– Nem tartom magam olyan nagy színésznek, hogy állandóan nyilatkozzak. Igen, távol tartom magamtól a sajtót, mert nem szeretek nyilatkozni. Azt gondolom, nem ez a dolgom. Inkább a színpadon kell megmutatni magam és nem újságcikkekben. Nem szeretek bölcseket mondani, mert azok a bölcsességek másnapra eltűnnek, vagy más értelmet kapnak.

– Pályáját a Nemzetiben kezdte, aztán a Katona József Színház tagja volt hosszú éveken át, és 2003 óta ismét a Nemzeti Színházban játszik. Mostanra Jordán Tamás igen jó társulatot verbuvált össze. A kezdetektől meg volt Önben a bizalom, hogy létrejöhet és működhet egy ilyen társulat?

– Nem Jordánnál kezdtem, hanem még Schwajda Györgynél 2003-ban. Õ hívott a Nemzeti Színházba, a második darabba, A Vihar Prosperóját játszottam. Elég viharos szakasza volt az az életemnek. Hosszú ideig úgy könyveltek el, hogy “áruló” vagyok. Csúnya szó, de talán még rosszabb, hogy “rossz” színész lettem attól, hogy a Nemzetibe szerződtem. Borzasztóan sértő és megdöbbentő reagálások voltak. Hosszú hónapokig fájtak ezek a mondatok. Húsz évig egy értékes színházban voltam, ezt föladtam, és azzal, hogy a Nemzetihez szerződtem, valami egészen más lettem a szakma szemében. “Áruló és pénzhajhász” színész lettem – amit egyszerűen kikérek magamnak. Ha valakit felkérnek egy Prosperóra, akkor nem az az első kérdés, hogy mennyit fizetnek érte, vagy hogy milyen politikai rendszer van az országban! Én egy szerepet akartam eljátszani. Azóta igazgatóváltás volt, és Jordán Tamás is szerződést ajánlott. Örömmel mondtam igent, és nem bántam meg, azóta számtalan értékes előadás született. Nagyon jól lehet próbálni, amit én borzasztóan szeretek. Azt nem szeretem, amikor szemtől szembe állok a közönséggel. Mennél jobban öregszik az ember, annál jobban fél, annál bizonytalanabb.

– Azt gondolná az ember, hogy már csak a rutin is ad annyi önbizalmat, hogy ne legyen ilyen félelme.

– A rutin nem egyenlő a játékkal. Annyi idő ment el arra, hogy az ember olyan volt, mint egy gép. Bejött a színházba, itt volt, próbált, elment, visszajött – tehát valahogy elveszett a játék öröme, elveszett, annak a boldogsága, hogy az ember este hétkor bejön. Nagyon ritkán adódik az, hogy az embernek, mint színésznek játszani is lehet, és nem csak dolgozni.

– Említettük már a Színművészeti Egyetemet, merthogy amellett, hogy játszik és rendez, és a Színművészeti tanára…

– Egy kicsit nosztalgiázom, mert idén még nem tanítottam. Nem tudom, hogy miért, vagy hogy hogy történt mindez. Nekem húsz évem úgy telt, hogy minden napomat a főiskolán töltöttem. Szinte nem is érdekelt más, rettenetesen szerettem. Most valami megtört a főiskola és köztem, vagy én és a főiskola között. Ezért mondom, hogy most nosztalgiázok ez ügyben, hiszen idén még az évnyitóra sem hívtak meg. Csaknem két évtized alatt mindig az volt a jó a tanításban, hogy végig követhettem, ahogy bizonytalan, zavart gyerekek elkezdik tanulni a mesterséget, majd kijönnek, mint kész, felnőtt emberek, felnőtt színészek a főiskoláról. Csodás dolog végignézni, ahogy egy pici kis hernyóból gyönyörűséges pillangó lesz.

– Van olyan tanítványa, akit nagy tehetségnek érzett, de aztán mégis elkallódott?

– Van egy fiú, akit nagyon sajnálok. Ki is mondom a nevét: Szirtes Balázsról beszélek, aki egy nagyon tehetséges fiú, de valahogy nem találja a helyét a világban. Nem találja a kört, a színházát. Nagyon fiatal volt, amikor felvettük, 18 éves. És valahogy nem megy neki. Ezt nagyon sajnálom.

