazánk Mozgalom sem volt sokkal igazságosabb, méltányosabb velünk, mint az ellenzék többi pártja. Egy jelentős különbség volt közöttük. Megjegyzem, ez még az utóbbi időkben legalábbis, a Jobbik javára is írható volt, hogy legalább emberi hangnemben fogalmazták meg a néha méltánytalan kritikájukat is. Amikor egy mihazánkos fölállt, vagy egy jobbikos fölállt, régebben az LMP-re is igaz volt ez, csak az LMP az utóbbi időben, amióta már frakciója sem volt, hiszen lecsökkent a minimum 4 szám alá, azóta nem kaptak felszólalási lehetőséget, de régen az LMP esetében is igaz volt az, hogy amit elmondtak, azt gondolhattuk úgy, hogy nem megalapozott, még azt is gondolhattuk, hogy igazságtalan, de legalább abban a stílusban, abban az emberi tónusban mondták el, amire lehetett reagálni. Ha már mindenkit így megdicsértem, azért, hogy enyhítsem szegény Mi Hazánk Mozgalomnak a kínját, hogy nehogy véletlenül őfelsége ellenzékének próbálják itt minősíteni, néha ez az MSZP-s képviselők egyikétől, másikától is előfordult.

Most nincs kockázat őket megdicsérni, mert el sem indultak a választáson, nekik már nem árt.

Nekik már nem árt, igen, így van, pontosan. Van egy olyan ellenzéki mag, amelyiknek, és itt akkor Gyurcsány Ferencet nevesítsük is, Magyar Péter Gyurcsány Ferenc legjobb magyar tanítványa, hogy stílszerű legyek. Azt a gyűlöletbeszédet, amit ő itt tökélyre fejlesztett és az internetes eszközökkel gyakorlatilag szétterített a saját potenciális szavazótáborában, azt Gyurcsány Ferenc honosította meg a magyar parlamentben. Nem is tehetett mást. Hiszen olyan gyalázatos kormányzati teljesítményt mutatott abban a nyolc esztendőben az MSZP, illetve Gyurcsány Ferenc személyesen is 2002 és 2010 között, aminek a legnagyobb részét az ő kormányzása töltötte ki, ami után nem nagyon volt hitele bármilyen kritikájának, vagy úgymond pozitív javaslatának. Miután ezt pontosan tudta, ezért egyetlen megoldást látott maga előtt, hogyha megpróbálja diszkreditálni a kormányon lévőket emberileg, erkölcsi értelemben és persze politikailag. A végén még az volt a legharcosabb ellenzéki képviselő, akinek már régen el kellett volna takarodnia 2010 után a közéletből, az ellenzék pedig ott követte el a hibát, hogy ebben követte.

Ha mind a két politikai oldal úgy írja le az ellenfelét, hogy egy gyűlöletközösség, akkor hogy fogunk egy választás után megbékélni egymással? Mert valaki győzni fog a végén, és ott lesznek a táborok, akik azt tanulták, hogy a másik, ha nyer, akkor az az ország végét jelenti.

Az a baj, hogy én szívesen játszanám a nagyvonalút, meg a politikai bölcset, és mondanám azt, hogy majd ha megkapjuk az újabb felhatalmazást, akkor mi nem azt gondoljuk a másik oldalról, hogy az ő esetleges győzelmük az ország végét jelentené, de nem mondhatom ezt őszintén. Azt gondolom, hogyha a Tisza nyer, az az ország végét jelenti.

Van még igény a rendeleti, illetve a veszélyhelyzeti jogalkotás kivezetésére? Vagy annyira bevált, hogy bárki nyer, ezt fogja folytatni? Hogy látja most?

Ha meglesz hozzá a megfelelő többsége, akkor folytathatja, ha nem lesz, akkor persze nem. Éppenséggel a helyzet nem tűnik úgy, hogy javulna, vagy megváltozna ahhoz képest, mint ami akkor volt, amikor bevezettük ezt a gyakorlatot. Szerintem az ország hatékony kormányzásához erre a felhatalmazásra szüksége van. Más kérdés, hogy nagyon örülnék neki, őszintén, hogyha erre nem lenne szüksége, megszabadulhatnánk ettől. Mert az azt is jelentené, hogy vége ennek a háborúnak, ami itt ezer veszéllyel jár ránk nézve.

Országgyűlési elnöki pozícióból is úgy látja, hogy bevált? Gyorsította annyira a reagálóképességet és a parlamenti ellenőrzés is megmaradt maradéktalanul?

