1. Az első válogatott mérkőzés

Magyarország-Svédország 3:2 (2:0)

(1959. június 28.)

Gólpasszal mutatkozott be a válogatottban, a harmadik magyar találat előtt „az 53. percben Albert a védők között lyukra futó Göröcs elé teszi a labdát, a jobbösszekötő feltartóztathatatlanul siklik át a védőfalon, még a kifutó kapust is kicselezi és nagy nyugalommal az ötösről az üres kapu közepébe küldi a labdát. 3:0.” A sportnapilap szerint a húszéves Göröcs János volt a mezőny legjobbja, az újonc Albert Flórián – ahhoz képest, hogy még középiskolás diákként tündökölt – meglehetősen visszafogott dicséretet olvashatott a meccs másnapján: „Albertet féltettük első válogatott mérkőzésén. A fiatal középcsatár azonban beváltotta a hozzáfűzött reményeket, két gól előkészítésében is benne volt. Ha tovább fejlődik, válogatott csapatunknak nem lesznek középcsatár-gondjai, hiszen – 17 éves.”

2. Mesterhármas a jugoszlávok ellen, 18 évesen

(1959. október 11.)

A belgrádi JNA-stadionban szerepelt a magyar csapat, alig két héttel azt követően, hogy a szovjetek elleni hazai vereséggel kiesett a Nemzetek Kupja első sorozatából. A jugoszlávok akkor nem voltak (sokkal) gyengébbek a Szbornajánál, az ellenük elért 4:2-es győzelem óriási bravúrnak számított. A Grosics – Mátrai, Sipos, Sárosi – Bozsik (Szojka), Kotász – Sándor, Göröcs, Albert (Bundzsák), Tichy, Szimcsák összeállítású magyar együttesben szinte mindenki jól játszott, de a 18 éves Albert Flórián különösen: mesterhármast szerzett. Ez volt az első három gólja az A-válogatottban. Baróti Lajos egyébként a 77. percben lecserélte, öt perccel később a helyére állt Bundzsák Dezső is gólt szerzett!

3. Parádé a nyugatnémetek ellen

Magyarország-NSZK 4:3 (1:0)

(1959. november 8.)

Folytatódott a csodás ősz, a jugoszlávok elleni siker után két héttel a válogatott 8:0-ra megverte a svájciakat. Az a négy gólt szerző Tichy Lajos nagy mérkőzése volt, de Albert Flórián is a kapuba talált. Négy válogatott mérkőzés után négy gól állt a neve mellett. Aztán novemberben következett a nyugatnémetek elleni, emlékezetes találkozó. Az első félidőben csak egy gól eett, Tichy Lajos révén. A másodikban öt perc alatt kettő is, ezekből az egyik Albert csodatalálata volt. A pályafutása egyik leglátványosabb gólját lőtte a később vb-ezüstérmes Tilkowski hálójába: „A 47. percben Albert kapja a labdát a 16-os előtt, a középcsatár díszkísérettel tör előre, három védőt is kicselez, szorongatott helyzetben balra kanyarodva 7 méterről a kapu bal oldalába lő. 2:0.” Egy rosszul sikerült csere után a vendégek a végén feljöttek, de a Grosics – Mátrai, Sipos, Sárosi – Bundzsák, Kotász – Sándor, Göröcs (Bozsik, 75.), Albert, Tichy, Szimcsák összeállításban szereplő magyar csapat 4:3-ra győzött.

4. Albert a világbajnokság társ-gólkirálya

Magyarország–Anglia 2:1 (1:0)

(1962. május 31.)

Parádés gólt lőtt végül társ-gólkirályként zárt chilei világbajnokság csoportmérkőzései során az angoloknak. Clive Leatherdale az angol válogatott világbajnoki történetéről szóló könyvében így emlékezett. „Rancaguában a magyarok második gólja maga volt a varázslat. Albert megnyerte a maga csatáját a nap legjobb angolja, Flowers ellen, aztán remek gólt lőtt Springett lába mellett a kapuba.”