– És fordítva? Került ki a kezei közül diák, akiről azt gondolta, hogy közepes színész lesz csupán, de aztán a szorgalma, az odaadása az élvonalba emelte?

– Nem is egy. Volt egy fiú, aki nagyon bizonytalan volt, aztán végül megtalálta önmagát. Meg is néztem színpadon, és annyira szentimentális lettem tőle. Jó volt nézni.

– A tanítás és a rendezés hasonló mentalistást kíván?

– Igen, van ebben igazság. De nem vagyok igazi rendező. Nagyon össze kell jönnie mindennek ahhoz, hogy én „neveljek” kollégákat. Visszás érzés, ha meg kell mondanom valakinek hogy kedves kolléga, te rosszul hangsúlyozol, vagy nem azt játszod, amit kellene, vagy rosszul játszol. Nekem nagyon nehezemre esik ezeket megmondani, de meg kell mondani. És nem utolsó sorban nekem kell nagyon biztosnak lennem abban, hogy mit szeretnék csinálni. Azt látom, hogy a legtöbb rendezőkollégának fogalma sincs, hogy mit akar, legtöbbjük ott találja ki a helyszínen.

– Ezért van, hogy évekig “emészt” valamit, mielőtt megrendezi?

– Igen. Sok minden van a fiókban. De a legutóbbi rendezésemnél például nem volt időm “emésztgetni”, mert három hét alatt kellett színre vinni egy Forgách-darabot a Budapesti Kamarában. Izgalmas volt.

– Forgách András Erikje ritka gyöngyszeme a magyar drámairodalomnak, mert rengeteg női szerep van benne. A főszerepen kívül mindegyik női szerep. Ezért vállalta?

– Nagyon érdekelt Forgách maga, Rátóti Zoli is, meg hát a hölgyek… Mint említettem három hét alatt kellett elkészülnünk. Ez nagyon rövid idő, ki kellett azt is próbálnunk, hogy létrehozható-e ennyi idő alatt egy előadás. Ez egy teljesen mai témájú mű. Nagyon kellemes munka volt, azt hiszem, elmondhatom, hogy szerettük egymást.

– Színészi feladatai közül a legfrissebb, Calderon: Az élet álom című darabja, amelyben Basilio királyt alakítja. Úgy tűnik, mintha az ön fizimiskájára írták volna a szerepet.

– Ez a próbaidőszak volt Valló Péterrel, ami nagyon-nagyon értékes volt számomra. Én Major Tamáson, Zsámbéki Gáboron, Székely Gáboron, Ádám Ottón nevelkedtem, és nagyon régen találkoztam ilyen játékos emberrel, mint Valló. Nagyon régen dolgoztam vele, sőt az idejét sem tudom. De visszatérve Calderonra. Rendkívül izgalmas színdarab, bár lehet, hogy igazuk van azoknak, aki jó indulattal azt mondják: a humort kifelejtettük belőle. Nem tudom, de mindenesetre próbálkozom ebbe a nagyon bonyolult gondolkodású, matematikus királyba bele tenni a lehető legtöbbet. Azt próbálom a saját életemből visszahozni, amit akkor gondoltam, amikor a gyerekeimmel nem törődtem annyit, mint kellett volna.

– Eddig elég vegyes kritikát kapott az előadás. Jobbra számított?

– Hogy miért nem lesz egy ilyen előadás sikeresebb? Nem tudom. Talán, mert elszoktunk a verstől. Hogy ebben miért nem érzik meg az értéket? Ezt nem tudom megérteni.

– Nincs Önben némi keserűség?

– Nincs. Vannak keserű napjaim, mint mindenkinek, vagy félelem az öregségtől, de nincs miért keseregnem. Nem vagyok optimista alkat, ez tény. Talán hiányzik nagyon sok olyan dolog, ami elment mellettem. Hiányoznak a Csehov-szerepek, hiányzik egy Pygmalion, hiányzik Ascher Tamással a munka. Tizenhét évig voltam a Katona József Színház tagja, és csupán egyetlen Ascher-rendezésben voltam benne. Ezt sajnálom.