Igen, igen, de hadd lépjek ki a szerepemből, szemben az előzővel, hadd legyek most egy kicsit kritikus. Az Országgyűlés ellenőrző szerepe az gyakorlatilag a Tocsik-ügy óta, ha még egyáltalán emlékszik valaki a hallgatók közül erre, nem működik. Egyszerűen azért nem, mert az éppen akkor kormányon lévők megtapasztalták azt, hogy kínos kérdéseket lehet föltenni, még akár a saját képviselőik részéről is a kormányzat különböző szereplőinek. Ezt, persze, a mindenkori ellenzék kihasználja, és innentől kezdve mindenki elkerülte azt a lehetőséget, esélyt, hogy olyan kérdések maradjanak a politika napirendjén, ami az egyik oldalnak csak kárt okoz, a másiknak meg csak hasznot. Már régen elvesztettük, ha egyáltalán volt ilyen készség bennünk, azt a képességünket, hogy egymással szemben lévő oldalon szerepelve, de mégiscsak az adott ügyre koncentráljunk, mert kíváncsiak vagyunk arra, hogy ott mi történt, és szeretnénk, hogyha ez legközelebb nem történne meg. Beállt a szekértábor logika. Szinte az első pillanattól fogva ez így van, nem amióta újra kormányra kerültünk, hanem 1990 óta. De mondom még egyszer, a Tocsik-ügy volt az az a végső tanulság, ami alapján aztán szóba se került az, hogy a mindenkori kormánytöbbség, legyen az MDF-es, fideszes vagy éppen baloldali, MSZP-s, hajlandó legyen együttműködni úgymond a saját ellenőrzésében az ellenzékkel.

A Fidesz sem engedhette volna meg magának? Négy kétharmadot csináltak. Volt annyi erejük, hogy megnyerték volna a következőt is.

A politika leegyszerűsödött már kommunikációra, hovatovább, most már vakkantásokra, hogyha az internetet, a virtuális világot látom. Már nemhogy érvekre nincs idő, hanem már egy összetett mondat is meghaladja a választóközönség egy részének a tűrőképességét. Innen nézve végképp nehéznek tűnik visszatérni, még hogyha a szándék meg is lenne mindannyiunkban, ami itt kétlek, mint talán kiderült a szavaimból, de ha véletlenül meg is lenne, és holnap Magyar Pétert és a Tiszát megszállná a Szentlélek, adja Isten, akkor sem lehet a jelenlegi kommunikációs körülmények és feltételek között egy értelmes, régi stílusú politikai vitát lefolytatni.

Mi mutatja meg egy országgyűlési képviselő teljesítményét kormányon és ellenzékben? Nem ugyanaz a pozíció, nagyon nem. Kormányon nyilvánvalóan az, hogy lojálisan, megbízhatóan támogatja a kormányt. Minden szavazást százszázalékosan megcsinál.

Igen, igen, én azt gondolom, és természetesen nem akarok cinikusnak látszani, mert nem érzem magam annak, lehetségesek olyan szituációk, a mi 16 évünkben nem volt ilyen, amikor nekem lelkiismereti kérdést okozott volna valamilyen kormányelőterjesztés megszavazása. De el tudom képzelni, hogy vannak ilyen szituációk, és akkor természetesen az a jó képviselő, aki ilyen krízis szituációkban a lelkiismeretére hallgat. Az más kérdés, hogy onnantól kezdve persze le is kéne vonni a politikai konzekvenciákat, főleg, hogyha súlyos kérdésről van szó, súlyos nézeteltérésről a saját pártjával szemben. Akkor vennie kell a kabátját és ki kell sétálni a parlament kapuján, és le kell adni a szerelést, és egy másik pártban kell folytatni, hogyha még van kedve szerencsét próbálni. Ez az egyik része. A másik, hogy a képviselők jelentős része egyéni kerületi képviselő, ott sok olyan ügy, gond, baj vagy éppenséggel fordítva, terv, vízió, remény van, amit el kell hárítani, vagy pont fordítva, elő kell segíteni. Lobbizni kell a minisztériumokban, kicsit az ügyek fölgyorsításában közre kell működni, el kell hárítani a bürokratikus akadályokat, hogyha egyébként a politikai akarat megvan, csak éppen valamelyik hivatal vagy hatóság lassabban intézi az ügyeket. Sok olyan teendő van, ami egy képviselőt fölemel a választópolgárok szemében, és megbízhatónak minősít, és vannak jó képviselőink, hál' Istennek. És akkor vannak a listás képviselők, nekik pedig az a dolguk, hogy az egyéni képviselőknek, meg a kormánynak egyszerre adják a hátteret. Van egy olyan része is a mindenkori parlamenti frakcióknak, akiknek eleve az a dolguk, hogy az országos politikára koncentráljanak, ne pedig a helyiekre.

Az ellenzéki mitől jó? Ha üti a kormányt, ahol éri?