A Grosics – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Solymosi, Sipos – Sándor, Rákosi, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. összetételű magyar csapat (Tichy Lajos és Albert Flórián egy-egy góljával) 2:1-re legyőzte a z angol csapatot. A mérkőzést egyébként éppen úgy Leo Horn vezette, mint az Évszázad mérkőzését. A másnap reggeli Népsport így értékelte a csapat győzelmét: „A magyar válogatott ezen a mérkőzésen azt bizonyította, hogy a chilei edzések, az utóbbi napok jó felkészülésének hatására formába lendült. Csütörtökön olyan együttes lépett a pályára, amely töretlen küzdőszellemben harcolt és a legkritikusabb időszakban is helytállt. Fiaink szép győzelemében sok tényező játszott közre. Elsőnek azt a példás taktikai fegyelmet kell megemlíteni, amely az egyszerű néző számára is szembetűnő lehetett. A szakvezetés ésszerű, okos taktikáját a fiúk maradéktalanul megvalósították. Ebben a taktikai elképzelésben Rákosi kulcsfeladatot kapott: rábízták az angol ötösfogat irányítója, Haynes semlegesítését. Rákosi, miként a többi is, eleget tett a megbízatásának. Csatártársai közül Fenyvesi volt a legnagyobb segítségére. Balszélsőnk gyakran húzódott hátra a védelem megsegítésére és szükség esetén Tichy sem hiányzott hátulról. Elől csupán a kapura veszélyes Albert és Sándor tanyázott. A két fedezet kellő támogatást adott az ötösfogatnak, Solymosi főleg Mátrainak, Sipos pedig Mészölynek segített. Emellett alkalmakként felzárkóztak a támadásokhoz is.”

5. Egy lépés hiányzott a kontinensbajnoki döntőhöz

Spanyolország-Magyarország 2:1 (1:0, 1:1, 1:1)

(1964. június 17.)

Baróti Lajos válogatottja a házigazda spanyolok ellen azonban elvérzett, s végül – a dánokat legyőzve – a harmadik helyet szerezte meg a kontinensbajnokságon. Albert Flórián teljesítményét így értékelte a szaklap: „Jobbára egyéni megoldásokkal próbálkozott, cselei azonban a gyors, kemény védőkkel szemben nem sikerültek. Néha elsodorták, de középcsatárunk keveset is mozgott. A hosszabbítás után azonban kétszer nagy gólhelyzetbe hozta Benét.” A magyar csapat aztán a dánokat legyőzve harmadik lett az Európa-bajnokságon. Albert Flórián ott szerezte egyetlen érmét az A-válogatott tagjaként.

6. Győzelem a kétszeres világbajnok brazilok ellen

Magyarország–Brazília 3:1 (1:1)

(1966. július 15.)

A Császár ezúttal nem lőtt gólt, „csak” osztogatott és irányított, varázslatosan. Brian Glanville, a híres angol újságíró „World Cup” (Világbajnokság) című könyvében így emlékezett a produkciójára: „A második forduló fantasztikus mérkőzést hozott a magyarok és a brazilok között az Everton pályáján. Olyat, amit okkal sorolnak a világbajnokságok történetének legpazarabb találkozói közé. Izgalmas, drámai csata volt látványos gólokkal, tömény izgalommal – szédítő sebességen játszva. Ez volt egyébként a brazilok első világbajnoki veresége 1954 óta. A sérült Pelé helyén Tostão játszott, Denilsont pedig Gerson, egy a védekezéshez is értő fedezet pótolta. A veteránok közül Djalma Santos és Garrincha néhány napon belül már a második mérkőzést játszotta. A magyarok is változtattak, például Szentmihályi helyére Gelei került a kapuba. De nem a felsoroltak, hanem Albert uralta a pályát, kihasználta, hogy a brazilok nem őrizték elég szorosan, csodálatosan dirigálta a magyarok zenekarát. Ha kellett okosan futott a labdát tartva, ha kellett remekül passzolt, ha kellett, egyéni akcióra vállalkozott. A mérkőzés végén, amikor a játékos-kijáróhoz ment, hogy igyon egy kis vizet, a közönség egy emberként kiáltozta a nevét: Al-bert, Al-bert. A magyarok már a harmadik percben vezettek, a kis Bene átkígyózott a nehézkes brazil védelmen, aztán a lehető legszűkebb helyen Gilmar hálójába zúdította a labdát. Ettől a pillanattól kezdve a magyarok kezében volt a mérkőzés. A védekezésük egyszerűen remek volt, a korán megőszült Mátrai tökéletesen söprögetett az izomkolosszus Sipos és Mészöly mögött, ráadásul Sipos még a támadások indításába is bekapcsolódott. A fedezetek, sőt nem ritkán a hátvédek is ügyesen törtek be a két pazar és gyors csatár által üresen hagyott területekre. A brazilok számára felcsillant a remény, amikor 14 perc elteltével Lima szabadrúgása után Tostão a kapuba rúgta a lepattanó labdát. De a félidei 1:1 nem volt több számukra illúziónál. A magyarok hamarosan ismét magukhoz ragadták a vezetést, mégpedig Farkas bámulatos góljával. Albert okos labdavezetése és átadása megint bajt hozott a brazil védőkre, akik mögül Bene kirobbant a labdával, elvágtatott, s hajszálpontos, erősen meglőtt beadását követően az érkező Farkas beágyúzta a labdát a rövid sarokba. A közönségnek először elállt a lélegzete, majd vad üdvrivalgásba tört ki. Tíz perccel később Mészöly tizenegyesgólja már csak az utolsó szög volt a brazilok koporsójában.”

7. A koppenhágai sérülés

Dánia–Magyarország 3:2

(1969. június 15.)

Egy héttel az írországi vb-selejtező után újabb kvalifikációs mérkőzést kellett játszani a magyar válogatottnak, ezúttal Koppenhágában. A két meccs között a dózsások még lejátszottak a VVK-döntő második felvonását, Szentmihályi, Káposzta, Bene, Dunai II, Zámbó három hét alatt három fontos vb-selejtezőn, s két VVK-döntőn szerepelt. Göröcs is csak egy meccsről hiányzott az ötből. Mindenki látta, hogy óriási a teher rajtuk, s mindenki úgy számolt, hogy a válogatott nyerni fog Koppenhágában, s ezzel már féllábbal kijutott a világbajnokságra. Finoman fogalmazva: nem így történt. A válogatott (Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Szűcs, Páncsics – Juhász I., Göröcs – Bene, Albert, Dunai II, Farkas, majd csereként Dunai III és Zámbó) vereséget szenvedett, a középcsatárát, Albert Flóriánt az egész későbbi pályafutására kiható sérülés érte. Gólváltással kezdődött a mérkőzés, Sörensen vezető gólját Bene Ferenc gyorsan kiegyenlítette, a 6. percben már 1:1-re álltunk. A 35. perctől több dráma sűrűsödött öt percbe, mint néhányszor fél évbe. Előbb Dunai II Antal sérülés miatt kénytelen volt lemenni a pályáról, újpesti névrokona, Dunai III Ede váltotta. Egy perccel később a dánok vezetést szereztek, Ulrik Le Fevre révén. Újabb egy perccel később következett Albert Flórián szörnyű sérülése, majd a 39. percben Farkas János egyenlítése. Ha így marad az eredmény (de ugyanúgy alakulnak a további eredmények, ahogy alakultak), a magyar válogatott mehet Mexikóba, nincs Marseille, nincs futballunk Mohácsa. Ám a 63. percben Ole Madsen még lőtt egy gólt, s a dánok 3:2-re nyertek.

7,5. Riói gól a világválogatottban

Brazília–Világválogatott 2:1 (1:1)

(1968. november 6.)

„Félnek” a világválogatott mérkőzését választottuk, mert bár nem a magyar, de mégis csak egy válogatott játszott a találkozón. S jól jellemzi, milyen magasan ragyogott az addigra már aranylabdás Albert Flórián csillaga akkoriban.