Az ellenzék rossz szerepfelfogása szerint igen. Azért merem ezt mondani, mert persze valaki azon nyomban a fejemre olvashatná, főleg, hogyha velem egykorú vagy nálam is idősebb, hogy mi voltunk az 1990 és 1994 közötti első parlamenti ciklus ellenzéki lándzsahegye. Érettebb fejjel azt mondhatnám, hogy az akkori ellenzéki sajtó bennünket használt arra, hogy minél lejjebb amortizálja az MDF-es kormánynak a renoméját, mert frissek voltunk, szellemesek voltunk, kíméletlenek voltunk, és sem az MSZP-nek, sem az SZDSZ-nek nem volt akkora hitele a társadalom többsége számára. Amikor már kellően leamortizáltatták velünk az MDF-vezette kormányt, akkor hirtelen jött a baloldali blokkal a Demokratikus Charta, és majdnem kiejtettek bennünket a következő parlamentből. Volt olyan időszak, amikor nem értettük még, hogy kicsit finomabbnak kéne lennünk. De azért gondoljunk csak akár a taxisblokádra, az abban való állásfoglalásunkra, magyarán szólva, hogy mi nem értettünk egyet a taxisblokáddal, azt mondtuk, hogy az nem lehetséges, hogy egy negyvenvalahány év után végre szabadon választott kormányt néhány hónap után az utcán elzavarjunk, mert elkövetett egy kommunikációs hibát, nem mondta el, hogy benzináremelésre készül. Aztán amikor az 1994 és 1998 közötti ciklusban a 72 százalékos parlamenti mandátumtöbbséggel, ami mögött csak 53 százalékos szavazattöbbség volt, ennyit az aránytalan rendszerről, az MSZP-SZDSZ kormánnyal szemben vitatkoztunk. Abból az időből is határozottan emlékszem olyan vitákra, törvényekre, például a nemzetbiztonsági törvényre, aminek én voltam a fideszes előadója, amikor értelmes, normális, higgadt, nyugodt, szakszerű vita folyt, hogy milyen lenne egy jó törvény.

Vancsik Zoltánra emlékszem azokból az időkből.

És Nikolits miniszter úrra. Vele voltam leginkább. A bizottságban Vancsik Zoltánnal, igen, de egyébként, Nikolits miniszter úrral voltam sokszor vitában, de nagyon korrekt vita volt a nemzetbiztonsági törvényről. Azt hiszem, tartózkodtunk is, nem elleneztük, nem tagadtuk, hanem nem támogattuk, mert azt gondoltuk, hogy ami benne van, az jó, de nincsen benne minden, aminek benne kéne lennie. Voltak még akkor olyan viták, amiben az ellenzék is tudott méltányosságot mutatni, és legalább szóhasználatban a kormánypártok is, bár azért sok javaslatunkat akkor sem fogadták el, az sohasem volt divatban, hogy az ellenzéki előterjesztéseket, javaslatokat a kormány befogadta volna és magáévá tette volna.

De hogyan lehet hajózni ön szerint Magyarországnak egy olyan időszakban, amikor ötödik éve van a szomszédjában háború, és február 28-a óta pedig egy hozzánk nagyon közeli területen, Iránban is van háború, aminek érezzük a napi hatását a benzinkutakon, meg hát az irániak azt mondják, hogy aki hallgat, annak számolnia kell a következményekkel, és nekünk meg az Egyesült Államok és Izrael a szövetségesünk?

Óvatosan kell hajóznunk, de van, amikor nem érdemes a széllel szembe menni, nem látom sem az értelmét, sem a logikáját annak, pontosabban látom az okát, a végén erre is kitérek, de egyébként Magyarország szempontjából semmiképpen nem célszerű, nem követhető az a fajta féloldalas hozzáállás az iráni konfliktushoz, amit Európa nyugati felén tanúsítanak. Emlékezetes, hogy a spanyolok az elején direkt ellentmondtak az amerikaiaknak, a franciák is tessék-lássék, vagy olyan kétértelmű módon állnak az ügyhöz.

A britek meg egy kicsit lassan indultak.

Az egész történet, hogy mondjam, furcsa, de nyilvánvalóan amiatt a hatalmas muszlim bevándorlótömeg miatt, amit ezek az országok magukra engedtek, sőt magukra szívtak. Ott már a belpolitikai viszonyok is alapvetően megváltoztak. Régen a legnagyobb vád, a legnagyobb, hogy mondjam, nem kritika, hanem fenyegető gyanú, vád volt, hogyha egy politikai szereplő, egy párt pláne, antiszemita gyanúba keveredik. Ma London, Párizs, Brüsszel utcái hangosak az antiszemita gyalázkodástól, pontosan azért, mert ezt a közel-keleti konfliktust ezen a hatalmas migránstömegen keresztül ezek az országok hazavitték. Egy jelentős diaszpórával, zsidó diaszpórával rendelkeznek a nyugati országok, mint ahogy egyébként Magyarország is, és erre ráeresztették a muszlim bevándorlókat, és most csodálkoznak, hogy az utcán Izrael-ellenes meg antiszemita jelszavakat harsogó tízezres tömegek vonulnak. Innentől kezdve óvatosan kell bánni ezeknek az országoknak azzal, hogy hogyan foglalnak állást egy olyan konfliktusban, ami pontosan ennek a szembenállásnak a következménye. Magyarország ezt a hibát nem követte el, ha mi leszünk kormányon, a jövőben sem fogja elkövetni, és ebben a pillanatban nekünk az Egyesült Államokkal olyan kiváló együttműködésünk áll fönn, amibe még az is belefér, hogy miután nincs, nekünk nem kell repülőgép-anyahajót küldeni a Hormuzi-szoros felmentésére. Elég, hogyha kivárjuk, hogy mi történik, és izguljunk azért természetesen, hogy a Hormuzi-szoros végre megnyíljon, mert akkor esetleg az üzemanyagárak nem szállnak az egekbe. Nekünk ilyen típusú érdekeltségeink vannak ebben a történetben, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármilyen szempontból is számítana a véleményünk. De legalább, ha nincs értelme, akkor ne is mondjunk ellent.