A brazilok első világbajnoki győzelmének tízedik évfordulója tiszteletére rendezett gálamérkőzésen négy magyar (Albert Flórián, Farkas János, Novák Dezső és Szűcs Lajos) is játszott a világválogatottban. Rivellino gólját Albert a 33. percben egyenlítette ki – ez maradt a 93 000 néző előtt játszott gála egyetlen „vendéggólja”. A Császár egyébként négy nappal e mérkőzés előtt, s négy nappal utána is bajnoki meccset játszott itthon. E 180 percbe három gólt zsúfolt. Önéletrajzi könyvében így emlékezett később erre a mérkőzésre: „A világválogatott tagjai még alig mutatkoztak be egymásnak, a hazaiak nagy-nagy boldogságára, Rivellino olyan bombát eresztett meg harminc méterről, amilyennek minden kapus csak tiszteleg. Na, lett is hangzavar, zene, körtánc a lelátón, bár az is igaz, a gól előtt sem hallották szomszédjuk hangját az emberek. Ám utána mi következtünk, mármint Dzsajics és én. Mondták is később nekem néhányan, hogy lám, milyen hasznos a nyelvtudás, és igazuk volt. Mert tényleg megbeszéltük – szerb nyelven –, ha Dzsajics elfut a szélen, rúgja csak nyugodtan a rövid sarok felé a labdát, én majd érkezem. Olyan bő fél óra elteltével valóban tényleg elment, és én tényleg érkeztem. Belőtte a labdát, rövidre, s bár a São Paulo kapusa, Picasso úgy röpködött, mint nagy spanyol névrokonának békegalambja, én mégis megelőztem, a jobb külsővel a hálóba pördítettem. Később Cramer mester lecserélt, az uruguayi Rocha állt a helyemre. A meccs utáni banketten pedig csodálatos órát kaptunk. Este külön bankettet is tartottunk a szállodai szobánkban. Mégpedig szűk körűt. A szocialista tábor tett látogatást nálunk, Dragan Dzsajics mellett a három szovjet, Jasin, Sesztyernyov és Metreveli pezsgőzött velünk. Csillogtattuk iskolában tanult orosz tudásunkat. Ez a baráti eszmecsere is igazolta a szurkolói feltételezést, hogy jóban voltunk Jasinékkal, azt viszont éppen cáfolta, hogy ahányszor csak játszottunk egymással, mindig „le kellett feküdnünk” a szovjet válogatottnak. Hiszen aligha barátkoztunk volna olyanokkal, akik miatt, úgymond hivatalból, állandóan ki kell kapnunk. Hazafelé a gépen a nyugatnémetekkel üldögéltünk. Illetve Schulz, Overath és Beckenbauer jött át hozzánk melegítőben az első osztályról a turista szakaszra, csak azt nem tudom, miért adott nekik a FIFA máshova szóló repülőjegyet, mint nekünk.”

Albert Flórián

(Hercegszántó, 1941. szeptember 15.–Budapest, 2011. október 31.)

Klubja: Bp. Kinizsi, majd Ferencvárosi Torna Club (1952–1974, az első csapatban: 1959–1974)

Mérkőzés-/gólszáma: 540/391 (bajnoki mérkőzéseken: 351/256)

Válogatottsága/góljai: 75/31 (1959. június 28.–1974. május 29.)

Sikerei a Ferencvárossal: magyar bajnok (1963, 1964, 1967, 1968), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1972), Vásárvárosok Kupája-győztes (1965), VVK-döntős (1968)

Sikerei a magyar válogatottal: olimpiai bronzérmes (1960), Eb-bronzérmes (1964), Eb-negyedik (1972), vb-negyeddöntős (1962, 1966)

Egyéni sikerei: magyar bajnoki gólkirály (1960, 1961, 1965), az Év Labdarúgója (1966, 1967), világválogatott (1968, 1973), Európa-válogatott (1972), vb-gólkirály (1962, holtversenyben: 4 gól), európai aranylabdás (1967)

Kitüntetései: az FTC örökös bajnoka (1974), az FTC aranydiplomása (1984, 1994), a Halhatatlanok Klubjának tagja (1992), Springer-díjas (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett (2011).