Elnök úr, az ön véleménye szerint mikor lehet normalizálni kapcsolatokat Ukrajnával, ahol most lényegében ellenségnek tekintenek bennünket?

Az hagyján, hogy ellenségnek tekintenek, de úgy is viselkednek. Azt gondolom, hogy a diplomáciai udvariatlanságon messze túlmegy az, hogy Zelenszkij elnök úr úgy viselkedvén, mint egy haramiavezér, halálosan megfenyegeti egy szuverén, ráadásul európai uniós tagállam miniszterelnökét.

Mi meg elkobozzuk a pénzüket.

Nem teljesen így van, egyrészt nem koboztuk el, csak egyelőre visszatartjuk, másrészről pedig azt gondolom, hogy a pénzmosásra nagyon érzékeny és mindenféle rigorózus, ostoba szabályokat az emberekre, például közszereplőkre is rákényszerítő uniós szabályozás mellett figyelemreméltó, hogy ez senkinek nem szúrja a szemét Brüsszelben vagy a nyugati tagállamokban.

Állítólag átengedtünk rakás ilyen szállítmányt, erre meg lecsaptunk.

Bocsánatot kérek, lehet, hogy hihetetlen, de nem sokkal tudok többet, mint a rádióhallgatók, hogyha figyelték a híreket, azért nyilvánvalóan van ennek olyan nemzetbiztonsági információs háttere, amihez én nem jutok hozzá, mert nem vagyok a nemzetbiztonsági bizottság tagja. Talán hozzájuthatnék, hogyha kérném, azt hiszem, a házelnöknek talán lenne ilyen jogosultsága, de a több tudás nem boldogít, ahogy mondja egy bölcs mondás. Megelégszem azzal, amit tudok, de a lényeg az, hogy egy idő után, gondolom, föltűnt, hogy hány és hány ilyen autó megy keresztül Magyarországon, és az is érdekes volt, hogy miért pont erre, hiszen már számtalanszor feltették ezt a kérdést a nyilvánosság előtt, hogy mi keresnivalója volt Magyarországon egy milliárdokat szállító autónak, miközben a legrövidebb út a bécsi bank, meg Kijev között Lengyelországon keresztül vezet. Csak nem véletlenül Magyarországra akarták ezt a pénzt valahol kirakni, vagy ennek egy részét? Beszéltünk már az előbb a választásokba való beavatkozástól, a szuverenitás védelméről. Szemlátomást legálisnak látszó pénzekkel is tömik az ellenzéki oldalt, az úgynevezett civil szervezeteket éppúgy, mint a sajtót, és úgy tűnik, hogy fennáll annak a gyanúja is, hogy teljesen illegális módon tömik pénzzel azt a pártot is, amelyik egészen jól bírja a kampányt ahhoz képest, hogy nincs állami támogatása, hiszen egy frissen alakult párt.

Akkor lesz jobb a viszony, ha vége lesz a háborúnak, vagy akkor, hogyha nem Zelenszkij lesz az ukrán elnök? Mi kell ahhoz, hogy jobb legyen? Azért kérdezem, mert magyarok laknak Ukrajnában, sokan.

Pontosan, és tulajdonképpen még azt sem mondhatnám, hogy nagyon sokan laknak magyarok Ukrajnában. Kárpátalján jelentős kisebbségnek számít a magyar, az egyébként a szülőföldjéhez nagyon hű, száz éven keresztül leginkább kitartó közösség. Más nemzeti közösségek egy kicsit talán nagyobb létszámúak, csak éppen a magyaroknak van az a szerencséjük, hogy van egy olyan anyaországuk, amelyik szót emel az érdekeikben. A magyaroknak az intézményrendszere, főleg az oktatási, nevelési, kulturális intézményrendszere a legkiépültebb az összes, a szlovák, lengyel, meg mindenféle más közösséghez képest. Nekik van a legtöbb veszítenivalójuk egy olyan helyzetben, amiben oktalanul támadták meg őket az ukrán állam képviselői. Ha szabad úgy fogalmaznom, a meccs nem úgy kezdődött, hogy mi visszaütöttünk volna. Nem, az ukránok belekötöttek az ottani magyarjainkba még a háborút megelőzően. De nem csupán az ottani magyarok miatt ilyen éles a konfliktus a két ország között, hanem egyszerűen azért, mert Ukrajnának, az ukrán vezetésnek ebben a pillanatban, az a teljesen nyilvánvaló és bizonyos nézőpontból nézve logikus érdeke, hogy belerángassa Európát ebbe a háborúba. Ne csak úgy, ahogy eddig Európa már derékig benne van, pénzzel, fegyverrel, katonai szakértőkkel, tulajdonképpen háttéremberekkel már Nagy-Britannia, talán Németország meg Franciaország is beleszállt ebbe a háborúba, hanem hogy ténylegesen belerángassa. Tehát effektíve hadviselő féllé tegye az Európai Uniót meg az európai uniós tagállamokat. Ebbe mi nem akarunk belemenni. Nincs az a helyzet, amiben mi kompromisszumkészek lennénk ilyen kérdésekben. Két világháborút buktunk el úgy, hogy egyik sem állt a magyarok érdekében, mind a kettőbe belerángattak bennünket, mert nem voltunk képesek ellenállni. Vagy azért, mert nem voltunk elég ügyesek, okosak, vagy egyszerűen már olyan kényszerhelyzetben voltunk, hogy nem tudtunk belőle kimaradni. Mind a kettő tragikus árral járt. Az egyikben elvesztettük az országunk kétharmadát meg a magyar nemzetiségű embereknek a harmadát, a másikban meg elpusztult majdnem egymillió ember, zsidó származású emberek, vagy éppenséggel a fronton életüket vesztett, vagy éppenséggel az angolszászok bombázása következtében a városainkban elpusztult emberek. Odadobtak bennünket a szovjet megszállóknak Sztálin karmai közé, zárójelben hadd jegyezzem meg, büntetésként, mint utolsó csatlóst, a lengyeleket pedig jutalomból, mint az egyik legnagyobb haderővel a nácik ellen küzdő országot. Nem vagyunk hajlandók ezt a hibát még egyszer elkövetni, akármit is csinál Zelenszkij elnök úr, ha a feje tetejére áll, akkor is az lesz, amit mi akarunk, legalábbis addig, ameddig kormányon leszünk. Azt hiszem, hogy ezért is beszélünk annyit a háborúról, mert a legfontosabb tétje a következő választásnak az, hogy föladjuk-e a szuverenitásunkat, ahogy Magyar Péter ígérte, és ez azt is jelenti, hogy akkor a háborúkba is be fognak bennünket rángatni. Először csak pénzzel, utána fegyverrel, aztán a végén, ne adj Isten, katonákkal, hiszen volt már olyan európai uniós vezető, Manfred Weber, aki az álmát megosztotta velünk, hogy az európai uniós zászlócskát a zubbonyukon viselő katonákat szeretne látni Ukrajna földjén.

Az Európai Unióval és annak intézményeivel lát valamilyen kiegyezési lehetőséget, vagy ha ebben a kérdésben, Ukrajna kérdésében nincs egyetértés, akkor az összes többiben sem lehet?

Az a veszélyes helyzet állt elő, hogy az ukrán helyzet megítélése, az ukrán háborúhoz való viszonyulás, meg egyáltalán Ukrajna jövőbeli uniós státusza csak részeleme az egész problémának. De bármit is nézünk, migrációs politikát, energiapolitikát, összefüggésben az Oroszországot sújtani hivatott szankciókkal, vagy az Európai Unió bővítését, a brüsszeli hatáskörök megnövelését a tagállamok rovására, olyan messze ment a zsákutcában a jelenlegi brüsszeli vezetés von der Leyennel, Kaja Kallasszal, meg Manfred Weberrel, hogy úgy látják, hogy abból csak egyetlen szabadulás van, hogyha teli gázzal nekirongyolnak a zsákutca végén lévő falnak. Hátha sikerül áttörni, és hátha ott van a megváltás a falon túl. Csak az a probléma, hogy ez, megítélésem szerint, azzal fog végződni, hogy Európa történelmi leszakadást fog elszenvedni a világ más, jelenleg is mindenféle háborús, meg egyéb válságok ellenére is prosperáló részéhez, mondjuk az Egyesült Államokhoz vagy Kínához képest. És miután mi itt látjuk, hogy ez katasztrófával fog végződni, ők pedig nem akarják ezt elismerni, ezért nem látom a kompromisszum esélyét.

Vannak a magyar kormánynak szövetségesei ezen az úton? Néha a szlovákokat szokás emlegetni, de a szlovákok éppen most a sajtóhírek szerint egyezkednek Ursula von der Leyennel, hogy másfél hónap alatt majd az unió pénzéből kijavítják a Barátság vezetéket.

Nem kell a Barátság vezetéket kijavítani.

Robert Fico mégis erről egyezkedik.

Értem, értem. Robert Fico reálpolitikus, ráadásul egy Magyarországhoz képest kevésbé ütésálló gazdasággal rendelkező és fele akkor a lélekszámú országnak a miniszterelnöke. Semmilyen rossz szót nem tudok és nem is akarok rá mondani e tekintetben, ő a szlovák nemzeti érdekek szerint csinálja a maga politikáját, ami néha egybeesik a magyar nemzeti érdekekkel, néha meg nem. Ez igaz egyébként Babiš elnök úrra cseh oldalról, meg egyáltalán a V4-ekre mindig is igaz volt. Addig meg azokban a kérdésekben megyünk együtt, amikben a nemzeti érdekeink egy irányba mutatnak. Bár látnám, hogy úgymond megjavítják a Barátság kőolajvezetéket, miközben mindenki tudja – von der Leyen éppen úgy tudja, mint Fico elnök úr –, hogy nincs mit megjavítani a Barátság kőolajvezetéken. De ha már Brüsszel, meg Kijev színjátékot játszik, akkor vegyünk ebben a színjátékban részt. Fico miniszterelnök úrnak ezen tárgyalásai, meg ez a gesztusa, ez pont ugyanarról szól, mint a magyar energetikai delegációnak a látogatása most Kijevben. Mi szépen odaküldtünk néhány kormányzati embert, hogy ugyan már hadd vizsgáljuk meg, hogy mi van a Barátság kőolajvezetékkel.

Az ukránok azt mondják, hogy ők turisták.

Na jó, de innentől kezdve világos, hogy miről szól az egész. Azt remélik, hogy másfél hónap múlva, amikorra úgymond megjavítják a kőolajvezetéket, amin nincs mit megjavítani, azt mindenki tudja, már nem az Orbán-kormány lesz Magyarország élén, hanem a nekik kedvező bábkormány.

De azt látják, hogy ők hamarabb fognak kifogyni a pénzből, mint mi az olajból? Az iráni háborúval senki nem számolt, amikor januárban a Barátság megállt.

Én hiszek a miniszterelnök úrnak, már csak azért is, mert harmincvalahány év óta, ha fontos dolgokat mondott, akkor az általában meg is valósult, ráadásul nem hazardőr, tehát bátor, de nem vakmerő, mint az ismert viccben a ló. Tehát nem tenné semmiért kockára Magyarország legalapvetőbb nemzetbiztonsági érdekeit. De egyszerűen ebben az ügyben nekünk nincs mit engednünk. Ez egy terrorista akció. Pontosan olyan terrorista akció a kijevi maffiavezér részéről, mint amilyen terrorista akció volt az Északi áramlat fölrobbantása. Pont ugyanaz volt. Ezt Németországgal szemben meg merték csinálni, és azt tapasztalták, hogy a németek azt sem mondták, hogy no-no, hanem próbálták elkenni az egész történetet, mintha meg sem történt volna. Brüsszel ezt gyakorlatilag jóváhagyta. Hogy előzetesen hagyta-e jóvá vagy utólag, azt nem tudjuk egyelőre. Akkor miért ne lennének olyan bátrak, hogy velünk kikezdjenek? Hát kik vagyunk mi az Európai Unióhoz képest? Na, de mi azok vagyunk, akik egyébként nem szeretik, hogyha szórakoznak velünk. Beszállunk a játékba, hogyha ez muszáj. Meg azok vagyunk, akik nem is nagyon tehetünk mást, mert nekünk a Barátság kőolajvezeték elementáris szükségletünk, az, hogy onnan jöjjön orosz olaj. Nemcsak azért, mert az sokkal olcsóbb, mint a nyugati típusú olaj, hanem azért is, mert nincs nyugatról olyan infrastruktúra kiépítve Magyarország felé, ami akár mennyiségileg pótolni tudná mindazt, amit el akarnak tőlünk venni. Ahogy látjuk az ukránok „jó” szándékát, most már a Török Áramlat gázvezetéket is bombázzák, annak az oroszországi szakaszán, hogy lehetőség szerint a gáztól is elvágjanak bennünket. Ha megnézzük, hogy Brüsszel mit mond, mit akar csinálni, ők meg jogi oldalról akarják ugyanezt elérni, tehát a magyarországi választások után akarják beterjeszteni azokat a rendeleteket, amelyek arról szólnak, hogy teljesen kifacsarva, trükközve az európai joggal, kereskedelempolitikai döntésnek minősítsék azt, amit egyébként az Európai Unió szerződései egyértelműen a tagállamok hatáskörébe utalnak. Azt, hogy milyen energiát, honnan szerzünk be. Ha kereskedelempolitikai intézkedés, abban van az uniónak hatásköre, így tiltanának le bennünket egyszer és mindenkorra az orosz energiaforrásokról. Ez merénylet Magyarország jövője ellen, merénylet a magyar emberek legalapvetőbb érdekei ellen. És nemcsak a sokat emlegetett rezsicsökkentés megszűnésével jár ez – az sem lesz majd kellemes az emberek számára, hogyha hirtelen szembesülnek azzal, hogy eddig mennyit fizettek tőlük nyugatra a gázért meg a villamosáramért, villamos energiáért –, hanem ez a magyar gazdaságra nézve is komoly versenyhátrányt jelent, amit nagyon nehéz lesz kompenzálni.

Az amerikai szankciók alóli átmeneti mentesség mennyi ideig lesz elég? Az amerikaiak LNG-t akarnak eladni Európában, valószínűleg a végén nekünk is.

Ha jól figyeltem a híradásokat, akkor először is a válasz az ön kérdésére: addig, ameddig Orbán Viktor a miniszterelnök. Ez egy személyre szóló ígéret Trump elnök úr részéről. De a másik oldalról, ha én jól figyelem azokat a híreket, amiket most a tengerentúlról hoz a szél, akkor erre a rendkívüli energiakrízisre az amerikai válasz az az, ami egyébként is beleillik szerintem az amerikaiak terveibe, hogy abbahagyják a marháskodást az orosz energiára vonatkozó a szankciókkal. Ők már pedzegetik, hogy esetleg visszalépnek ebből és megszüntetik az orosz energiára vonatkozó, a felhasználásra vonatkozó szankciókat, mert ők is látják, hogy ez világgazdasági krízist is el tud indítani, és szüksége van a nyugati világnak, nemcsak Kínának, meg Indiának, a nyugati világnak is szüksége van az orosz olajra, meg gázra. Ha ez megtörténik, az az első lépés lesz afelé, hogy az amerikaiak és az oroszok kiegyezzenek egy nagyobb gazdasági együttműködési csomagban. Trump elnök úr kiváló üzletember. Még az is benne van a pakliban, hogy ugyanezt meg fogja csinálni Kínával is. És akkor mi, európaiak, pontosabban a hülye európaiak Brüsszelben itt fogunk maradni magunkra, senkivel nem állunk szóba, mindenkivel összerúgtuk a patkót. Trumpot utáljuk, pontosabban utálják. Zelenszkij kedvéért Putyint háborús bűnös ellenségnek minősítettük. A kínaiakat kineveztük rendszerszintű riválisnak, ideológiai alapon, miközben megy le egyébként az európai ipar, meg az európai gazdaság versenyképessége, szorul vissza a világpiacról Európa, azon közben mindenféle egyéb agyament döntéseket akarunk rákényszeríteni a saját gazdasági szereplőinkre. Nem csak az iparra egyébként, hosszan lehetne beszélni a mezőgazdasági szereplőkről is. Kinyírják az európai gazdákat, az európai gazdatársadalmat. Részben az ukrán mezőgazdasági termékeknek az európai piacokra való rázúdításával, részben pedig a Mercosurral, aminek ráadásul nincs is meg a többségi támogatottsága még az Európai Parlamentben sem. Szóval agyrém, ami zajlik, már elnézést, kicsit belelendültem.

Említette, hogy nem jó Magyarországgal szórakozni, de ezt a mi szövetségeseink is komolyan veszik. Robert Ficóra gondolok például, ott büntetik a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezését. A szlovákiai magyar politikusok meg beleállnak.

Jól tették, jól tették. Nőtt is a magyar szövetség támogatottsága, ha most lennének Szlovákiában választások, akkor jó eséllyel visszajutnának a pozsonyi parlamentbe. Ha innen nézem a dolgot, s ha nagyon furmányos akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ezzel segítettek nekünk, bajtársi segítséget nyújtottak a magyarjainknak a pozsonyi kormány részéről, de sajnos nem ez a helyzet. Azt hiszem, hogy komoly taktikai hibát követtek el ennek a büntető törvénykönyvi tényállásnak a megalkotásával, vagyis azzal hogy ha valaki a második világháború után kollektív bűnösséget kimondó Beneš-dekrétumokat úgymond kritizálja, kétségbe vonja azoknak a jogosultságát, akkor ez önmagában egy szólásszabadságot korlátozó büntető-törvénykönyvi tényállás megvalósulását jelentette.

Földeket ez alapján visznek el mind a mai napig Szlovákiában.

Földeket igen, ez alapján visznek el, és szlovák nézőpontból nézve ez talán taktikai hiba volt, hogy hiába mentünk eddig mi, magyarok, nemcsak a felvidéki magyarok, hanem mi is, támogatólag az európai parlamenti képviselőinken keresztül a különböző bizottságokhoz Brüsszelbe, a parlamentbe, meg azon kívül, hogy nézzék már meg, hogy mi zajlik a Beneš-dekrétumok örvén, miközben állítólag ezt már nem alkalmazzák, eddig lepattantunk az ajtókról. Tessék-lássék befogadták a papírjainkat, aztán annyiban maradtunk. De most, hogy Pozsonyban ezt fölemelték arra a szintre, hogy már az erről való beszédet is büntetni akarják, ez már azért kiváltott némi figyelmet, és érzékenységet. Persze az is benne van ebben, mert a jóhiszeműséget ne tételezzük föl semmilyen ügyben, semmilyen formában Brüsszelről, hogy Fico egyébként patrióta beállítottságú, bár nem ehhez a frakcióhoz tartozó pártján meg kormányán üthetnek egyet Brüsszelből, éppen a jogállamiság meg a demokrácia megsértése ügyén. Azt tudom mondani, hogy a magyarjaink küzdjenek. Én azt hiszem, hogy Pozsonyban is belátják, hogy ez hiba, és ha minden jól megy, akkor ez hozzá is segít bennünket a közeljövőben, hogy erre az egész ügyre, egyébként egy normális diskurzus végén, pontot tegyünk. Nem tudjuk a történelmet visszacsinálni, amilyen bűnöket a Beneš-dekrétumok kapcsán a múltban velünk szemben elkövettek, a magyarok elűzését, deportálását Csehországba kényszermunkára, meg jogfosztását és a vagyontól való megfosztását már nem tudjuk semmissé tenni. De legalább azt, hogy a jövőben bárki erre az egyébként fasisztoid törvényre hivatkozva élhessen a kollektív jogfosztás eszközével, ezt azért el kéne kerülni a XXI. század Európájában, és szerintem szívük szerint a szlovákok is elismerik, hogy ez így van.

Horvátországgal, amelynek az uniós csatlakozásáért a magyar diplomácia minden követ megmozgatott, ki lehet simítani a viszonyt? Szomszédunk.

Csak a horvátokon áll. Ugyanaz a helyzet tulajdonképpen, mint az ukránokkal kapcsolatban. Kivel voltunk 1990 után a legjobb viszonyban? Ki ismerte el először Ukrajna függetlenségét? Magyarország. Kivel kötöttük meg az első barátsági együttműködési szerződést, úgynevezett alapszerződést még az Antall-kormány idején? Ukrajnával. Olyan szerződést kötöttünk, ami ráadásul még az MDF kormányát meg az MDF frakcióját is megosztotta, mert volt, aki úgy érezte, hogy azért itt többet engedtünk az ukránoknak, mint ami illendő lett volna. Melyik országot vagy népet támogattuk a délszláv háborúkban, megint az Antall-kormányra visszamenőleg, hogy kivívhassa a függetlenségét, legyenek fegyverei egyáltalán, amivel védekezni tud? A horvátnak szállítottunk kalasnyikovokat. Ebből volt is egyfajta kisebb botrány belföldön és külföldön egyaránt. Ki volt az, aki az ukránok vízummentességéért a legtovább küzdött? Hát Magyarország. Ki volt az, aki az első európai uniós tanácsi elnökségünk idején elérte azt, hogy Horvátországgal befejezzék a csatlakozási tárgyalásokat és felvegyék az Európai Unióba? Magyarország! Éppen Schmitt Pál akkori európai parlamenti képviselőnk volt az egyik megbízottja ennek a tárgyalássorozatnak. Én megtanultam Pozsgay Imrétől, hogy a hála nem politikai kategória, na, de bocsánatot kérünk, azért vannak kölcsönösen figyelembe veendő nemzeti érdekeink, és mi nem sértettük meg a horvát nemzeti érdekeket soha. És ha a hálát nem is várjuk el a szomszédunktól, de azt, hogy tisztességesen bánjanak velünk, és ne álljanak bele egy olyan összeesküvésbe, amiben Brüsszel meg Kijev cinkos, harmadik társnak, vagy, hogy egyáltalán ne zsaroljanak bennünket azzal, hogy most már csak az ő vezetékükön jöhet bármilyen kőolaj Magyarországra, és ne emeljék a tranzitdíjat az egekbe, visszaélve a monopolhelyzetükkel, azt igen. Ez azért szerintem egy európai uniós meg egy NATO-szövetséges országtól elvárható.

A 2026-os országos lista meg az egyéni lista összeállításánál a fiatalítás, az áramvonalasítás volt a stratégiai cél? A politika tapasztalati műfaj, tanultuk a miniszterelnöktől, számtalanszor.

Bevallom őszintén, hogy nem néztem meg, hogy mennyi a képviselőjelöltjeinknek az átlagéletkora. Nem hiszem, hogy radikálisan átalakult volna a korábbiakhoz képest a korösszetétele a leendő frakciónknak. Ugye, nem tudjuk még, hogy pontosan kik fognak bejutni az Országgyűlésbe, és nemcsak a lista számít itt, hanem az egyéni jelöltek száma is, akiknek a sorsa kevésbé kalkulálható. De igen, van egyfajta korszakváltás a politikában, különösen a politikai kommunikációban. A Fidesznek az elmúlt 16 évben legjobb munkabírású emberei elérték a nyugdíjkorhatárt, vagy már azon is túl vannak. Volt, aki nagy örömmel adta át a helyét nálánál fiatalabb és energikusabb képviselőjelöltnek.

Vagy nem is akar digitális harcos lenni, mint a házelnök.

Mert példának okáért nem is akar digitális harcos lenni, igen, mert nem is az a kérdés, hogy az embernek az ízlése az megengedheti-e ezt vagy sem, mert minden munkának, hivatásnak, a futballtól az orvoslásig van olyan része, amit az ember talán meg kell, hogy szokjon, hogy ezt is csinálnia kell, de nem szívből csinálja. A politikával is így van ez. Az embernek, ha egyszer valamit kell csinálnia, akkor ne lamentáljon azon, hogy azt szereti, vagy nem szereti. Egyszerűen annyira megváltozott a politikai kommunikáció, hogy ehhez olyan emberekre van szükség elsősorban, akik ezt rutinszerűen és minden különösebb lelki megrázkódtatás nélkül képesek csinálni és nem mindannyian vagyunk ilyenek.

Ha úgy alakul, elvállalja a házelnöki pozíciót? Azért kérdezem, mert minden más pozícióval is időnként meg szokták találni.

Igen, ha meg a Jóisten kegyelméből a választók akaratán keresztül megtisztelnek bennünket a kormányzás folytatásával, engem meg még külön abban az extra megtiszteltetésben részesítenek, hogy felkérnek a házelnöki munkám folytatására, akkor azon megfontolásból, hogy még egy-két apró teendőt látok a Házban, meg a Kossuth tér rekonstrukciójában, amit szeretnék befejezni, akkor igen. Megtisztelve érezve magamat, örömmel elvállalom, de természetesen, hogyha a párt majd úgy dönt egy választási győzelem után, hogy itt is fiatalítania kell, akkor ugyanolyan tisztelettel hajtok fejet az akarat előtt, és akkor amiben tudom, támogatom majd a következő fideszes házelnököt.

De nem lamentál a feladaton.

Nem, semmiképpen. Nem minden feladat esett eddig sem jól, de amit az utóbbi esztendőkben, ciklusokban csináltam, annak a nagyobbik részét kifejezetten élveztem és örülök, hogy részt vehettem benne.